Verhetetlenek

Addig oké, hogy kólásdobozokba burkolták a fákat, szegényeknek úgyis mindegy. Az is rendben van, hogy kilobogózták a hidakat, sőt ez egészségnevelési szempontból még hasznos is, hiszen minálunk nemzeti sport a leglehetetlenebb helyekre kitűzött zászlók halálmegvető ellopása. (Negyvenéves gyakorlat, satöbbi.) Még valahogy azt is elviselem, hogy kedvenc Sziget fesztiválomból Pepsi-Sziget lett; pénz beszél. És lenyelem, hogy a Pesti Est most Pepsi Est egy darabig. Éntőlem lehetne még Pepsiszentgyörgy, Dél-Pepsi Kórház, minden. De.

Hét végén lazulok a Gellért téren, jön a tizenkilences. Rosszul látok, vagy mi az isten? Műhelykocsi? Savas eső? Rendszerváltás? Kék. Kék a tizenkilences. Ezek átfestették a város legszebb tujáját, a tizenkilencest, azt a régi Ganzot. Na nem! Itt tör kifele az emberből a benne lakozó Ráday-állat, hogy el a kezekkel a villamostól, de tüstént!

Ha annyi pénzük van, fessék az égre, hogy Pepsi, de ne a mi villamosunkra! Én most büntetőakció keretében kokát iszom. De inkább liszensz-Holstent.

*

Belenézek az Eb-be. Hogy ezen ki bír izgulni? Előre lehetett tudni mindent. Lehetett tudni, hogy a német bedarál mindenkit. Hogy a horvátok csodákra lesznek képesek. Hogy a románok nagyon jók lesznek, de győzni mégsem tudnak. Hogy a spanyolok rapszodikusak. Hogy a csehek fekete ló. Hogy az olaszok kiszámíthatatlanok. Hogy a skót-angolt labda nélkül is lejátszhatnák. (Persze: Gazza, a deviáns.) Hogy a hollandok kevesebbet mutatnak annál, mint amennyit tudnak. Hogy az oroszok játszanak, de szívnak. Lehetett tudni, hogy a bolgárok zseniálisak lesznek, hogy a Sztojcskov zetorarcú bunkó, de többet tud a fociról, mint az egész mezőny együtt, aztán a rágcsálószerű Ivanov, aki pofára kábé annyira szimpatikus, mint egy albán heroindíler, de olyan dolgokat csinál a pályán, hogy még Beckenbauer is könnycseppeket morzsolgat a szeme sarkában, és még ott van Lecskov, a Máris szomszéd, satöbbi, satöbbi.

Szombaton az őrült Gyuri hörögve kiabált a körtéren – onnan tudtam meg, hogy bajnok lett a Fradi.

*

Gyomorgörcsben töltöm a vasárnapot. Nem kamu, vagy olyan fordulat, nem. Rendes, kemény gyomorgörcs. Még az iskolában kezdtem fejleszteni ezt a tisztes méretű vegetatív neurózist, oroszórák, ugye, a magyar oktatási rendszer fundamentuma a tanuló idegrendszerének módszeres tönkretétele. Két hete nem alszom, reggel hatig tart minden meccs, ezeknél az amerikaiaknál olyan hülye időben van este. Hogy mit bírom én idegesíteni magam azon, hogy ikszezer kilométerre innen dollármilliomos feketék labdáznak? Passz.

A Bulls nyer végre, Michael Jordan, akit a legvisszafogottabb kommentátorok is minden idők legjobb kosárlabdázójaként szoktak emlegetni, aki uszkve negyvenmillió dollárt keres egy évben, aki négyszeres bajnok, nyolcszoros gólkirály, rábukik a labdára, szorítja, kirohan az öltözőbe, leborul a padlóra és zokog.

Győztünk.

Mi ketten. Jordan meg én. Így együtt úgyszólván verhetetlenek vagyunk.

Uj Péter