„Orbán a tűzzel játszik, és most kell megállítani, amikor a ház még nem ég”

Évek óta lejtmenetben van a Fidesz, és ez tavaly februárban láthatóvá is vált. A megváltozott külpolitikai környezetben Orbán itthon is támadásba lendült, és kulcskérdés, milyen választ ad erre Magyar Péter, akinek a pártja egyedüliként esélyes a Fidesz legyőzésére. Az interjú második része.

 
Magyar Narancs: Az, hogy a szélsőjobbos populizmus az Egyesült Államokban pillanatnyilag felülkerekedett és Nyugat-Európában is erősödőben van, láthatóan eltökéltebbé tette Orbán Viktort, aki minden korábbi óvatoskodást feledve nyíltan és agresszívan fenyeget mindenkit, aki megkérdőjelezi vagy bírálja a hatalmát.

Kis János: Orbán rengeteget fektetett be az európai és amerikai szélsőjobboldalba, egyebek közt a magyar állampolgárok adóforintjait. Most úgy érzi, hogy a befektetés megtérülőben van; ez felbátorítja. Már beszéltünk róla, hogy Trump előtt aligha merészelt volna egy TEK-es divíziót küldeni Banja Lukába. Az uniós pénzekre már nem számít – ettől a viselkedési korláttól is megszabadult. Nem csak kifelé vált agresszívabbá, itthon is magasabb fokozatra állítja az elnyomó gépezetet. Nem biztos azonban, hogy a helyzetérzékelése pontos. Bár a patriótának nevezett EP-frakció eddig többé-kevésbé nyíltan Putyin oldalán állt, Le Pen és Geert Wilders már jelezte, hogy távolságot kívánnak tartani a Trump–Putyin-tengelytől. Orbán helyzete a részben általa összehozott pártcsaládban is felemássá válhat. Trump pedig csak morzsákat juttat neki; nem kezeli nagypolitikai tényezőként.

Azért a patrióták külpolitikai fordulata még a jövő zenéje.

Az összhatás akkor sem volna egyértelmű. Egyfelől van egy nemzetközi populista hullám, ezt Orbán kétségkívül meglovagolhatja. Másfelől ezt a hullámot az általános establishmentellenes hangulat erősödése dagasztja. Csakhogy Magyarországon immár tizenöt éve Orbán az establishment. Ami rosszat az állam a polgárokkal tesz, az mind az ő személyéhez kötődik. Most először olyan ellenzéke van, amely az establishmentellenes érzületnek ad politikai kifejezést. A történet közismerten a kegyelmi botránnyal kezdődött.

A kegyelmi botrány véletlen kisiklás volt. Az sem volt szükségszerű, hogy színre lép egy politikai szereplő, aki képes kihasználni a Fidesz átmeneti megzavarodását, és néhány hónap leforgása alatt alaposan átrajzolja az ország politikai térképét. De ezek a véletlenek csupán alkalmat adtak arra, hogy a rezsim hanyatlásának hosszú távú tendenciái a mélyből a felszínre törjenek. Nem sokkal a botrány kirobbanása előtt Ádám Zoltán azt nyilatkozta a HVG-nek, hogy a rezsim lejtmenetben van, csak az a kérdés, hogy a társadalom ezt mikor veszi észre. Nos, külön-külön addigra már nagyon sokan észrevették; a kegyelmi botrány okozta széles körű felzúdulás során a sok-sok egyéni felismerés tömegek közös felismerésévé vált. Ez alapvetően változtatta meg a politikai helyzetet. Így aztán Orbán meg is engedheti magának a szintlépést, de ugyanakkor rá is kényszerül.

Mi tört a felszínre a kegyelmi botránnyal?

