„Hazánk megint az orosz birodalom vazallus államává válhat”

Az Európai Uniónak egyszerre kell szembenéznie két imperialista, területszerzésekben gondolkodó politikussal – Donald Trumppal és Vlagyimir Putyinnal –, a jóléti állam egyre mélyebb problémáival, és ettől nem függetlenül a populista szélsőjobboldal előretörésével. E kényszerhelyzetben még határozottabbá válhat az Európa védelméért is harcoló Ukrajna melletti kiállás, valamint felgyorsulhat az EU szorosabb integrációja – amelyből Orbán Viktor Magyarországa ki fog maradni. A jövő heti második részben a magyar belpolitika átalakulásáról lesz szó.

Magyar Narancs: Januári beiktatása után Donald Trump elnök és adminisztrációja egyre-másra jelentik be terveiket, konkrét rendelkezéseiket, közöttük olyanokat is, amelyek kóklerségnek vagy enyhébben fogalmazva, átgondolatlannak tűnnek. Egy területen azonban mindenképpen következetesség érzékelhető, a Biden elnöksége alatti liberális intézkedések (például a sokszínűség program) eltörlése, vagy az olyan intézmények ellehetetlenítése, mint amilyen az 1961 óta létező USAID. Mi magyarázza ezt az Egyesült Államokban a McCarthy-korszak óta nem tapasztalt agresszív, ideologikus töltetű tisztogatást?

Kis János: Valóban erős a Trump-kormányzat ideológiai töltete. Röviden úgy jellemezném ezt: reakció az elmúlt évtizedek kulturális progressziójára. Reakció az Egyesült Államokban is zajló szekularizálódásra, a bőrszín, nem, szexuális orientáció miatt elszenvedett hátrányok iránti érzékenyítésre, a diszkriminációellenes intézkedések sorára. Szélsőséges, fundamentalista reakció ez, sokak számára hoz magával szenvedést és megaláztatást, de önmagában csak a demokratikus politika ingamozgásának egy esete volna, talán szokatlanul nagy amplitúdóval. A következő kormányváltás után a kilengést korrigálni lehetne. Ilyen progresszió-reakció csigavonalban haladnak a dolgok a demokratikus politikában. Ami igazán ijesztő, az az, hogy a mostani reakciónak nemcsak az alkotmányos keretek közti kormányzati közpolitikák és a társadalmon belül zajló kulturális mozgások a céltáblái, hanem maguk az alkotmányos keretek is. A mostani reakció a liberális demokrácia alapintézményeit, a jog uralmát, a hatalmi ágak elválasztását is célba veszi. Azokat a korlátokat töri át, amelyek a polgárok jogait, biztonságát, szabadságát védik a mindenkori kormánnyal szemben. Trump a beiktatását követő első hónapban elnöki rendeletek cunamiját zúdította az országra. Független hatóságok egész sorát szüntette meg. Tömegével cserélt le közszolgálati vezetőket, akiket a kormányváltás nem szokott érinteni, és politikai kinevezettekkel váltotta fel őket. Befagyasztott a Kongresszus által elfogadott költségvetési tételeket. Közben az elszabadult hajóágyúként jobbra-balra lődöző Elon Musk a kormányzat hatékonnyá tétele nevében válogatás nélkül rugdossa ki köztisztviselők tízezreit, valójában magánemberként, hiszen névleg egy minisztérium élén áll, de nem miniszter, hiszen meg sem jelent a szenátus előtt, kinevezéséhez Trump nem kért és így nem is kapott szenátusi felhatalmazást. Musk Trump magánminisztereként működik, a puszta ténykedése is jogellenes. Ahogy részint törvény-, részint közvetlenül alkotmánysértő az elnöki rendeletek jó része is.

Trump nemcsak az Egyesült Államokon belül fogott radikális átalakításba, hanem a világpolitikában is.

Igen, és itt ugyanaz a cél vezérli, mint a belpolitikában. Szabadulni akar az egyoldalú hatalomgyakorlás intézményes korlátaitól. A II. világháború után szabályokon alapuló nemzetközi rend jött létre, amit nagyjából minden állam tudomásul vett. Csak nagyjából, de azért arra, hogy egy erősebb ország területszerzés céljából támadjon meg egy gyengébbet, nem­igen került sor. Ha mégis, az agresszort megbüntették. Szaddám Huszein 1990-ben erőszakkal annektálta Kuvaitot, ám egy Amerika vezette ENSZ-koalíció kiverte onnan az iraki csapatokat, Szaddámot tömegpusztító fegyvereinek megsemmisítésére kötelezték, Irak kurdok lakta területe fölött pedig állandóan ott cirkáltak az amerikai légierő gépei a kurd autonómia védelmében. Trumpnak régi rögeszméje, hogy bár az Egyesült Államok a legnagyobb hatalom a földön, mégsem tudja érvényesíteni az érdekeit, mert megköti a saját kezét. Olyan világrendhez kíván visszatérni, ahol az erő dönt. Hallottuk, mit ordított Zelenszkij fülébe a Fehér Házban: „Magának nincsenek ütőkártyái!” Ne kötözködjön, tegye, amit mondok, mert nálam van az aduász. Trump a hagyományos nagyhatalmi erőpolitikában gondolkodik. Az erősek megegyeznek egymással, a gyengéknek kuss. Helló, Vlagyimir, te viszed Kelet-Ukrajnát, enyém Grönland, Gáza és a Panama-csatorna. Egyszer majd Kanada is.

