Népszabadság, 1996. július 29.
EÖRSI ISTVÁN
A Bábszínház vagy húsz évvel ezelőtt felkért arra, hogy fordítanám le Weill humorosan megrendítő zenéjére Brecht táncjátékát, A kispolgár hét halálos bűnét. Örömmel álltam kötélnek — imádom azt a fajta groteszk szellemiséget, mely jól mulat azon, hogy az úgynevezett örök erkölcsi parancsok a mi világunkban képmutatóan érvényesülnek, mert a gyakorlatban elpusztítanák azokat, akik komolyan veszik őket. A szerződést azonban mégsem írtam alá, mert kiderült, hogy Brecht lánya és örököse fordítás-ellenőrző megfigyelőt akar küldeni a próbákra. Ez a hölgy egyébként is hírhedt volt akkoriban arról, hogy még a milliárdokra rúgó szerzői jogdíjnál is jobban tisztelte Ulbricht és Honecker ideológiai követelményeit. Törekvése, mely a szellemi magántulajdon szentségéből merítette legitimitását, különösen komikus volt Brecht esetében, aki 1929-ben, amikor — egyébként joggal — azzal vádolták, hogy Koldusoperájában ellopta egy Ammer nevezetű VilIon-fordító huszonöt verssorát, óriási felháborodást keltve azt válaszolta, hogy mindig is alapvetően lazán kezelte az irodalmi magántulajdon szempontjait. A szellem magántulajdonának fétise csakugyan mélyen szellemellenes. Shakespeare-nek például — akit különben nem vádolhatunk a művészi eredetiség hiányával — egész életében egyetlen önálló sztori sem jutott eszébe, mindet lopta valahonnan. Ha már akkor kodifikálták volna ezen a területen is a diadalmas kapitalizmus nézőpontját — nevezetesen azt, hogy minden dologgá vált érték áru, és ennek következtében örökölhető tulajdonosi jogok fűződnek hozzá akkor Shakespeare néven — enyhe túlzással — csak egy szonettköltőt tisztelne az utókor. (Felróva neki, hogy a szonett is olasz találmány.)
Nálunk az utóbbi időben a művekhez fűződő jogokon kívül a személyiségi jogok jelentősége is megnőtt. Ez önmagában üdvözlendő. Csakhogy a személyiségi jogok, melyek fejlettebb jogrendszerű államokban a magánélet körére korlátozódnak, védőpajzsként borulnak közéleti tevékenységek köré is. Az oltalom persze szelektív. Kádárt nem védi már a kötelező kegyelet parancsa. De körültekintő védelemben részesül a rendszerváltozás előtti besúgói buzgólkodás. Még képtelenebb, hogy olyan folyamatok és tények is elzárhatók a közösségtől, amelyekből ez eszményeket meríthetne. Nagy Imre életének utolsó másfél éve például — ideértve a gondolkodását és magatartását őrző kéziratait, a rendőri és bírósági dokumentumokat, filmszalagokat — kizárólag a magyar és egyetemes történeti tudat kincse lehetne. A deportált vagy bíróság elé állított Nagy Imre tényei — és általában: a politikai tusák, perek, erkölcsi megpróbáltatások — nem magánügyek. Csak a pártállami törvénytelenségből ocsúdó jogi eszmélkedés rossz lelkiismeretének tulajdonítható, hogy az örökösök — mert nemcsak Brechtnek volt lánya meg veje — megfoszthatják a közösséget attól, amitől az ántivilágban is megfosztották, és ami kizárólag őt illeti meg. Vegyük példának a Nagy Imréék peréről készült rendőrségi filmet. Ennek láttam egy félórás változatát, de állítólag többórányi élte túl a fővádlottat. A Miniszterelnökből olyan méltóság, olyan erkölcsi és szellemi fölény áradt, hogy a rendőrség a propagandacélból készített dokumentációt nem merte felhasználni. Mint hallom, az örökösök gátolják e film bemutatását. Talán azért, mert a rendőrség filmművészei tendenciózusan válogattak a tárgyalás epizódjai között? Akkor a per anyagát kellene kiadni. Csakhogy ehhez állítólag Nagy Imre vádlott-társainak vagy ezek örököseinek egy része sem járulna hozzá. Miért? Restellik talán, hogy a miniszterelnök a perben egyedül vállalta magára a halálos pátoszt? Attól tartanak, hogy a mai néző vagy olvasó kényelmes karosszékéből lenézi azokat, akik el akarták kerülni az akasztófát? De hiszen csak erkölcsi kriplik követelnek hősiességet mástól. Csak ilyenek használják fel a történelem egérfogóit aktuálpolitikai gyűlölködésre. Senki sem marasztalható el azért, amiért életben akar maradni, ha ezt a vágyát nem mások kontójára realizálja. Ám arra sincs joga senkinek, hogy kicenzúrázza az akasztófáig tartó helytállás folyamatát a forradalom emlékezetéből.