A gazdaságon kezdve: hosszú éveken át nagyon sokan érezhették úgy, hogy a magyar gazdaság jól teljesít; anyagi helyzetük biztonságosan, kiszámíthatóan javul, de legalábbis nem kell attól félniük, hogy romlani fog. A rezsimnek szüksége van erre az érzésre ahhoz, hogy megőrizze a stabilitás látszatát, ám ez az érzés a Covid-válsággal megrendült. Azóta évről évre meghirdetik, hogy jövőre itt az áttörés, de a pangás egyre csak folytatódik, s közben meglódult az infláció. Az államháztartás hiánya, a külföldi eladósodás is folyamatosan növekszik. A Coviddal kezdődő dekonjunktúra nem speciális magyar jelenség, miként az infláció meglódulása sem, de nálunk mindkettő alaposan felülmúlta az európai, kelet-közép-európai átlagot. Közgazdász szakértők már 2017 táján rámutattak, hogy baj lesz: a kormány konjunktúra idején hatalmas állami megrendelésekkel tovább fűti a gazdaságot; a növekedés erőltetése oda fog vezetni, hogy amikor a konjunktúra véget ér, az államnak nem lesznek eszközei a visszaesés mérséklésére. A túlköltekezés azonban nem szakmai hiba, rendszerszintű politikai okai vannak. A rezsimet a NER-oligarchák kézből etetése és széles választói rétegek biztonságérzetének garantálása tartja fenn. Addig működik jól, amíg a növekedési ütem magas. A hatalom ráadásul a piaci versenybe is állandóan beavatkozik, jutalmazással és büntetéssel dönti el, hogy ki a nyerő, illetve ki veszít. Az egyensúlyi növekedéshez és a normális működéshez csak a NER felszámolása téríthetné vissza a gazdaságot.

Ráadásul gazdasági szempontból Trump elnöksége Orbán számára nem éppen áldás.

Így van. Belső piacunk kicsi, a magyar gazdaság erősen exportfüggő, a hazai növekedés az Európai Unió, de mindenekelőtt Németország növekedési képességétől függ. Trump vámháborúja felér egy újabb Covid-effektussal; megnehezíti a recesszióból való kilábalást. Tetézi a bajt, hogy a közszolgáltatások gyakorlatilag összeomlottak, a stagnáló gazdaság akkor sem tudná a talpra állításukhoz szükséges adótömeget kitermelni, ha a kormányban megvolna a hajlandóság a baj elhárítására, amihez ráadásul nem csupán irgalmatlanul sok pénz kellene, hanem mindenekelőtt átgondolt reformkoncepció. Pintér Sándor rendőr tábornoktól azonban csak rendőri megoldások várhatók, nem strukturális reformok.

Több hosszú távú tendenciára utalt…

Érdekes módon a többi is érzékelhető volt már 2017 tájékán. Először is, a Fidesz szavazóbázisa társadalmi összetételét tekintve folyamatosan szűkül. 2010-ben a támogatottsága egyenletesen lefedett valamennyi választói réteget. Nagyjából hasonló arányban szavaztak rá a kistelepüléseken és a nagyvárosokban, az alacsony és a magas iskolázottságúak körében, a fiatalok és idősek között, a jövedelmi és vagyoni skála alacsonyabb és magasabb szintjein. 2017–2018-ban ez már nem így volt, a Fidesz-szavazók egyre nagyobb arányban a kistelepülésen élők, a kevésbé képzettek, az idősebbek, az alacsonyabb jövedelműek közül kerültek ki. Azok közül, akik közvetlenül függenek az állam juttatásaitól, gyakran személy szerint attól a helyi kiskirálytól, aki mindent – segélyt, közmunkát, boltnyitási engedélyt – kegyként osztogat.

Másodszor, 2010-ben a Fidesznek még volt egy jelentős, magát konzervatívként meghatározó értelmiségi háttere. Ők azért álltak Orbán mögött, mert a jövőképe – vagy ahogy a jövőképét értették – megfelelt a társadalmi, politikai világnézetüknek. Az értelmiség kényes a szellemi autonómiájára: akikről beszélek, úgy támogatták a Fideszt, hogy ha ebben-abban fenntartásaik voltak, annak – lojális kritikusként – hangot is adtak. Orbánnak, miután a hatalmát már kiépítette, kritikus támogatókra már nem volt szüksége. Neki propagandisták kellenek, akik azt hajtogatják, amire a propagandaminisztériumból utasítást kapnak, és az sem izgatja őket, hogy amit este mondanak, ellentmond annak, amit reggel mondtak. A konzervatív értelmiség fokozatosan elidegenedett Orbántól; ez a folyamat 2017 körül nagyjából befejeződött.

