Szikla volt? – II. Erzsébet halálára

Szikla volt. Szikla, melyen a modern Britannia állt – Liz Truss búcsúzott ezzel a jelzővel II. Erzsébet királynőtől csütörtök este. Percek teltek el azóta, hogy az uralkodó halálhírét bejelentették. Truss volt az utolsó hivatalosság, akit Erzsébet fogadott. Halála előtt alig 48 órával még felkérte az Egyesült Királyság miniszterelnökének, őfelsége új kormányának megalakítására. Tette a kötelességét. Szolgált.

A szolgálat („service”) az a kifejezés, amely majdnem minden megemlékezőnél visszaköszön. II. Erzsébetről azonnal ez villan be mindenkinek.

Azzal azonban, hogy „szikla”, aligha értett volna egyet ő maga. Meg is jegyezte ezt kissé fanyarul egy rádiós elemző rögtön Truss beszéde után.

Tulajdonképpen eredetileg arról sem volt szó, hogy őbelőle uralkodó lehetne. De így alakult.

Apja, Albert yorki herceg a király öccse volt, tisztes arisztokrata családként élték életüket, a két kislány – Erzsébet és Margit – értelmes, élénk gyerekek voltak. Aztán 1936-ban a király, VIII. Edvárd, lemondott, hogy elvehesse amerikai barátnőjét, egy elvált asszonyt, s mivel utóda nem volt, a trón az öccsére szállt. Így lett Erzsébet apja váratlanul király. Az Albert nevet túl németes hangzásúnak érezte (1936-ban erre már érzékeny volt az angolok füle), így saját apja nevén lett király: VI. György. Idősebbik lánya, Erzsébet pedig – minthogy fivére nem volt – előlépett trónörökössé.

VI. György betegeskedett, 1952-ben meghalt. Erzsébet és ifjú férje, Fülöp éppen az egyik brit gyarmaton, Kenyában voltak szafari-kiránduláson, amikor megkapták a hírt. Ez automatikusan azt jelentette, hogy a fiatalasszony lett az uralkodó. Mikor titkára megkérdezte: milyen néven kíván uralkodni, csodálkozva felelte: hát a saját nevemen! Erzsébetnek hívnak.”

Erzsébet királynőt mindenki tisztelte, akárhol fordultam meg a hosszú évek alatt, sehol egy rossz szót nem hallottam vele kapcsolatban, se konzervatív, se radikális körökben, se hívőktől, se kommunistáktól. Szerették utánozni, parodizálni, karikírozni – vagyis szerették. Valóban a nemzeti egység jelképe volt. Fáradhatatlan volt: rengeteg helyre elment, megnyitott, felavatott, üdvözölt, búcsúztatott.

Házasságát roppant ízléssel vitte: ügyelt arra, hogy férje, Fülöp herceg – aki voltaképpen egy derék katonatiszt volt – soha ne tűnjön üres bábnak őmellette. Szépen tudta a beszédeit kezdeni: „My husband and I…” (férjem és én…). Fülöpöt megtette Edinburgh hercegének, a skót főváros nevével jelezve, hogy Skócia helye ott van közvetlenül Anglia mellett. (Az angol király egyben Skócia királya is.) Fülöp jó férj és apa volt, egyszer dohogott csak, amikor fiatal apaként szembesült azzal, hogy a gyerekeit nem Mountbattennek fogják hívni, mint őt, hanem Windsornak, mint a feleségét. „Én vagyok az egyetlen ember Nagy-Britanniában, aki nem adhatja a nevét a gyerekeinek!”

Nem volt Erzsébet élete megrázkódtatások nélkül, főleg a családot illetően: Anna és Károly rossz házasságai, majd mindkettőjük válása, később Diana halála; nemrég András herceg botránya a pedofil lánykereskedés ügyében (a királynő kénytelen volt Andrást a háttérbe parancsolni, pedig őt szerette a legjobban a gyermekei közül); legutóbb pedig Harry herceg és felesége döntése, hogy kiszállnak a királyi családból és függetlenítik magukat, mert a félvér Megant annyit piszkálták. Erzsébet mindezeken át szilárd maradt – lehet, hogy mégis Liz Trussnak van igaza: szikla volt?

A miniszterelnök akarva vagy akaratlanul még valamivel felhívta magára a figyelmet a királynőről megemlékezvén: beszéde végén hűségéről biztosította III. Károly királyt. Anglia és a világ ezekből a szavakból tudta meg, hogy a trónörökös – anyjához hasonlóan – a saját nevén kíván uralkodni. Nem zavarja, hogy az előző két ilyen nevű királynak nem jól alakult a sorsa: I. Károlyt 1649-ben kivégezték, fia, II. Károly csak kilenc évnyi száműzetés után léphetett az angol trónra. Reméljük, III. Károlyra derűsebb sors vár. Uralkodása nem lehet olyan hosszú, mint az anyjáé, hiszen már 73 éves, de egy stabil, rendben működő országot vesz át.

Az elemzők viszont azt latolgatják, mennyire lesz képes Károly visszafogni a véleményeit, amiket eddig eléggé pregnánsan hangoztatott, főleg a modern építészetet és a környezetvédelmet illetően. Ezeket kézzel írott levelekben fejtette ki, amiket magánemberként küldözgetett az illetékes minisztereknek, fekete tintával, kézzel írva (jellegzetes kézírásáról nevezték ezeket „fekete pók-memorandumoknak”).

A közvéleményt nyugtalanította, hogy a trónörökös – a jövőbeni király – beleszól olyan kérdésekbe, amik az alkotmányos monarchia szokásjoga szerint a kormányra és a parlamentre tartoznak, nem az uralkodóra. Erzsébet sosem tett ilyet, mindig tartózkodott a véleménynyilvánítástól – egyesek szerint talán túlzottan is. Azért a Brexit előtt kiérződött a szavaiból az aggodalom: gyerekek, ne őrüljetek meg, mi is Európa vagyunk!

Kérdés, hogy Károly király is képes lesz-e semlegesen trónolni a politika hullámverése fölött. De ez még odébb van. A Buckingham-palotáról most még mindenkinek az a csütörtök estefelé kitett hagyományos fatábla jut eszébe: „A királynő meghalt.”