Az időszerűtlenség dicsérete

„Mi, magyar kommunisták hűségesen ápoljuk és változatlanul valljuk a kommunista kiáltvány marxi történelmi jelmondatát: »Világ proletárjai, egyesüljetek!«, s hozzáfűzzük a nemzeti érzésnek és hazaszeretetnek a Szózatban megfogalmazott jelmondatát: »Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar!« Nekünk, magyar kommunistáknak a szocializmus diadaláért folytatott nagy küzdelmünkben és hétköznapi munkánkban egyaránt ennek az eltéphetetlenül eggyé forrott két jelmondatnak elvi és eszmei egysége szolgál bel- és külpolitikánk területen cselekvésünk vezérfonalául.”

A Kommunista kiáltvány és a Szózat

Ezekkel a szavakkal fejezte be Nagy Imre 1956 januárjában, a pártból kizárva, első miniszterelnökségének felemelő és kudarcos tapasztalataival a háta mögött, újabb nagy országalakító szereplésre várva a nemzetközi kapcsolatok öt alapelvéről szóló tanulmányát. Ezeket az alapelveket — amelyek megkövetelik a nemzeti függetlenség, a szuverenitás, az önrendelkezés, az egyenjogúság és a be nem avatkozás elvének tiszteletben tartását a nemzetközi kapcsolatokban — huszonhárom ázsiai és hat afrikai ország hirdette meg 1955 áprilisában az indonéziai Bandungban. Decemberben a Szovjetunió egy Indiával közösen kibocsátott nyilatkozatban szintén elfogadta őket, és a közveszélyes magánzóvá visszaminősített idős reformpolitikus szíve repesett az Orsó utcai villában. Rögvest papírra vetette, amit a Szózat költője Bandungból fúvó szelek szárnyán súgott neki: hogy „az öt alapelv nem korlátozódhat a kapitalista rendszerre vagy a két rendszer harcára, hanem a demokratikus és szocialista táboron belüli országok egymás közötti viszonyára is ki kell terjednie”. Elragadtatásában, amiért ezt az akkoriban példátlanul merész követelést — igaz, egyelőre csak magán- és szűk körű baráti használatra — leírhatja, még egy lépéssel tovább merészkedett, garantáltan aláaknázott terepre: „Kossuth lelki szemei előtt a magyarság független, szuverén, önálló és szabad nemzeti létének biztosítására nem valamilyen nagy hatalomhoz vagy hatalmi csoporthoz való csatlakozás lebegett, hanem a környező népekkel való szoros összefogás, szabad népek egyenjogú szövetsége (föderációja) keretében.” Az efféle „nem a Szovjetunióval, hanem”-szerű ábrándozásoknak nagy szerepük volt Tito kiátkozásában és feltehetően Dimitrov halálában is. Az Orsó utcai villa lakosa azonban derülátó volt, noha nem becsülte le a szovjet vezetők sztálini beidegzettségeit, és azt is tudta, hogy „a magyar néptől idegen vezetőréteg szemben áll a nemzeti függetlenség, szuverenitás és egyenjogúság eszméivel, a nemzeti érzéssel és a haladó hagyományokkal”, Mivel a kádári korszakban megszoktuk, hogy a kommunista szólamok csak alibiül szolgálnak a hatalom gyakorlásához, azt hihetnénk, hogy a proletár internacionalizmus jelszavát Nagy Imre is csak kötelező blablaként alkalmazta, belépődíjként a cirkuszba, ahol nemsokára egyedül marad Vörösmartyval a porondon, és mindenkit magával ragad mutatványaival. A helyzet azonban tragikomikusabb. Derűlátása annak őszinte hitéből táplálkozott, hogy A kommunista kiáltvány és a Szózat vezéreszméje most már nemsokára dialektikusan egymásba forr.