De Orbánnak az a fontos, hogy a törzsszavazóit választásról választásra elvigye az urnákhoz, és ezt a propagandagépezete 2022-ben is szállította.

Valóban, a Fidesz még a 2022-es választáson is kicsivel több, mint 3 millió szavazót vitt el az urnákhoz. Két választás között azonban sokat gyengült a hívek aktivitási kedve, ez a harmadik tartós tendencia. A 2010 utáni években rendezett „békemenetek” idején hatalmas tömegek árasztották el a főváros utcáit. Hol van már ez a tömeg? Egyre kevesebb embert egyre több busszal szállítanak Orbán biztonsági kerítéssel körbevett, zárt téri rendezvényeire. A nemzeti konzultációnak nevezett propagandaműsor résztvevőinek száma is rég­óta csökkenőben van. Hogy igazából milyen mértékben, nem tudhatjuk, de még a kormány által közölt számok is csökkenésről tanúskodnak.

Végül, nem most kezdődött a NER újgazdagjainak fürdőzése a kérkedő luxusban, csillapíthatatlan vonzódásuk a talmi előkelőséghez sem. Utánanéztem: Habony Árpád sok százezer forintos Gucci táskája 2014-ben keltett feltűnést, Rogán Antal magánhelikopteres urizálása ’16-ban kavart vihart. De mik ezek a luxusszállodákhoz, exkluzív klubokhoz, kaszinókhoz, közpénzen felújított kastélyokhoz, óriás jachtokhoz képest, ahol a NER szerencselovagjai egymás között töltik a szabadidejüket? Térben és a megjelenésükben is elkülönülnek a társadalom többi részétől; vannak egyfelől „ők”, és vagyunk „mi”, az átlagemberek. Az „ők” és a „mi” között pedig áthidalhatatlan szakadék tátong, nemcsak anyagi, hanem kulturális szakadék is. Rendes körülmények között sokakat egyszerre tölt el rossz érzéssel és irigykedő csodálattal az „ők” világának csillogása, de kritikus időkben ez a kettősség egyértelműen ellenséges indulatba fordul át. Orbán sokáig meg tudta oldani, hogy személyében elkülönüljön ettől a társaságtól. Ő a kolbászfaló, kisüstit nyelő népfit alakította. Érzésem szerint ez a trükk egyre kevésbé működik. A dinasztia című dokumentumfilmet 3 millió 300 ezren nézték meg – a rendkívüli érdeklődés sokatmondó.

Mennyire fognak számítani ezek a változások a 2026-os választásokon? Orbán eddig minden választás előtt komoly osztogatásba kezdett, és ez eddig mindig működött.

A kormány nagyobbrészt ígéreteket ad: akkor váltja be – ha egyáltalán beváltja – azokat, amikor újraválasztották. Az ígéreteket hitelesíti, ha a múltban rendre teljesültek, és gyengíti a hitelüket, ha a választó azt tapasztalja, hogy a kormány nem szavahihető. A 2020 óta eltelt öt évben az Orbán-kormány sokaknak okozott sok csalódást. A bizalomvesztésnek kézzelfogható jelei vannak. Noha a bérek emelkednek, az emberek nem költenek, inkább be­spájzolnak a nehéz időkre. Ontják a pénzt a gyerekvállalókra, a születésszám mégis csökken. Kétségtelen, Orbánnak van másfél, kétmillió törzsszavazója, akik rendületlenül a Fideszre fognak szavazni, amíg lesz Fidesz. A választási győzelemhez azonban egy nagyjából ugyanekkora szavazóréteget kell megtartania vagy visszanyernie, és az ő választói magatartásuk ma még bizonytalan.

Orbán nemcsak ígéretekkel állt elő, hanem fenyegetésekkel is. Rárontott a külföldi támogatásban részesülő civil szervezetekre és független sajtóra, alkotmányt és törvényt módosít a Pride betiltása érdekében.

