Népszabadság, 1996. július 3.

Szerda

UJ PÉTER

A MIÉP-tüntetés kötelező gyakorlat, minden évben van egy legalább, ahová nincs mese, ki kell menni. Leküzdi az ember magát gyomrilag, rándítja a vállát, istenem, ilyen szakma, közönyt erőltet az arcára, elvegyül, hallgatja az ordítozást meg a szónokok töméntelen hülyeségét, azután este valami italmérésben heves érzelemkitörések következnek a röhögés és a sírás határán, hogy milyen nehéz magyarnak lenni itten, együtt mindenféle magyarokkal, és magyarnak bizony magyar az ökörsége, de nagyon, sose halunk meg.

Pénteken bele lett szaladva egy MIÉP-tüntetésbe, méghozzá egy olyanba, amelynek az alapkövetelésével egyet is lehetett érteni, tudniillik, hogy az ország miniszterelnökének ne legyenek mindenféle ingatlanügyei.

A Kolosy tértől indult a séta, illetve villamosozás-buszozás, föl a Remetehegyi útra. Ismerős arcok, egymásnak ismerősek: a csapat.

Fönn a háznál már rendőrök és kordon, az ismerős Vesszen Horn!-kórus, szellemesnek szánt transzparensek elképesztő helyesírási hibákkal.

És a hegyre fölkászálódott csapzott akciónyugdíjas kocsányon lógó szemmel bámulja a nagy, ronda, sárga házat, a terméskő várfalat, élőben sokkal nagyobbnak látszik, mint a fotókon, és a foga alatt kisziszeg valami szidalmat, ahogy már demokratikus érzelmű nyugdíjas nyilatkozni szokott miniszterelnökéről.

A szónoklatokat mostan nem lehetett hallani, csak a Kossuth-nótát, na meg az egymás közti kiselőadásokat, mert az ilyen kiabálási rendezvényeknek elsősorban a közösségteremtő ereje fontos, alkalom egy kis politikai diskurzusra, tapasztalatcserére.

Hogy például az igen lelkesen ostromot követelő negyvenes asszonyság odahajol barátnőjéhez, és szinte súgja: — Az Ágitól hallottam, októberben nagy durranás lesz.

Vagy fejteget itt egy Tisza-cipős bajszos úr is, akinek a falujában visszajöttek a kommunisták, és azt mondja, nincsen értelmiség, mert kisgazda nem lehetett itt értelmiség soha, mert a zsidók megszállták a pályákat.

— Ez a zsidó fasizmus — teszi hozzá a beszélgetőpartner, aki láthatóan igen jártas a világ dolgaiban, ismeri a dörgést, érti, mi miért történik.

Vannak itt javaslatok a Horn-házzal kapcsolatba: oda kell adni a hajléktalanoknak, úgyis ő tette koldussá őket. Aztán: mi, a tizenegyedik kerületi nyugdíjasok visszaküldjük neki a nyugdíjemelést, fél százalék, nem szégyelli magát, a pufajkás rabló.

— Rendes emberek már rég megostromolták volna — mondja egy vezéregyéniség.

Na, mi van, zsarukáim, be vagytok szarva? Filmeztek mi, rohadt ávósok.

Forintosokat szórnak a ház elé fegyelmezetten, a szócsöves szónok a Demokrata munkatársát keresi valamiért.

Szokásos gyakorlat: becsüljük meg, hányan vagyunk. Majd a Bánó megmondja. Gúnyosra vett kacaj, anyázásban végződik. Ennyiben maradnak.

Aztán feloszlik az ötszáz lassan, sétál le a hegyről a délutáni napsütésben, kényelmesen, lefele már fulladás sincsen, ingyenes Havi Magyar Fórum boldogan hónalá szorít.

Gyula háza meg sárgállik tovább a hegyen, nincs az első százban, egy bajor középparaszt ledózeroltatná, és építene a helyébe szebbet, ízlésesebbet, szökőkúttal, műhattyúval, kerti törpével.

Uj Péter