Ma mi jön?

A világtörténelmi folyamatok kezdenek emlékeztetni arra, ami az 1930-as években lejátszódott. Lehet, hogy az euroatlanti társadalmak jobb állapotban vannak, mint azokban a katasztrofális években. A nemzetállami elkülönülés; a szabad gondolkodás, a sajtó és a nemzetközi együttműködés intézményei elleni támadások, az elégedetlenség szítása, az összeesküvés-elméletek terjedése és az „igazság” semmibevétele – ezek az 1930-as években szükségszerűen vezettek el az erkölcsi zülléshez, a diktatúrákhoz és a pusztulásba. Újjászületésük félreismerhetetlen.

Az egykori, mára jól ismert történelmi események mögött, a háttérben azonban fontos szereplők ezrei tevékenykedtek. Nyomukban levelek, táviratok, a nyilvánosság előtt többnyire ismeretlenül maradt találkozókról szóló beszámolók maradtak fenn. És ezekből hihetetlen világossággal kirajzolódik, hogy a vezető nyugati demokrata politikusok nem légüres térben tevékenykedtek, többnyire tisztában voltak azzal, mekkora veszélyek fenyegetik a nyugati világot a bolsevista Szovjetunió, de főleg a fasiszta/nemzetiszocialista államok felől. Mégse voltak képesek tettre készen cselekedni. Pedig akkor még nagyobb hatalmuk volt ehhez. Mégis, nem utolsósorban a németbarátságra hajló és már akkor is a háborút mindenképpen ellenző közvéleménytől félve a politikai vezetők megegyezésre, csillapításra, kompromisszumokra törekedtek. És hogy ez könnyebben menjen nekik, a nyugati államok vezetői, Chamberlain, Daladier stb. hosszú évekig áltatták magukat azzal, hogy nem a nyugati demokráciák halálos ellenségeivel állnak szemben, hanem hozzájuk hasonló reálpolitikusokkal.

*

Minderre ma, egy nagyon hasonló, mégsem ugyanolyan helyzetben senki sem tudja még a választ. Mintha nem is akarná senki elhinni a lehetséges választ. Mindenki reménykedik, áltatja magát.

Biztos, hogy a nyugati politika irányítói ma is írnak olyan leveleket, továbbítanak üzeneteket, hoznak döntéseket, tartanak találkozókat, melyek a nyilvánosság előtt ismeretlenek. Például azzal kapcsolatban, milyen oroszbaráttá vált az USA-elnök, Trump politikája. Lehet, hogy rejtve hangot adnak elementáris megrendülésüknek, ijesztő érzéseiknek. Előrelátásuknak, vagy orbitális ostobaságuknak, gyávaságuknak. Még nem tudhatjuk.

Helyettük csak a harmincas évek néhány jellegzetes esetéről lehet írni. Mintegy ízelítőül. Kiragadott példák a szakirodalomból, noha jellegzetesek.

„Az a benyomásom, hogy akik Hitler politikáját meghatározzák, nem normálisak. Mintha olyan országban lennék, ahol fanatikusok, gazemberek és eszelősök kerültek volna hatalomra” (1933, a berlini brit nagykövet jelentése).

A Daily Telegraph cikkírója azon értetlenkedett, hogy miként gyakorolhatott akkora vonzerőt a lakosságra ez az összevissza beszélő alak. (Nem Trumpról, hanem Hitlerről van szó.) R. Vansittart külügyi vezető diplomata már 1933-ban megírta egyik jelentésében, hogy az új német hatalom „háborút robbant ki, amint elég erősnek érzi magát (…) nagyon primitív emberekről van szó, akiknek agyában a nyers erőn kívül alig van valami más”.

Miután Anglia és Franciaország 1935-ben cserben hagyta nemcsak Abesszíniát a támadó Olaszország ellenében, hanem a Népszövetséget is, mely ettől kezdve gyakorlatilag halott volt, Neville Chamberlain, aki már akkor a brit kormány legfontosabb emberének számított, és meghunyászkodó politikájával nyakig felelős volt a történtekért, saját szembeköpését elegáns magánéleti úton intézte el. „Egész külpolitikai tekintélyünk bel- és külföldön kártyavárként omlott össze”, írta nővérének. Tudott őszinte is lenni, ha biztos lehetett benne, hogy nem derül ki.