Van az ilyen megnyilatkozásokra egy visszatérő kormánykritikus válasz: gumicsont. Orbán 2017-ben törvényt hozatott a parlamenttel a „külföldről támogatott szervezetekről”, előírva, hogy haladéktalanul jelentsék a támogatás tényét, bejelentési kötelezettségük elmulasztása esetére pedig az ügyészség „arányos” eljárásával fenyegette meg őket. Az érintettek többnyire megtagadták a jogsértő előírás teljesítését, de a homályos tartalmú „arányos eljárásra” egyszer sem került sor – gumicsont. A szuverenitásvédelminek nevezett hivatal kedvére vizsgálódhat, hatósági jogkörei azonban nincsenek – gumicsont. És sorolhatnám tovább. Az ellenzék úgymond minden ilyen alkalommal ráveti magát a gumicsontra, és a közbeszéd nem arról szól, amit a kormány ténylegesen csinál, hanem a gumicsontról. Szerintem ez téves és ártalmas értelmezés. Először is, a gumicsontnak nevezett jogszabályok akkor is hatnak, ha a megfogalmazásuk homályos, és nem társul hozzájuk szankció. Sebezhető társadalmi csoportokat stigmatizálnak – hol hajléktalanokat, hol romákat, hol szexuális kisebbségeket, hol menekülteket –, ellenséges érzéseket és félelmet gerjesztenek velük szemben; nem a fikciók világában, hanem a való világban. Hány iskola mondta le a nemi felvilágosítást végző csoportok előadásait? Hány étterem tagadta meg, hogy a rendezvénytermét a családon belüli erőszakról szóló előadásra vegyék igénybe? A véleménynyilvánítás szabadsága akkor is sérelmet szenved, ha „csak” megfélemlítés útján korlátozzák. Másodszor, a kezdetben szankció nélküli rendelkezésekhez a következő lépésben megjöhet a szankció is, a hatósági jogkör nélkül létrehozott hivatal utóbb megkaphatja a hiányzó jogköröket. A független sajtó nem győzött gúnyolódni Lánczi Tamás hivatalának ostoba és hazug – ugyanakkor szankció nélküli – handabandázásán, pedig eleve tudni lehetett, hogy megjönnek a szankciók is. Ez a handabandázás készítette elő az Orbán idei évértékelő beszédében elhangzott utasítást, hogy az állami szervek teljesítsék „szuverenitásvédelmi kötelezettségüket”. Harmadszor, Orbán nyilvánosan megfogalmazott utasítása nagyon is gyakorlatias lépéseket helyezett kilátásba: húsvétig megteremtik a jogi feltételeket az állítólag „külföldi érdekeket kiszolgáló”, úgymond „álcivil szervezetek” „kisöpréséhez”; a Pride betiltását célzó alkotmány- és törvénymódosítás is készülőben van már. Szerintem erre nem a gumicsontozás a helyes válasz, hanem az, amit Karácsony Gergely adott: márpedig Budapesten az idén is lesz Pride-felvonulás.

Nem kizárt, hogy az óriási erőfölény dacára is veszít a Fidesz. El tud képzelni békés kormányváltást?

Induljunk ki abból, mi történik, ha az ellenzék győzelmét elorozzák. A legtöbben azt gondolják: néhány napig lennének kisebb-nagyobb tüntetések, aztán elhalna a tiltakozó mozgalom. Nem is alaptalanul: nálunk eddig nem volt sem rózsás, sem narancsos forradalom, sem olyan méretű, folyamatos demonstráció, amely jelenleg Szerbiát rázza meg. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a magyar társadalom kevéssé hajlamos a hatalommal való konfrontációra. De ebből csak annyi következik, hogy történelmi távlatból nézve a rózsás vagy narancsos forradalom valószínűsége aránylag csekély; az nem következik belőle, hogy biztosan nem lesz. Ha 1956 nyarán, a poznańi munkásfelkelést követő napokban feltették volna a kérdést a lengyel és magyar történelem és aktuális viszonyok tíz szakavatott ismerőjének, hogy hol törhet ki forradalom az ősszel, a tíz szakértő közül tíz azt felelte volna: Lengyelországban. De Magyarországon tört ki. Most egy olyan – egyelőre hipotetikus, de nem kizárható – helyzetben gondolkodunk, amikor az ellenzék hosszú hónapok mozgósítottsága után a győzelem kapujában érzi magát, elege van a másfél évtizede uralkodó Orbánból, a Tiborczaiból és a Mészárosaiból, az önkényből és a megfélemlítésből, úgy érzi, hogy végre ettől az egész borzalomtól megszabadulhat, és akkor azzal szembesül, hogy a választást elcsalták…

Vagy elhalasztották az éppen „aktuális” veszélyhelyzetre hivatkozva.