És a NATO-val vagy az Európai Unióval kapcsolatos ötletelése? Ha ezekből lesz valami, annak rendkívül súlyos következményei lennének.

Az is régi rögeszméje Trumpnak, hogy az EU-t Amerika csesztetésére hozták létre – ő fogalmazott így. Már az első hónapban 25 százalékos vámokat jelentett be az EU-ból származó személyautókra és más, előre meg nem nevezett exportcikkekre. Európa az ő szemében nem barát, hanem jó esetben zavaró tényező. Arra utalgat, hogy nem fog a NATO alapító egyezményének 5. cikkelye alapján eljárni. Az 5. cikkely mondja ki, hogy ha egy tagállamot támadás ér, akkor az az összes többi tagállam elleni támadásnak minősül. Ez az egyezmény veleje; ha ez nem köti a tagállamokat, akkor a NATO kiüresedik.

Megállítható ez az ámokfutás?

Számos elnöki rendelet máris bíróság elé került. Én, mi tagadás, a bírói védelem erejét illetően eléggé szkeptikus vagyok. A rombolás gyors, a bírósági folyamat lassú. Mire a végső döntés a legfelsőbb bíróságon megszületik, a védelemben részesítendő intézmény helyét már be is szántották. A legfelsőbb bíróságon minden liberális bíróra két konzervatív bíró jut, és a konzervatív többség már eddig is hajlamos volt támogatni az elnöki hatalom kiterjesztését, és mentességet biztosítani az elnöknek a hivatalában politikai céllal elkövetett törvénysértések büntetőjogi következményei alól. Igaz, ez még a mostani cunami előtt volt. Egy-egy ügyben megtörténhet, hogy a hat konzervatív bíró közül kettő együtt szavaz a liberálisokkal, de azt nem hiszem, hogy rendszeresen a Trump-kormányzat ellen döntenének. De más tényezőkkel is érdemes számolni. Az egyik a Trump körüli erőcsoportok heterogenitása. Sokféle törésvonal osztja meg az elnök embereit; a legfeltűnőbb törésvonal két oldalán a gazdasági elzárkózást preferáló MAGA-politikusok és a Szilícium-völgyből kiinduló techno-jobboldal képviselői néznek farkasszemet. Az ellentétek nagyon mélyek; előbb-utóbb leszámoláshoz vezethetnek. Ennél is fontosabb, hogy miközben az amerikai választók tavaly csekély többséggel szavaztak Trumpra, közpolitikai ámokfutását már most is csak egy kisebbség támogatja. És még hátra van, hogy az amerikaiak a bőrükön tapasztalják meg az intézkedések következményeit. Az ipari munkások nagyrészt Trumpra adták a voksukat, de az elnök vámháborúinak ők lesznek az első számú áldozatai. Trump több tízmillió időskorú szavazója jelenleg ingyenes egészségügyi alapellátásban részesül, viszont a kormányzat a Medicaid visszavágására készül. 2026 vége felé képviselőházi választások esedékesek; a demokratáknak elég két mandátumot elhódítaniuk, hogy többségbe kerüljenek.

És a világpolitikában?

A Kongresszusnak erre csekély a befolyása, az elnök keze itt meglehetősen szabad. Ha ki akar egyezni Putyinnal, megteheti. Ha szabotálni akarja a NATO-t, azt is megteheti. Akár az ENSZ-ből is kivezetheti Amerikát, ahogy már az első napon kilépett a WHO-ból és felmondta a párizsi klímaegyezményt.

A Trump–Zelenszkij-találkozón törésre került sor a két vezető között. Elkerülhetetlen volt ez?

