Aranykori töredékek

Reformok kritikus tömegével lehetne pénzügyileg fenntartható és beruházásvezérelt növekedési pályára vinni a gazdaságot. Szükséges, de nem elégséges feltétel a jogállam visszaépítése. Anélkül nem lesz felzárkózás – véli Bokros Lajos, az 1995-ös stabilizációs program egyik kidolgozója.

Mikor következett volna be az államcsőd, 1995 melyik napján?

Ezt nem lehetett volna előre megmondani. Már az 1994-es választások előtti kampányban látni lehetett, hogy a belső-külső pénzügyi egyensúly felborult. Mexikó decemberi csődje után a Nemzetközi Valutaalapnál (IMF) és egyes befektetési alapoknál listák készültek arról, melyik ország lesz fizetésképtelen, ezeken Magyarország előkelő helyen szerepelt. A stabilizáció előzményének fontos mozzanata, hogy Horn Gyula miniszterelnök levelet írt Helmut Kohl német kancellárnak, amelyben egymilliárd márka hitelt kért. A kancellár udvariasan hárított: Lieber Gyula, szívesen adunk, de nálunk minden márkával el kell számolni, csak akkor nyújthatunk hitelt, ha azt a parlament illetékes bizottsága megszavazza; ott pedig biztosítékot kell adni arra, hogy a hitelt a magyar kormány képes visszafizetni. A kormányfő megértette, hogy stabilizációs program hiányában Magyarország nem számíthat külső támogatásra. Siker esetén viszont nem lesz szükség az egymilliárd márkára sem.

Mai szemmel nézve borzasztóak voltak az akkori adatok: az államadósság meghaladta a GDP 90 százalékát, az államháztartás hiánya kilenc százalékhoz közelített. Nem riasztotta el?

Nincs olyan helyzet, amelyben ne lehetne előremutató lépéseket tenni. A kérdés, van-e ehhez megfelelő szakmai tudás és politikai bátorság. Szerencsére mindkettő megvolt.

A stabilizációs tervet a Népszabadságban egy 25 pontból álló programban összegezte. A legmeglepőbb talán az volt, hogy kijelentette: ez az utolsó pillanat az államháztartási reformra, amelynek lényege, hogy az állam korábbi, ingyenes szolgáltatásai részben fizetősek lesznek. Hogyan illeszkedtek az egyes elemek?

Az 1995-ös stabilizációnak négy pillére volt. Az első a monetáris politika megváltoztatása, a forint egyszeri leértékelése és az előre bejelentett mértékű csúszó leértékelések sora. A második a vámpótlék. Ez azonnal közvetlen költségvetési bevételt hozott, márpedig olyan mértékű jövedelemhiány volt, hogy nem tudtuk, áprilisban miből fizetjük a köztisztviselők bérét. A nyolc százalék nem volt kevés, de ezt félévenként két százalékponttal csökkentettük, továbbá voltak kivételek is. A harmadik pillért az államháztartási reform elemei alkották. Újragondoltuk a közteherviselést és a szolidaritást. A tandíj vagy az orvosi szolgáltatások némelyikének költségesítése tartozott ide, és ebbe illeszkedett az is, hogy a legmagasabb jövedelműektől elvontuk a családi pótlékot. A lényeg az volt, hogy megértessük: aki költséges szolgáltatást vesz igénybe, legalább jelképesen járuljon hozzá az előállításához. Ez azzal az előnnyel is jár, hogy a pénzéért jobb minőséget követel. A negyedik pillér a jövedelempolitika, a reálbérek csökkentése volt. A munkaadók és a munkavállalók becsületére legyen mondva, hogy megértették a dolog lényegét, így különösebb sztrájkok és tüntetések, illetve magasabb infláció nélkül valósult meg abban az évben a 11 százalékos átlagos és a 16 százalékos közalkalmazotti-köztisztviselői reálbércsökkenés.

A lakossági terhek súlyos növekedése ellenére az államháztartás hiánya egészen 2000-ig nem csökkent három százalék alá. Mitől esett mégis az államadósság négy év alatt a GDP 90 százalékáról 60 százalék alá?