Igen. Én bizony nem vennék rá mérget, hogy nem árasztanák el az utcát a feldühödött polgárok soha nem látott tömegei Budapesten és több nagyvárosban, és a tüntetések nem folytatódnának addig, amíg a rendszer bele nem roppan. Úgyhogy azért egy másik lehetőséggel is érdemes számolni: azzal, hogy Orbán inkább elfogadja a kormányváltást, legalább átmeneti időre.

2002-ben a jelenleginél sokkal kevesebb vesztenivalója volt, a veresége után mégis pillanatok alatt hiszterizálta az országot.

A Fidesz törzsszavazói most még biztosabban hinnék, hogy ők nem lehetnek ellenzékben, mert a haza soha nem lehet ellenzékben. És Orbán a szó megszokott értelmében nem is volna ellenzékben, mert a kormányváltás még nem rendszerváltás. Az állam egy része neki engedelmeskedne az Alkotmánybíróságtól a médiahatóságig és az Állami Számvevőszékig, rokonain és üzletfelein keresztül pedig a gazdaság kulcságazatait tartaná az ellenőrzése alatt. Ezekkel az állami és államon kívüli hatalmi eszközökkel a kezében működésképtelenné tehetné az amúgy is súlyos gazdasági helyzetet öröklő kormányt, hogy aztán egy-két év múlva egy előrehozott választás után diadalmasan térjen vissza a Várba. Persze, ez az alternatíva sem volna kockázatmentes. A hatalmi küzdelem egy stratégiai játszma, ami nincs előre lejátszva; el is lehet veszíteni. Lehet ellenzékből káoszra játszani, de ez vissza is üthet, ha a közvélemény átlátja, hogy ki a felelős a felfordulásért. A kormány pedig a vártnál ügyesebben manőverezhet, tégláról téglára lebonthatja Orbán hadállásait.

Melyik alternatíva kockázatosabb?

Orbán szempontjából? Az ellenzéki győzelem elrablása. A masszív tömegtüntetések valószínűsége jóval magasabb volna ebben a helyzetben, mint azt a történelmi tapasztalatok alapján gondolnánk, és ha Orbán rezsimjét elsodorják, akkor neki csak a hatvanpusztai bunker vagy egy Moszkva melletti dácsa marad. A kormányváltást követő stratégiai játszma esetleges elvesztésével járó veszteség jóval kisebb: Orbán politikai tényező maradhat. De hogy melyik utat fogja választani, azt ma még talán ő sem látja előre. Belpolitikájának eldurvulása, külpolitikai kalandorakciói azt sejtetik, hogy jelenleg eszébe sem jut kiengedni a kezéből a hatalmat. A végső döntést azonban nem most hozza meg, és most még nem tudhatja, hogy milyen helyzetben lesz akkor, amikor majd meg kell hoznia. Kiderül-e, hogy a rendőrök morálja ingadozó, tömegdemonstráció esetén átállhatnak a tüntetőkhöz? Ezt ma még ő maga sem tudja.

A közvélemény-kutatások szerint jól áll a Tisza Párt, de képes lesz ezt a támogatottságot szavazatokra váltani?