A kommunisták első nemzedékét, amelyhez Nagy Imre is tartozott, világtörténelmi küldetéstudat motiválta. Úgy érezték, hogy minden emberi mű értelme bennük búg; a jobboldali megváltó mozgalmaktól eltérően, amelyek dicsekedve szakítottak az európai humanizmus hagyományaival, ők az igazságos társadalom alapjait óhajtották örök időkre lerakni. Tudjuk, mivé züllött a leninizmus messianisztikus buzgalma, és máig fülünkben őrizzük ennek az elfajulásnak a sztálini korszakot művészileg adekvát módon kifejező kettős kísérőzenéjét: a tarkón lövések dörejeit a szovjet börtönök pincéiben és a halkabb, pattogó pukkanásokat, ahogy összeroppantak a hajdani hős forradalmárok gerinccsigolyái. E szerencsétlen páriák erkölcsi skálája az árulásra és gyilkolásra idomított cinizmustól az elhülyülést is felvállaló öncsalásig terjedt.

Rajtuk kívül azonban akadtak olyan első nemzedékbeli kommunisták is, akik világtörténelmi vargabetűnek tekintették a sztálini elfajulást. Igyekeztek kimaradni a gyilkosságokból, úgy is mint elkövetők és úgy is mint áldozatok, elfogadták a mozgalom játékszabályait, szokásrendszerét, frazeológiáját, közben nem halt ki belőlük a remény, hogy cserében az erkölcsi és szellemi áldozatért és a félelemért, amelyet a levegővel együtt szívtak magukba évtizedeken át, eljön még az ő idejük, amikor a vargabetű végén visszatérhetnek a kezdetek igazság- és egyenlőségpátoszához. „A szavak és a tettek, az elvek és megvalósulásuk kiáltó ellentéte alapjaiban rendíti meg népi demokratikus rendszerünket, társadalmi életünket éppúgy, mint a pártot” — írta Nagy Imre 1955 végén. Hozzátehette volna, hogy ez az ellentét alapjaiban rendítette meg azokat a hivő kommunistákat is, akik meg akarták őrizni magukat az emberiség egyszer majdcsak megkezdődő igazi történelme számára. A felörlődés kísértésével szembeszállva vissza akarták adni a cinkosokká romlott frázisoknak a maguk eredeti szép jelentését. Ezért emelhette Nagy Imre a „proletár internacionalizmus” lezüllött terminusát a Szózat sorai mellé: mert ő még hitt benne, még rekonstruálni tudta magában eredeti értelmét. Ezt mindenki megérezte, aki szövegeivel kapcsolatba került. Nem gondolnám, hogy a munkások vagy bármilyen más társadalmi réteg meghalt volna nyílt mezőn a „proletár internacionalizmus” jelszaváért. Csakhogy Rákosi vagy Gerő szájából ez a kifejezés a képmutató boldogsággal felvállalt szovjet uralom szinonimája volt, Nagy Imre viszont annyi év után még mindig a kisemmizett népek testvériségének eszményét jelölte vele. Azért keltett bizalmat, akármerre járt, mert az általa is gyakran használt pártzsargonon átsugárzott, hogy azt mondja, amit gondol. Bármily paradoxnak hangzik, hűségét a Szózathoz azért hitték el neki, mert a kommunizmus témakörében sem érezték hazugnak.

Mindazonáltal a sztálinizmus évtizedeit nem lehetett büntetlenül túlélni. Egyhez-máshoz a vargabetű-elmélet híveinek is alkalmazkodniuk kellett, mégpedig nemcsak külsőleg, mert akkor a keserűség és a cinizmus prédáivá váltak volna, hanem meggyőződésükkel is. Többnyire elfogadták a párt mítoszát. A pártét, amely egyszer megtisztul majd, és bürokratikus, gyilkos szervezetből a világforradalmi eszme kristálytiszta edényévé válik. Ezzel a mítosszal együtt járt azoknak a szokásoknak és szabályoknak a tisztelete is, amelyek a centrálisan irányított és katonai fegyelemmel szervezett párt működését biztosították. Nagy Imre ilyen irányú kötöttségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1955 decemberében rosszul lett és zokogott, amikor Rákosiék — tehát azok az emberek, akiket ugyanebben az időben „bonapartizmus, személyi diktatúra és szervilizmus” vádjában marasztalt el — kizárták a pártból. Még egy 1957 februárjában keltezett, és el nem küldött snagovi fogalmazványában is leszögezte, hogy az MSZMP tagjának tartja magát, noha a Rákosiék iránt érzett megvetését és gyűlöletét ekkor már kiterjesztette Kádárékra is, és árulásukat a józan, önfenntartó reflexeknek fittyet hányva máig érvényes szavakkal bélyegezte meg.

