Magyar zéró

Ki is vagyok én? – kérdezi olykor az ember önmagától.

Sokáig azt gondoltuk, hogy van egy „igazi énünk”, amelyet csak meg kell találnunk. Valójában azonban tudatos választásokról van szó. Eldöntjük, hogy hinni akarunk valamiben, majd a hit az identitásunk része lesz, mi pedig a választásunk révén besorolódunk egy közösségbe. Végül már körömszakadtáig védjük azt a hitet, amely iránt azonban a lelkünk mélyén sokszor megmarad a kétely. Olyan ez, mint a japán kultúrában a tatemae, a felvállalt publikus énünk, és a honne, amit a tatemae felülír. Például elhitetjük magunkkal, hogy az iskola körül settenkedő liberális agitátorok fogják elhitetni a fiunkkal, hogy melegnek lenni jó. Megnéz egy melegekről szóló filmet, elolvas két fóliázott regényt, és már el is veszítette halhatatlan lelkét. Persze mindez ellentmond annak, amit a világról tudunk, és a szemünk mélyén ücsörgő, ránk vigyázó daimón már nem szólal meg többé. Lehet persze, hogy ez a mechanizmus nem így működik, mert a publikus énünk mellett mindvégig megmarad bennünk egy alternatív, kevésbé hazug és emberibb értékrend.

Vajon a magyar politikusok összekacsintó antiszemitizmusa esetében hasonló jelenségről van-e szó? Tudjuk, senki nem vonható felelősségre azért, mert antiszemita véleményének hangot ad: joga van hozzá. Ennek az eszmének talán minden országban van számottevő közönsége. Ezt bizonyítja Csurka István egyik utolsó beszédének híres mondata is: „Nem azért zsidózok, hogy megtapsoljanak.” Ha jól emlékszem, 2008 novemberében az Élet és Irodalom közölte egy jogásznő (a Jobbik azóta visszavonult politikusa) levelét, amely Megyesi Gusztáv cikkére reagált. A hölgy dühödten tiltakozott az ellen, hogy a zsidók a tomboló magyar antiszemitizmus és fasizmus rémhírét keltsék. Rámutatott arra, hogy vannak magunkfajták, akiknek „csak ez az egy hazája van”, léteznek továbbá magukfajták (akiket elvtársaknak titulál), akiknek a „szeretett főnöke” a Magyarország felvásárlására törő Simón Peresz, Izrael akkori elnöke. Mulatságos, ha valaki a zsidók kollektív gyalázása közben azt állítja, hogy mi sem áll tőle távolabb, mint az antiszemitizmus. Vagy esetleg megszólalt volna a hölgyben az elnyomott alternatív énje, amelynek értékrendjében a rasszizmus szégyellnivaló?

Az utókor a múlt hőseinek imázsát is igyekszik az új normákhoz igazítani. Van, aki például cáfolni akarja azt, hogy Horthy Miklós antiszemita volt, bár a kormányzó úr maga írta 1940. október 14-én Teleki Pálnak: „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó.” A Jobbik politikusa (aki ma már feleségével együtt a Mi Hazánkban politizál) 2009 októberében a Horthy-emlékmenet során utalt a szónoklatában arra, hogy egyesek az antiszemitizmus vádjával illették Horthy kormányzó urat is: „Egy zsidó barátom, Petró János volt az, aki Horthy Miklós iránt érzett hálája jeléül fehér lovát felajánlotta erre a felvonulásra. Zsidó hitének hangsúlyozása azért fontos, mert Horthyt éppen az antiszemitizmus, pontosabban a zsidóellenesség vádjával bélyegezték meg. Pedig ennek a vádnak épp az ellenkezője az igaz.” Örülök, hogy a politikusnak zsidó barátai is vannak, magam is szeretnék megismerkedni és ápolni a nexust Petró úrral – esetleg együtt csutakolhatnánk a lovait.