Ebben közrejátszott, hogy a privatizációból befolyt 4,5 milliárd dollárt sikerült az államadósság csökkentésére fordítani. Ezt Horn Gyula ellenezte, de az MSZP és az SZDSZ megszavazta. Emellett lendületes növekedés indult be, a stabilizációt követő öt esztendőt utólag már aranykornak lehet tekinteni. Döntő jelentőségű, hogy 1990–1993 között az Antall-kormány fontos mikroszerkezeti reformokat vezetett be, elkezdődött a privatizáció, szárba szökkentek kis- és közepes vállalkozások, szaporodott a külföldi működő tőke. Emiatt a gazdaság szereplői rugalmasan reagáltak a gazdaságpolitikai jelzésekre.

Úgy hírlett, a kormányüléseken ön időről időre a lemondásával fenyegetőzött. Mi igaz ebből?

Valóban, néha megtettem. De fontos tudni, hogy a pénzügyminiszternek minden normális országban hivatalból vétójoga van. Németországban ezt az alkotmány is erősíti. Az összes többi miniszter a minél nagyobb költekezésben érdekelt, egyedül a pénzügyminiszter felel az államháztartás egyensúlyáért. Nálunk viszont kormányfői túlhatalom van. A legfontosabb teendőm ezért Horn Gyula meggyőzése volt. Hetente kétszer-háromszor hosszú beszélgetéseket folytattunk, sikerült vele elfogadtatni a stabilizációs programot. Erőfeszítéseimnek egy évig meg is volt az eredménye.

Akkor viszont elfogadta az ön lemondását. Miért?

Az Antall-korszak örökségeként a társadalombiztosítás kikerült a parlament és a kormány ellenőrzése alól. A munkaadók és a munkavállalók képviselői felügyelték a társadalombiztosítást, ők állították össze annak költségvetését, amit aztán a pénzügyminiszternek kellett az Országgyűlés elé vinni. Nagy Sándor vezetésével rettenetes költségvetést raktak össze, amelyből nemcsak a reformintézkedések hiányoztak, hanem kirívó túlköltekezést is tartalmazott. Ezt nem vállalhattam. Horn Gyula viszont jóban volt a szakszervezetekkel. „Csak a holttestemen keresztül” – mondtam.

Azt követően már csak kívülről nézte, hogy mi történik?

A program ment tovább, mert utódom, Medgyessy Péter a hátralevő két évben ügyesen lavírozott. 1998-ban elindult a többpilléres nyugdíjrendszer, ez 2011-ig fennmaradt. A jövedelempolitikát a névleges bérek óvatos emelése jellemezte. A vámpótlék az eredeti menetrend szerint csökkent, majd megszűnt. A csúszó leértékelés 2001-ig működött. Megmaradt a tandíj, az orvosi ellátások egy részének díjkötelessége, a családi pótlékra jogosultak körének némi szűkítése.

A Bokros-típusú reformoknak a 2008. márciusi népszavazás vetett véget, amit ön azzal kommentált, hogy a nagyik leszavazták a tandíjat, az unokák a vizitdíjat, és együtt örültek, hogy senkinek nem kell fizetni semmiért.

Addig azért még történt egy s más. Az első Orbán-kormány 2000-ben föladta a pénzügyi stabilitást, a Medgyessy-kormány 2002-től megalapozatlan jóléti rendszerváltást hirdetett, amit Gyurcsány Ferenc túlköltekező politikája követett. Ez 2008-ra újra a pénzügyi csőd szélére sodorta a magyar államot.

Vegyük sorra az egyes területeket. Mi maradt a nyugdíjreformból?

Az önkéntes magánnyugdíjpénztárak ma is eredményesen működnek. A kötelező pénztári rendszer viszont megszűnt, holott az elfogadottságát jól mutatta, hogy jóval többen csatlakoztak hozzá, mint akikre nézve kötelező volt.

Egészségügy?

A nyugdíjrendszerhez hasonló többpilléres rendszert kellett volna kialakítani, az állami és a magánbiztosítás kombinációjával. Ez a legjobb nemzetközi gyakorlat. Ehelyett szétverték az egészségügyet. A jómódúak képesek fizetni a magánszolgáltatásokért, másoknak marad a gyorsan romló minőségű állami ellátás. Ezen a területen végleg megszűnt az esélyegyenlőség.