Kétségtelen: Magyar Péter, illetve a Tisza felívelése nagyon gyors volt, de újabban lefékeződött. A kérdés az, hogy miért. Eddig csak arról beszélgettünk, hogy a rezsim hanyatlása hogyan vezetett a politikai térkép átrajzolásához. Arról még nem volt szó, hogy a régi ellenzék magába roskadása milyen szerepet játszott ebben. A 2022-es választás óta végzett közvélemény-kutatások arról tanúskodnak, hogy a Fideszt nagyon sokan elhagyták azok közül, akik ’22-ben rá szavaztak, de az ellenzéki összefogás pártjai arányaiban ennél is jóval többet veszítettek. A megmaradt ellenzéki szavazók elköteleződése is meggyengült: az olló a biztos szavazók között is kinyílt. Magyar Péterből azért lehetett egyik napról a másikra példátlanul sikeres pártvezér, mert mágnesként vonzotta magához a frusztrált ellenzéki szavazókat, akiknek már nagyon elegük van Orbánból, de a régi ellenzék pártjaitól nem várnak semmit. Nemcsak azokat vitte el, akik már elpártoltak a ’22-es összefogás pártjaitól, hanem a biztos ellenzéki szavazók kétharmadát is. A jobboldal megnyerése nehezebb feladat. Egy részük már otthagyta a Fideszt, őket a Tisza viszonylag könnyen állította maga mellé. Akik azonban még mindig Fidesz-szavazónak számítanak, azokat sokkal nehezebb leválasztani a pártjukról. Ezért állhatott elő az a paradox helyzet, hogy egy a NER-világból érkező, jobboldali identitású politikai vezető tábora nagyobbrészt a középtől többé-kevésbé balra álló választópolgárokból kerüljön ki, legalábbis egyelőre. És ez magyarázza a Tisza növekedésének lefékeződését is.

A régi ellenzék eltűnése veszteség?

Vannak ellenzéki politikusok, akiket tisztelek. Hogy csak kapásból említsek néhányat: Hadházy Ákos, Szabó Tímea, Jámbor András, a politikától sajnos visszavonult Szél Bernadett, a polgármesterek közül Karácsony Gergely, Baranyi Krisztina, Őrsi Gergely. A polgármesterek 2029-ig biztosan hivatalban lesznek, de jót tenne az újjáépülő demokráciának, ha legalább néhány közmegbecsülésnek örvendő független képviselő ott lenne a parlamentben.

Képviselőkről beszél, nem pártokról.

Igen, bár szerintem nem igaz, hogy a régi ellenzék elejétől a végéig a NER biodíszleteként szolgált volna. A rabszolgatörvény elleni parlamenti protest innovatív akció volt, amelyet a Fidesz képtelen volt kezelni. Ma is előttem van, ahogyan a felfordulás közepén Tordai Bence odalép Orbán Viktorhoz és felajánlja neki, hogy az ő mobiljának a segítségével üzenjen a választóknak. A máskor mindig slágfertig Orbán pedig zavart arckifejezéssel ül és hallgat. Ebben az akcióban a teljes ellenzék részt vett; létrejött az a minimális bizalom és szolidaritás az ellenzéki képviselők és pártjaik között, amire aztán az összefogás építhetett. Aztán jött az ellenzéki előválasztás, az szintén innovatív kezdeményezés volt. Nem csak a helyi jelöltekben való megegyezés nehéz problémáját oldotta meg, mobilizálta is az ellenzéki szavazókat, és hónapokon át a közbeszéd vezető témája volt; nem csoda, hogy azokban a hónapokban az ellenzéki összefogás hibahatáron belül megközelítette a Fideszt.

A választáson mégis nagyobb vereséget szenvedett, mint a pártjai külön-külön 2014-ben vagy 2018-ban.