Nem sorolom fel tételszerűen — egyébként is sokan leírták már hogy milyen ballépésekre késztették őt pártszerű beidegződései és polgári korrektsége, amellyel betartotta a sztálini típusú pártokban előirt politikai játékszabályokat. Ezeket is komolyabban vette, mint pártbeli ellenfelei, akik első miniszterelnöksége idején régi szovjet kapcsolataikat kihasználva, rágalmakkal, intrikákkal egy és háromnegyed év alatt megbuktatták. Nagy Imre úgy vélte ugyanis, hogy a sztálinizmusba mélyen belekompromittált párttisztviselőkkel is megvalósíthatja a maga antisztálinista irányvonalát , hiszen ezek mindenkor híven szolgálják a mindenkori partvonalat. Új „támogatói” azonban minden sejtjükkel érezték, hogy az 1953 júniusában meghirdetett kormányprogram antisztálinista logikája előbb-utóbb mindenképp ellenük fordul, ezért őszintébben és lelkesebben árulták el szovjet engedéllyel Nagy Imrét, mint korábban szovjet nyomásra Rákosi Mátyást.

Noha bukása és a forradalom kitörése között szenvedélyes elemző tanulmányok egész sorában tárta fel a pártnak és vezető rétegének erkölcsi elfajulását, október 23-án mégsem hallotta meg a pillanat parancsát, mert még mindig nem halt ki belőle a pártfétis tisztelete. Ezért ügyelt olyan kínosan arra, hogy ne lépjen fel pártszerűtlenül a kommunista mozgalom egyik legsötétebb brigantija, Gerő Ernő első titkár ellen. Százezrek tüntettek az utcán, Nagy Imrét követelték a kormány élére, és ő még azt sem szabta feltételül, hogy váltsák le a gyűlölt pártvezetőt. Mint Gerő Ernő pártjának miniszterelnöke, az első éjszaka statáriumot hirdetett a felkelők ellen (amelyet persze titokban elszabotált) és eltűrte, hogy sunyin és alaptalanul az ő kontójára írják az első szovjet intervenciót. Negyvennyolc óra alatt majdnem el kótyavetyélte azt a roppant erkölcsi hitelt, amelyet három év szívós munkájával és erkölcsi tartásával gyűjtött össze. Míg ezt írom, újraéled bennem és torkomat szorongatja a kétségbeesés és a düh, amelyet akkor éreztem, amikor a forradalom kitörésének a másnapján megláttam egy házfalon, majd többön is krétával az iszonyú feliratot: „Vesszen Imrov Nagyov!”.

Két világtörténelmi tett

Nagy Imréből kétségkívül a forradalom és szabadságharc megfékezhetetlen ereje, az események szakadatlan jégverése kényszeritette ki két legfontosabb, jövőbe sugárzó döntését: azt, hogy kikiáltotta a többpártrendszert, és hogy kormánya kilépett a Varsói Szerződésből. Ezeket a döntéseket megrendítő snagovi emlékirataiban — amelyeket rejtelmes, de semmiképpen sem méltányolható okból még mindig nem adtak közre — kompromisszumoknak tekintette. Ha az október 23-án történteket a magyar és szovjet pártvezetők nem ellenforradalomnak, hanem a néptömegek elemi erejű megmozdulásának fogták volna fel, „amelynek a Kommunista Párt tagságának széles tömegei álltak az élén”, „akkor meg lehetett volna állni az 1953. júniusi platformon, és nem kellett volna visszamenni az 1945-46-os idők platformjára” — vagyis úrrá lehetett volna lenni a népi felzúduláson a többpártrendszer és a semlegesség kikiáltása nélkül. Ez az emlékiratok kiindulópontja. Nagy Imrét azonban az emlékezés — és talán snagovi élményei is — forradalmibb felismerések felé sodorták. Kimondta, hogy Magyarországon az októberi események idején az egypártrendszer politikailag teljes csődöt mondott, már-már meghiúsította a demokratikus néphatalom kibontakozását. Sőt még azt az általános történelmi tapasztalatot is megfogalmazta, hogy az egypártrendszer nemigen kedvez a szocialista demokráciának. Ami pedig a Varsói Szerződést illeti; ezt először a Szovjetunió sértette meg a katonai beavatkozással, amelyre a szóban forgó szerződés nem ad felhatalmazást. Egyébiránt „a Varsói Szerződés nem más, mint a szovjet katonai diktatúra ráerőszakolása a részt vevő országokra”. Az elhurcolt és elszigetelt Nagy Imre szívvel-lélekkel vállalta két világtörténelmi tettét. A csodálatos mandarinra emlékeztet engem, aki lassan fog tüzet, de aztán még a gyilkosok sem tudják kioltani lángját.