*
A Nagy Imréről készített dokumentumfilmet, amelyet nemrég mutattak be a tévén, nem volt kedvem megnézni, mert olyan ember rendezte, aki — hogy is mondjam finoman? — a börtönben köztudomásúlag megszegte a rabszolidaritás legelemibb szabályait. (Fontosnak tartom leszögezni, hogy ha most ellene írok, akkor ezzel nem támasztom alá Nagy Imre örököseinek egyetlen érvét sem.) Bohó Róbert filmjét azért sem néztem meg, mert tíz évvel ezelőtt láttam egy másik tévéfilmet, melyet Berecz János vezérletével a forradalom harmincadik évfordulójára készítettek. Ebben a filmben Bohó úr fontos szerepet játszott. Hollós Ervinen, Erdős Péteren és a film többi gyászhuszárján kívül elsősorban vele próbálták Bereczék bizonyítani, hogy a huszonharmadikai tüntetés, melyet jó szándékú, csacska fiatalok kezdeményeztek, már délután, a Bem téren az ellenforradalmi csőcselék demonstrációjává torzult. Bohó mai szemmel határtalanul komikusan azon háborgott, hogy a Bem téren már nem látott egyetlen ismerős egyetemistát és a Petőfi-kör egyetlen tagját sem, teljesen új arcok kavalkádja tárult elé, hangoskodtak és követelőztek. Bohó felháborítónak találta, hogy a lakosság általa nem ismert egyedei is véleményt nyilvánítottak az ország dolgairól. Amikor kikapták kezéből a mikrofont, akkor titkon, ámde hősiesen kikapcsolta belőle az áramot. Ezzel kérkedett Bohó Róbert 1986-ban Berecz televíziójában.
1996-ban mégis éppen ő rendezte a Nagy Imre-filmet a tévé számára, és ráadásul Nagy lmre-emlékplakettet is kapott. A díjosztó kuratórium egyik tagjának, Hegedűs B. Andrásnak, aki mellesleg Bohóval együtt alkotta meg a szóban forgó műremeket, egy közös barátunk még a döntés meghozatala előtt emlékezetébe idézte Bohó hajdankori kínos hencegését a hatástalanított mikrofonról. Magam is megtettem ezt a döntés meghozatala, vagy legalábbis közzététele előtt, mire ezt felelte: „A kuratórium dönt”. Hegedűs persze megérthette Bohó Bem téri rémületét. Börtönkönyvemben, nevét még elhallgatva, megörökítettem egy bohói szellemiségű gyűjtőfogházbeli mondatát. A fülem hallatára azzal rukkolt elő a fordítóiroda melletti, vécének használt cellában, ahová néhányan olykor visszavonultunk beszélgetni, hogy Nagy Imre akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor nem lövette szét a tömeget a rádió előtt. Itt ugyanis szintén nem kizárólag a Petőfi-kör tagjai voltak jelen.
Igen kegyetlennek tetszik, hogy ezt most megírom Bohóról és Hegedűsről. Nem bosszúvágy ihlet. Meggyőződésem szerint a Kádár-korszak minden szereplőjének a fősmasszeroktól az Állami Bizalom Letéteményeseiig lehetőséget kell adni arra, hogy tisztességesen megéljenek, vagy akár gazdagodjanak is. Legyenek milliomosok, milliárdosok, mit bánom én! Csak ne nyomuljanak ennyire. Nagy Imréről elnevezett állami kitüntetésért nem kellene pedálozniuk. Nagy Imréről nem kellene filmet készíteniük. Miért nem csinál Bohó filmet Bereczről? Vagy mondjuk a börtönök operatív osztályainak tisztjeiről? Ennek az országnak igazi igazságtételre van szüksége: arra, hogy lassacskán kialakulhasson nálunk valamiféle reális erkölcsi hierarchia. Ezzel szemben a hősök tetteit megszűrik, az örökös beijedtek pedig forradalmi plecsniket osztogatnak az árulóknak.
Elképzelem, hogy milyen érzéssel adta át a köztársasági elnök a kitüntetést Bohó Róbertnek. Mivel Göncz Árpád is börtöntöltelék volt annak idején, lehetetlen, hogy ne tudja, kit tisztel meg kézfogásával és a miniszterelnököt ábrázoló plakettel. Talán nem vonhatja ki magát az efféle ceremónia kötelmei alól? Akkor nagyon kevés szabadságot biztosít neki közmegbecsülésnek örvendő hivatala.
Eörsi István