Ahogy annyiszor elmondták: működött a Fidesz példátlan osztogatása és a háborús félelmekre való apellálás. Csakhogy az ellenzék visszaesése már novemberben, rögtön a miniszterelnökjelölt-választás második fordulója után megindult. Végül, ugye, listavezetőnek Márki-Zay Pétert választották meg, és szinte abban a percben elkezdődött az ellenzéki koalíció szétesése. Számos ellenzéki vezető számos hibát elkövetett azokban a napokban-hetekben-hónapokban, de egy olyan tendenciára reagáltak rosszul, amely messze túlment a köztük kialakult személyes ellentéteken, és amelyet akkor tudtommal senki nem látott át. Én bizonyosan nem. Arra gondolok, hogy az ellenzéki választók köreiben már ekkor megjelent a 2022 után mindent maga alá gyűrő ellenzékváltó hangulat, de még keveredve egy másik, összefogáspárti hangulattal. Az ellenzékváltó hangulatnak köszönhette Márki-Zay, hogy az első fordulóban 20 százalék körüli eredményt ért el, hiszen ő a teljes ellenzék leváltásának jelszavával lépett a színre. Ugyanakkor az ennél erősebb összefogáspárti hangulat kényszerítette arra, hogy ne saját formációval, a régi ellenzéktől függetlenül induljon el, hanem beszálljon az előválasztási küzdelembe. Az ellenzéki szavazók politikai vágyainak ellentmondásossága magyarázza, hogy olyan személy lett az összefogás vezetője, aki a választási koalícióra lépett pártokkal szemben definiálta önmagát. Ebből csak zűrzavar és belviszály jöhetett ki. Az ellenzéket éppen azokban a hónapokban kötötték le a belső vitái, amikor az ellenfelére és a potenciális szavazóira kellett volna koncentrálnia, és ez vezetett a 2022-es csődhöz és a rá következő összeomláshoz. Ha ezt nem ismerjük fel, akkor azt sem értjük meg, minek köszönheti Magyar Péter, hogy nem jutott Márki-Zay Péter sorsára.

Nem lenne mégis jobb egy többpárti parlament?

Mindig is úgy véltem, hogy bár a Fidesztől balra álló ellenzék egymagában is legyőzheti Orbánt, ehhez nagy szerencse kell. A baloldalnak szolid győzelmi esélye csak egy legalább közepes méretű jobbközép pártalakulattal együtt lehet. Azt azonban csak az elmúlt hónapokban értettem meg, hogy amíg a régi ellenzék talpon van, addig ez a reménybeli párt nem tud létrejönni. Ki volna téve ugyanis az összefogás kényszerének, a jobbközép potenciális szavazói pedig a belátható jövőben biztosan nem szavaznának egy olyan összefogásra, amelyben a DK benne van. Tetszik vagy sem, a Fidesz érdekeihez igazított választási rendszerben csak egy olyan formáció győzheti le Orbánt, amely gyakorlatilag a teljes ellenzéki teret betölti. Egy jobboldali párt, amely ugyanakkor konzervatívok, liberálisok, zöldek, szociáldemokraták, kereszténydemokraták gyűjtőpártja is. Ez távolról sem ideális helyzet, de jelenleg adottság.

Az Iránytű Intézet kutatása szerint a Tisza támogatottsága decemberben és februárban sem a teljes népességen, sem a biztos pártválasztók körében nem növekedett. Egyes elemzők szerint elérte az üvegplafont.

Nem vonom kétségbe ezt a mérési eredményt, a kirobbanó növekedés időszakának érthető módon vége. Ez azonban nem zárja ki, hogy a Tisza enyhén emelkedő pályán maradjon, amibe kisebb elakadások, visszaesések is beleférnek. Más kérdés, hogy érzésem szerint a növekedés folytatásának politikai feltételei vannak. Magyar Péter stratégiája mostanáig az volt, hogy üti Orbánt és a Fideszt ott, ahol gyengék, és kitért a konfrontáció elől ott, ahol erősnek látszanak. Ez a kockázatminimalizáló stratégia a múlt év végéig működött. Attól tartok, hogy az előttünk álló időszakban nem fog működni.

Miért nem?

Azért, mert Orbán támadásba lendült, és ha Magyar Péter nem szegez erőt az erővel szembe, akkor az a veszély fenyegeti, hogy súlytalanná válik. Orbán három irányból támad. Beindította választás előtti ígéretrohamát: két- és háromgyerekes anyák adómentessége meg a többi. Alkotmányos alapjogokat csorbít: civil szervezetek, független sajtó üldözése, a Pride betiltása. Háborúzik az unióval, fegyveres erővel avatkozik be a boszniai – egyelőre politikai és jogi – belharcokba. Az ígéretroham ellensúlyozása nehéz feladat, de politikai kockázattal nem jár, ezért ezt félreteszem. Az alapjogok csorbításával azonban csak politikai kockázatot vállalva lehet szembeszállni. Csak akkor, ha Magyar keresi és megtalálja a módját, hogy rámutasson: a célba vett csoportok szabadsága elleni támadás mindannyiunk szabadsága elleni támadás. Kockázatról beszélek, nem biztos szavazatvesztésről. Akármivel vádolja meg a Fidesz Magyart, minél nagyobb hangerővel teszi, annál egyértelműbb lesz, hogy veszélyes ellenfélnek tartja, és ezzel növeli a politikai súlyát. Hogy aztán a vádak tartalma vagy a tényük vált-e ki erősebb hatást, azt csak utólag lehet majd megmondani. A konfrontáció kerülése viszont súlytalanná teheti Magyart és a Tiszát.