A forradalom snagovi definíciója

Snagovban, ahol tudni kellett, hogy minden betűjét szögnek használhatják a koporsójához (hogy koporsót sem kap, hanem összedrótozva kaparják el, arccal lefelé, azt persze nem tudhatta), régi nyűgeitől megszabadulva eljutott a forradalom definíciójáig; „A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással. A magyar felkelés alapvető értelme az volt, hogy megkeresse és megtalálja ennek az ellentétnek a megszüntetését, és megteremtse a kellő egységét, teljes összhangját.” Ismét az tehát a cél, amelyről 1955-56 fordulóján beszélt: hogy a Szózatnak és a proletár internacionalizmusnak egymásra kell találnia. E cél legfőbb ellenfele Kádár ellenforradalmi koncepciója, népellenes, munkásellenes politikája. Nagy Imre Snagovban népuralmon alapuló demokratikus szocializmust akart. Fölöttébb mulatságos, ha antikummunisták és kádáristák próbálnak nemzeti oszlopszentet csinálni belőle, az a két emberfajta, amelyet a sztálinistákon kívül a leginkább megvetett.

Eszményei és ellenszenvei égbekiáltó és bűvöletes időszerűtlenséget biztosítanak neki. De aki ezért fölényesen vagy ironikusan pillantana nem tragédiára termett, de a tragédiát megrázó egyszerűséggel magára vállaló figurájára, az tűnődjék el szabad idejében azon, hogy az a tradíció — az igazságos társadalom akarása —, amelynek Nagy Imre is láncszemévé vált, néhány ezer évvel a szocializmus tudományos igényű elméletei előtt startolt, és túléli a kapitalizmus korát (feltéve, hogy ez túlélhetőnek bizonyul). Az a döntése is fölöttébb időszerűtlennek tetszik ma, hogy nem óhajtott becsületének árán életben maradni. Nemcsak büntetlenséget, hanem politikai szerepet is ígértek neki, ha antedatált lemondó nyilatkozattal legitimálja Kádárt. A kötelet talán még akkor is elkerülhette volna, ha megalázó szereplésre vállalkozik a bíróság előtt. Láttam a rejtett kamerával felvett rendőrfilmet a tárgyalásról. Döbbenetesen lesoványodva állt gyilkosainak megbízottai előtt, és nyugodt méltósággal védte nem is csak magát, hanem a magyar szabadságharcot és forradalmat. Mártírumával erkölcsileg megmentette a szocializmus eszméjét, több mint három évtizedes illegalitásra ítélte a hatalom bitorlóit, és legitimitást teremtett a rendszerváltozásnak. Az utolsó szó jogán „a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály” jövendőbeli felmentő ítéletében bizakodott. Így randevúzott utoljára a vádlottak padjánál az internacionalizmus és Vörösmarty Mihály. Hogy jól sikerüljön ez a számára oly létfontosságú találkozás, előbb el kellett magában pusztítania a pártfétis utolsó maradványait. Ennek a követelménynek már Snagovban eleget tett. A bíróság előtt ezt drámai formában, három egyszerű szóval demonstrálta: „Kegyelmet nem kérek.”

Eörsi István