Ugyanő, miután 1936-ban világossá vált (és a sajtóban is nyilvánosságot kapott), hogy a brit haderő gyakorlatilag lerongyolódott állapotban van, azt írta nővérének: „Csak egy ember van, aki szakértelme és különleges képességei okán az ebből következő feladatok megoldására alkalmas. Ez az ember Winston Churchill.” Egy év múlva ugyanez a Chamberlain elvállalta, hogy Anglia miniszterelnöke legyen. Pártjának egyik vezető személyisége azt írta neki, hogy be ne vegye a kormányába Churchillt. „Ez háborút jelentene bel- és külföldön egyaránt.” Chamberlain az utolsó utáni pillanatig távol tartotta Churchillt a kormánytól. Tudta kezelni saját kognitív disszonanciáját, erős egyéniség volt.

A Hitler iránti megértés, sőt rokonszenv 1935–37 között akkora volt, hogy az egyik munkáspárti képviselő a háború után azt írta: „Nincs ma olyan baloldali, aki újra publikálná, hogy mekkora idiótaként fogalmazott akkoriban Hitlerről.” Az Anglo-German Fellowship szervezet a Németországban működő társszervezetéhez hasonlóan képes volt Angliában eltávolítani a soraiból a zsidókat. „Ismerem a német zsidók súlyos helyzetét, de nem hazafias dolog, ha ez a kérdés az országaink közötti kapcsolatokat befolyásolja.” Így a társaság angol elnöke. A hazafiság már akkor is fontos dolog volt.

*

A brit politikát a megbékéltetés (appeasement) már a XIX. század közepétől jellemezte, és 1920 után külpolitikai vezérelvvé vált. Ennek szellemében írta 1938-ban Hitlerről szólva Chamberlain egyik rokonának: „A diktátorokat túl sokszor tartják embertelennek. Ez teljesen hamis. Éppen az emberi oldaluk az, amely ugyan veszélyessé teszi őket, de egyben fogékonnyá is a közeledésre.” Majszkij szovjet nagykövet így emlékezett vissza TrumpChamberlain szavaira: „Át kell térni a németekkel az üzleti tárgyalásokra. Ha elővesszük a ceruzát, és végigvesszük a panaszaikat, követeléseiket, kívánságaikat, tiszta vizet önthetünk a pohárba, és van miről beszélni.” Nyilván: „deal”-t kell kötni, üzletet. „A nemzetközi véleménykülönbségeket az üzleti vagy közigazgatási tárgyalásokon alkalmazott módszerekkel kezelni”, szólt a verdikt. Nem ma, az amerikai külpolitikában, hanem akkor, az angoléban.

Mindez nem egy magányos elme szüleménye volt. Ezt képviselte Chamberlain környezete, köztük a külpolitikáért felelős Sir Alexander Cadogan helyettes államtitkár is.

Összhangban volt ezzel Henderson németországi brit nagykövet véleménye Hitler Szudéta-vidéki és ausztriai követeléseiről: „…ha nem leszünk kicsinyesek, Putyin Németország betartja a szavát (és nem lesz több követelése)…” Kétségkívül.

Miközben a brit külpolitikát 1937 végére már teljesen a jóakarat és az észszerűség vezérelte tárgyalási gyakorlat vágya töltötte be, hatására a német esetében a fordítottja játszódott le: „Mivel a britek nem adják fel az egyensúlyra törekvést és a franciabarát politikát (…), továbbra is legveszélyesebb ellenségeink, és birodalmuk feldarabolására kell törekednünk”, fogalmazta meg Ribbentrop akkori londoni nagykövet Hitlernek. Ma vajon mit fogalmazhatott meg az szovjetorosz birodalmi nagykövet a vezérének, Putyinnak?

Ausztria megszállásának hatására a tökéletes, de harcos skizofrénia állapotába kerültek a megbékéltetés hívei. „Elszántságot kell mutatni, fel kell gyorsítani a felfegyverkezésünket, de ha Csehszlovákiát békén hagyják, akkor előbb-utóbb megint fölvehetjük a béketárgyalások fonalát”, írta nővérének Chamberlain. A parlamentben közölte, nincs változás a külpolitikában. Hogy közben mi játszódott le a zsidókkal Ausztriában, ezen a szinten föl nem vetődött. Canterbury érseke (csak egy példa a sok közül) üdvözölte az Anschlusst, mert „vérontás nélkül megszűnt az európai politikában egy tartós nemzeti fájdalom”. Kétségtelen: zsidó vér ontása nem ontás.