Még inkább igaz ez Orbán agresszív külpolitikájával kapcsolatban. A 2026-os választás előtti év sorsdöntő lesz Európa és Magyarország számára. Trump magára hagyta földrészünket a birodalmi terjeszkedésben lévő Putyinnal szemben. Oroszország a kontinens és különösen a kelet-európai térség – a mi régiónk – függetlenségét, békéjét és biztonságát fenyegeti. Ebben a drámai helyzetben Orbán Trump szekerét tolja, és minden eddiginél látványosabban szolgálja ki Putyint. Olyan veszélybe sodorja hazánkat, amilyenben 1956 novembere óta nem voltunk. A helyzet páratlanul súlyos, ezzel arányos súllyal kell megszólalnia annak, aki Orbán egyenrangú kihívója akar lenni. Ki kell mondania, hogy Orbán a tűzzel játszik, és most kell megállítani, amikor a ház még nem ég. Világossá kell tennie, hogy a magyar állampolgárok békéjét és biztonságát csak­is az szavatolhatja, ha Putyint megállítják Ukrajnában, ha nem veszünk részt egy újabb balkáni háború kirobbantásában, ha nem válunk ismét orosz vazallus állammá. Ehhez kell a választóktól felhatalmazást kérnie. Nem arra gondolok, hogy tegye félre az emberek mindennapi gondjait, mert a kampánynak elsősorban ezekről kell szólnia. Nem mindegy azonban, hogy milyen keretben esik szó az egészségügy válságáról, a vasút összeomlásáról, az oktatási rendszer tönkretételéről, az önkormányzatok kifosztásáról, az agrárium bajairól, a korrupcióról, az inflációról, meg a többiről.

Megkockáztatom: Orbánnak a világhelyzet a legérzékenyebb pontja. Miként Tisza István 1914-ben, Horthy Miklós 1940–1941-ben, Orbán 2025-ben a történelem rossz oldalára állt, és ez a tény a politikai harc középpontjába állítható. Mint korábban mondtam, arra számítok, hogy a nyugat-európai választók Trump árnyékában felismerik: Ukrajna az ő biztonságukat védi. Ez a felismerés érzésem szerint gyorsan megszületik, talán már meg is született. Nálunk alighanem lassabban fog megszületni, de szerintem nálunk is megszülethet. Ha az ellenzék politikai vezére nem fél kimondani, hogy Putyin Ukrajna elleni háborúja minket is fenyeget, akkor esély van rá, hogy a Tisza Párt potenciális szavazói még kellő időben, 2026 áprilisa előtt felismerjék a veszélyt. 2022-ben az egzisztenciális félelem szavazók tömegeit állította Orbán oldalára – 2026-ban tömegeket fordíthat Orbán ellen. A különbség az, hogy Orbán 2022-ben hazudott, Magyar Péter 2025/2026-ban az igazságot mondaná ki. Sajnos, az igazság erejével nem mindig lehet politikai csatát nyerni, de itt és most csakis azzal lehet.

Magyar az amerikai elnök botrányos viselkedéséről elhíresült Trump–Zelenszkij-találkozó másnapján azt mondta Gyulán: üzenjük meg, hogy nem leszünk orosz–amerikai gyarmat. Azt is kijelentette: nem vehető biztosra, hogy jövő áprilisban megtartják a választást. Ezek a mondatok arról tanúskodnak, hogy érzékeli a helyzet drámai változását, és keresi az új hangot. Kívánnunk kell, hogy megtalálja, hiszen 2026-ig már aligha lesz másik esélyes kihívója Orbánnak. Ha Magyar Péter nem tudna újítani, sötét évtizedek elé néznénk.