Felsőoktatás?

Nem a tandíj a döntő elem, hanem a világméretű versenyben való helytállás. Az intézmények ne a felvett diákok után kapjanak finanszírozást, hanem a fizikai infrastruktúra méretét figyelembe véve, 10–15 éves szerződés alapján nyerjenek annyit, amennyi a fix költségeiket fedezi. A változó költségek fedezetét több csatornán be lehet szedni (EU, üzleti szektor, tandíj). Ma az állam szinte kizárólag politikai szimpátia alapján és teljesen kiszámíthatatlanul finanszírozza az intézményeket. Álságosan magánalapítványnak nevezett formában erős központi irányítás alá vonták az egyetemeket. Emiatt megszűnt a tanszabadság, sok helyen romlik a minőség.

Ön számos országban működött tanácsadóként, hol jutottak a legtovább a reformok?

Attól függ, melyik szeletét nézzük. Szlovákiában Mikulás Dzurinda kormányzása idején, 1998 és 2004 között szinte minden területen volt jelentős előrelépés, még egészségügyi reformokat is kezdeményeztek. Egyszer újra is választották őket. A többpilléres nyugdíjrendszerbe sok ország belekezdett, mindenütt megmaradt, csak nálunk nem; ez az egyik oka annak, hogy nincs elég tőkepiaci befektetés. Horvátországban eredményesnek lehet tekinteni a bankszektor privatizációját, de a hajógyárak szerkezetátalakításában már nem sikerült előrelépni. Romániában a privatizáció infrastruktúrájának a kialakítását emelném ki Victor Ciorbea, Radu Vasile és Mugur Isarescu kormányzása alatt. Adrian Nastase aztán lényegében néhány év alatt behozta, amit a rendszerváltás utáni első tíz évben elmulasztottak. Szerbiában siker a bankreform; az én javaslatomra zárták be a négy legnagyobb, teljes csődben lévő állami pénzintézetet. De Oroszországban, ahol az 1998. augusztusi államcsőd után egy IMF–Világbank közös program társvezetőjeként a pénzügyi rendszer átalakításán, privatizálásán, szabályozásán dolgoztunk Putyin hatalomra jutásáig, semmit nem értünk el.

Az itthoni ténykedéséből összességében mit tart maradandónak?

Azt, hogy az állam nem ment csődbe, és a gazdaság fenntartható fejlődési pályán indult el. Beépült a köztudatba egy-két olyan új gondolat, amelyik összhangban van a kapitalista piacgazdasággal: semmi nincs ingyen, legalább jelképesen mindenért fizetni kell, nincsenek alanyi jogon járó szociális juttatások, viszont a szolidaritás jegyében a hátrányos helyzetűek célzott támogatására szükség van. Tartósnak bizonyult a kincstári rendszer és több más fontos intézmény.

Ha most hirtelen felkérnék, hogy álljon a válságkezelés élére, mit tenne?

Reformok kritikus tömegére van szükség. A teendőket 300 pontban gyűjtöttem össze, amit 2022-ben megírtam cikksorozatban. Nincs egy-két kiemelendő dolog, ami önmagában pénzügyileg fenntartható és beruházásvezérelt növekedési pályára vinné a gazdaságot. Szükséges, de nem elégséges feltétel a jogállam visszaépítése. Anélkül nem lesz felzárkózás. A reformnak három ismérve van: az adott ágazat-terület teljesítményét emeli, javítja a termékek és szolgáltatások minőségét; növeli az esélyegyenlőséget, ami a magángazdaságban versenysemlegességet jelent – vagyis nem az állam jelöli ki a nyerteseket, hanem a piac –; a közszolgáltatásoknál pedig hatékony költséggazdálkodást eredményez. Negyedszázad elveszett a hazai fejlődésből. Nyugodtan ki lehet mondani, ha utódaink az újabb túlköltekezés helyett a szerkezeti reformokat vitték volna tovább, akkor gazdaságunk ma osztrák szinten teljesítene, a magyar társadalom pedig ma már osztrák színvonalon élhetne.