Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 12. szám, 2025. március 21.
KOVÁCS ZOLTÁN
Már az idejét sem tudni pontosan, mióta él az ország harckészültségi állapotban. Talán 1994 ősze óta, amikor Orbán elbukta az az évi választásokat, és bejelentette, hogy félfordulatot tesz jobbra. Ez jól hangzott. Bukott választás után indokolt valamiféle rendeződés, arra azonban nemigen lehetett számítani, hogy az addig vad liberális politikusból és vele együtt pártjából konzervatív, később jobboldali erő lesz. Sőt, ha a hatalom megszerzéséhez, majd megtartásához szélsőjobboldali gondolatokra volt szükség, akkor a szélsőjobboldal eszmerendszere sem volt már számára távoli. Emlékezetes fotón, 2001-ben a két, egykor kibékíthetetlen politikai ellenfél, Kövér László és Torgyán József karonfogva lépdel a Parlament lépcsőjén lefelé. Előtte közös sajtótájékoztatón fejtették ki, hogy ők természetes szövetségesek, de a neogótikus falak nem roppantak össze, a plafon nem szakadt le. Ez lett a félfordulat vége, a teljes harckészültség pedig azon az éjszakán kezdődött, amikor a Fidesz 2002-ben elvesztette a választásokat. Azóta tart, nincs nyugalom. Akkor sem volt, amikor ellenzékben voltak 2010-ig, de azóta sincs. Az ország egy akarnok terepasztala lett, a parancsnok áll fölötte és harcászkodik. Az ellenséget is maga képezi saját magának, azok hol a liberálisok, hol Soros György, hol a brüsszeliták, hol a migránsok. Orbán valószínűleg nem is tud mást tenni, ennek oka pedig csak részben keresendő harcias természetében, a legnagyobb baj, hogy hosszú politikai pályafutása és szinte példátlanul hosszú kormányfősége ellenére is képtelen volt konszolidálni a társadalmat. Ezért keresi és mutatja föl az aktuális ellenséget.
A konszolidáció a szavak köznapi és politikai jelentése szerint is a közállapotok stabilitását és az új uralmi rend megszilárdulását jelenti. Ez 2010 után nem lett volna túl nehéz feladat, mert a pénzügyi válság utáni kegyelmi helyzetben soha nem látott mennyiségű pénz ömlött az országba, a kormány felhatalmazottsága folyamatosan kétharmados volt. Az elmúlt évtized elején úgy látszott, hogy az Orbán-kormány a kedvező körülményeket hatalmának stabilizálására használja majd, és ezzel együtt igyekszik konszolidálni a társadalmat. Ez utóbbi azonban eszébe sem jutott, ellenkezőleg: folyamatos és beteges ellenségkereséssel állandó harckészültségben tartja szimpatizánsait, és ilyenformán nyilván a vele szemben állókat is. Ma már elmondható, hogy nem a társadalmi nyugalmat és békét teremtette meg, hanem saját lelki és mentális állapotára formálta az országot, amibe mindenki belefáradt már, hiába lobognak március közepén a múzeumkerti zászlók.
Most fölbukkant egy tényleges, veszélyesnek látszó politikai ellenfél. Miután Orbán egy éven keresztül – nyilván tanácsadói javaslatára – a nevét sem ejtette ki, az idei nemzeti ünnepen elérkezettnek látta az időt: poloskázni kezdett, egyben kiadva a hadparancsot: „A mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás. Átteleltek a poloskák.”
De mintha a had belefáradt volna, kicsit összement, és meg is öregedett. Két nappal később, látván és érezvén a közfelháborodást, Orbán pontosította, hogy valójában nem általánosságban beszélt, hanem Magyar Péterre, a Tisza Párt vezetőjére utalt: „Miért poloska? Mert lehallgatta a feleségét. Ha nem hallgatta volna le, nem hívnák így.” Ilyen egyszerű ez: a magyar kormányfő áll a Nemzeti Múzeum valamelyik lépcsőfokán, és lepoloskázza politikai ellenfeleit, majd harmadnap értelmezést fűz hozzá.
De akkor még sehol sem volt Sulyok Tamás köztársasági elnök, ő két nappal később újságírói kérdésre válaszolva fejtette ki, hogy „[a]z államfő politikusi beszédeket nem kommentál, csak akkor, ha az a társadalmi béke megbontására és a nemzet megosztására szólítja fel az embereket. Itt ilyen nem történt” – közölte, és hozzátette: „A jelzett részben nincs hasonlat, de még metafora sem.”
Hát metafora az éppen lenne a mondatban, sőt, igen erős: Orbán ugyanis nem rovartani értelemben beszélt ágyi poloskákról (Cimex lectuarius). Mint maga pontosított, egy emberről beszélt, sőt, emberek csoportjáról, de ezt igen gyáván elhallgatta. Első megközelítésben jogilag talán valóban nem értékelhető, legföljebb kulturálatlanság és nagyfokú tahóság tört föl a mondatból, ami nyilvánvalóan nem való ünnepi beszédbe, ilyet csakis bugris mond. Hanem második megközelítésben – minden okoskodás nélkül – akár jogi relevanciája is lehet, de nem vagyok naiv: nem lesz az ügynek ilyen folytatása. Azt azonban fenntartom, hogy azonos szakmához tartozóknak kártevő rovarokhoz hasonlítása mégiscsak valahol a büntetőjog határán táncol.