Az Anschluss után Sir Cadogan fel merte tenni a kérdést: „Megint élet-halál harcot kell Németországgal vívni? Vagy kívül tudunk maradni? És ha nem, a harc számunkra halálos lesz?” Akkor már csak hét hónap, hogy kiderüljön a válasz a kérdésre. Addig fő a mérvadó megfontoltság. Közben mások magabiztosabbak voltak: „Az ég szerelmére, tegyetek meg mindent, hogy ebből a kellemetlen dologból kimaradjunk”, írta Aylesbury konzervatív képviselő Butler külügyi államtitkár-helyettesnek. „Valóságos röhej lenne egy olyan ország függetlenségét szavatolni, mely ennyire messze van, és a nevét kibetűzni se tudjuk”, nyilatkozta Tyron postaügyi miniszter Csehszlovákiáról. Halifax külügyminiszter (még nem Trump): „Tanácsoljuk a cseheknek, hogy keressék a megállapodás lehetőségét Németországgal.” Egy lépést (a sajátját) mindenki előre látott. Hülye tehát senki se volt.

Sokan egyetértettek azzal az alapjában véve helyes elvvel, hogy – ahogy Sir Henderson nagykövet 1938 végén fogalmazott – „a szudétanémeteknek erkölcsi joguk van az önigazgatásra, végső soron még az önrendelkezésre is”. Figyelemre méltó, hogy ez a szép gondolat a ver­sailles-i békekötéskor még nem volt kézenfekvő. Pedig sokat meg lehetett volna takarítani az érvényesítésével. 1938-ban viszont már nem látszott számítani, hogy ennek az önrendelkezésnek egy olyan Németország lett addigra a haszonélvezője, amely másokra nézve ezt a jogot nemcsak semmibe veszi, de az emberek egy részét a származásuk, de akár a nemzeti hovatartozásuk alapján megsemmisítésre ítéli. Kétségtelen: a reálpolitikusoknak feloldhatatlan tetteik párosítása az erkölccsel – hiszen az erkölcs nem politikai kategória. Churchill látott világosan: a müncheni egyezmény „a nyugati demokráciák teljes kapitulációja az erőszak nemzetiszocialista formájával szemben”.

Amikor 1938. szeptember 28-án Chamberlain bejelentette, hogy sor kerül Münchenre, a kongresszusbanlondoni parlamentben sorra álltak fel lelkes egyetértésük jeléül a konzervatív képviselők, és némi húzódozás után az ellenzékiek is. Csak néhányan maradtak ülve. Köztük Churchill, Eden, Amery, Nicolson. Miközben a lelkesek pocskondiázták őket. München után Churchill így foglalta össze az eseményt: „A nyugati demokráciák fölött a legrettenetesebb ítélet hangzott el – megmérettél és könnyűnek találtattál.” Mára mintha az ítélet felső fokon is megszületett volna.

*

Miután a maradék Csehországot is megszállták, és a nyugati közvélemény kezdett kijózanodni Münchenből, Chamberlain ezt a megszállást sem volt hajlandó a müncheni szerződés megszegésének tekinteni. „Csak egy félreértés áldozatai voltunk a megszállással: Hitler tényleg egy jóravaló fiatal ember”, írta 1939 áprilisában a nővérének. Néhány nappal később pedig, a lengyel válság kezdetén: „Ha nem akarom veszélyeztetni, hogy a diktátorokkal megint egy feszültségmentes, normális viszonyba kerüljünk, nem hívhatom meg a kormányba Churchillt. El nem tudom képzelni, hogy Hitler Danzig miatt a világháborút kockáztatja.” Erős egyéniség volt.

1939. augusztus 23-án a Hitler–Sztálin-megállapodás bombaként robbant. A háború szeptember 1-én elkezdődött. Még közel hét hónapig eltartott, 1940-ig, hogy Chamberlaint sikerült megbuktatni. Az utolsó pillanatban is megpróbálkozott azzal, hogy saját vezetése alatt koalíciós kormányt alakíthasson. Aztán jött Churchill, a vér és a könnyek.

Ma mi jön?

(Az idézetek forrása: Tim Bouverie [történész, 1987]: Mit Hitler reden: Der Weg vom Appeasement zum Zweiten Weltkrieg, Rowohlt, 2021. Angolul: Appeasing Hitler: Chamberlain, Churchill and the Road to War, Bodley Head, 2019)