Újabban mást se hallunk persze, csak azt, hogy az antiszemitizmussal szemben „zéró toleranciát” hirdet a NER. A valóság az, hogy magasról tesznek a fiúk a zsidókra és a biciklistákra egyaránt. A NER egyre provokatívabb lépéseinek egyetlen hatalomtechnikai célja van: folyamatosan jelezni az alattvalók és az ellenzék felé is, hogy ők a totális hatalom birtokosai, azaz bármit megtehetnek. Gazdasági bűnözők szövetségéről beszélünk, akik, úgymond, a keresztény erkölcsöt képviselik velünk, poloskákkal szemben. Közben visszasüllyedünk a mindenható hatalom totális függőségébe. A napokban olyan középszerűnél silányabb, virtigli antiszemitákat tüntettek ki, mint Takaró Mihály és Döbrentei Kornél, ami üzenet a magyar zsidóságnak: senkik vagytok. Ráadásul az MTI megtagadta a díjak odaítélését ellenző szervezetek tiltakozásának a közlését, mivel ez „a díjazottak emberi méltóságát és becsületét sértené”, mert nekik van ilyen. Mi sem mutatja jobban a „zéró tolerancia” valóságát, mint az, hogy nemrég a magyar–bosnyák meccs randalírozó szurkolóit rendőri felvezetéssel kalauzolták el a zsidó negyedbe, ahol azok rémítgethették az ott lakó, jórészt öreg embereket. A tiltakozásra Orbán Balázs, a miniszterelnök fékezhetetlen agyvelejű politikai igazgatója azt a pökhendi választ adta, hogy „ha nem ez a kormány lenne Magyarországon, akkor a migránsok mindennap ugyanezt csinálnák az Önök házai előtt”.

Március 15-én Magyar Péter és a Tisza tüntetésén jártam, és örömmel láttam, hogy milyen sokan voltunk, és hogy a körülöttem állók nagy része messziről jött Budapestre. Van némi reményünk, amelynek alapja azonban nem az, hogy majd „jobb törvények” születnek. Ami a gyűlöletbeszédet illeti, a magyar jogrendben nincs brutális hatósági represszió – és ez jól is van így. Az Alkotmánybíróság 2004-ben nagyon megengedően foglalt állást (a jogi háttérhez vö. a Koltay András szerk.: A gyűlöletbeszéd korlátozása Magyarországon, 2013). Persze más elbírálás alá esik az, ha a beszéd erőszakra uszít, de sokan emlékeznek talán arra az esetre, amikor a Sziget egyik sátrában egy „nemzeti érzelmű” oktató azzal szórakoztatta tudásra szomjúhozó ifjú hallgatóit, hogy nem csoda, ha valaki erős ingert érez a zsidók lepuffantására. Az ügyben az eljárást bűncselekmény hiányában szüntették meg.

Valójában a jog aligha alkalmas a gyűlöletbeszéd kezelésére, mert lehet, hogy közvetlenül egy uszító szónoklat váltja ki az erőszakot, de ez inkább csak az utolsó és nem is mindig a legerősebb láncszem az okozati sorban. Hiszen a gyűlöletbeszéd elburjánzása révén apránként alakul ki az attitűd, amely erőszakba torkollik, az izolált eseteket vizsgáló bűnvádi eljárás pedig nem képes a tényleges folyamatot feltárni. Nincs tehát más remény, csakis az emberi józanság és a tisztesség megújulása. A NER legnagyobb bűne az, hogy idegenszívű állampolgárrá minősítette az ellenfeleit, és olyan mértékben indoktrinálta a híveit, hogy őrültségek egész sorát plántálta az agyukba. Rettenetes belegondolni abba, hogy ma egymilliónál is több honfitársunk hiszi mély meggyőződéssel például azt, hogy az orosz–ukrán konfliktust Ukrajna és az Egyesült Államok robbantotta ki, bár valahol a zsigerek mélyére süllyedve azért ott lappang bennük az a tudás is, hogy ez aljas hazugság. Próbáljunk hinni abban, hogy felébredünk és a daimón ismét beszél majd hozzánk.