Szerintem igen. Akik Zelenszkij hajthatatlanságával magyarázzák a nyílt színi összeveszést, azok rosszhiszeműek, vagy nem tudják, mit beszélnek. Trump igazi, régi vágású imperialista ragadozóként 500 milliárd dollár értékhatárig részesedést követelt Ukrajna ásványi kincseiből, és semmit nem ajánlott cserébe. Szorongatott helyzetében az ukrán elnök nem utasíthatta el a követelést, de az amerikai szerződéstervezet aláírását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a szövegbe kerüljön be egy passzus a biztonsági garanciákról. Nem titkoltan azzal a céllal ment Washingtonba, hogy pontosan erről a módosításról tárgyaljon. Trump viszont – szintén nem titkoltan – csak egy aláírási ceremóniára volt hajlandó, ahol az áldozat látványosan behódol neki. Ebből csak éles vita jöhetett ki. A honvédő háborút vívó Ukrajna vezetője nem fogadhatta el azt a trumpi állítást, hogy az orosz agresszor megbízható partner, aki betartja az adott szavát. Ettől vadult meg Trump, aki magából kivetkőzve próbálta móresre tanítani Zelenszkijt, alelnöke nagyhangú szekundálásával.

Helyre lehet még hozni ezt?

Starmer brit miniszterelnök és Macron francia köztársasági elnök minden lehetőt megtesz ezért. Mint tudjuk, kezdeményezték, hogy az Egyesült Királyság, Franciaország és Ukrajna – egy vagy két további állam bevonásával – közös béketervet készítsen, és azt együtt mutassák be Trumpnak. Közben megkezdték egy katonai erőt is képviselő koalíció felépítését az európai béketerv támogatására. Én ennél jobb kiutat a jelenlegi helyzetből nem látok. Hogy sikerre vezet-e, döntően azon múlik, mennyire eltökélt Trump és környezete abban, hogy feláldozza „az Ukrajna nevű területet” a Putyinnal kötendő nagyhatalmi alku kedvéért. Ezt még nem tudjuk.

Régóta szó van egy önálló európai haderő felállításáról, de eddig a szavakon kívül nem történt semmi. Európa késésben van, és sokak szerint ezért csak magát okolhatja.

Nem akarom mentegetni az európai politikusokat, de ne felejtsük el, hogy az európai államok kevés kivétellel demokráciák. Demokráciában pedig a végső szó a választóké. A politikai vezetők formálják is a választói akaratot – jó esetben a megvalósítandó értékek felmutatásával, a megvalósítás feltételeinek és nehézsé­gei­nek ismertetésével, rossz esetben manipulációval. De a választók befolyásolásának vannak határai. Az európai választók pedig hozzászoktak, hogy az Egyesült Államok védőernyője alatt nem kell tartaniuk Oroszországtól. Nemzedékek nőttek fel ebben a biztonságos érzésben. Nem véletlen, hogy a balti köztársaságok, Lengyelország és az észak-európai államok polgárait leszámítva Ukrajna háborúját nem érezték a magukénak, és az idő múlásával a szolidaritás egyre fogyatkozott. Láttunk már ilyet, ennél rosszabbat is. Az 1938-as szégyenletes müncheni paktum kapcsán Chamberlain brit miniszterelnök arra a cinikus és egyben végzetesen rövidlátó kijelentésre ragadtatta magát, hogy nem fogjuk a fiaink életét kockáztatni egy távoli országért – Csehszlovákiáért –, amelyet nem is ismerünk; a közvélemény pedig ünnepelte. A Hitlernek tett engedményeket a végsőkig ellenző Churchillt Lengyelország lerohanásáig kevesen vették komolyan. Talán most, Trump sötét árnyékában az európai választópolgárok megértik, hogy Ukrajna nemcsak magát védi, hanem őket is, és készek lesznek az elkerülhetetlen áldozatok vállalására.

Az európai választók megosztottak. Egyre nő a populista pártok támogatottsága. Ausztriában a Szabadságpárt első helyen végzett a választásokon, Németországban az AfD megduplázta a szavazatait, és ezzel a második lett, jócskán megelőzve a szociáldemokratákat. Ezek a pártok nem mellesleg oroszbarátok, Putyinnal haverkodnak.

Elképzelhető, hogy ezen a téren kénytelenek lesznek irányt változtatni, amihez paradox módon Trump is hozzájárul. Putyin úgy tesz, mintha csak Ukrajnát akarná, Európa többi országa nem érdekelné. Trump viszont ellenséges retorikát használ az unióval szemben, védővámjai az európai polgárokat sújtják. A szélsőjobboldali populisták szélsőséges nacionalisták is, nem biztos, hogy el tudják adni a választóiknak a Trump–Putyin-tengely melletti kiállásukat. Lehet, de nem biztos.

A szélsőjobb kormányra kerülését a középpártok eddig megállították, legutóbb éppen Németországban és Ausztriában.

Valóban, egyelőre többé-kevésbé működik velük szemben a cordon sanitaire: hiába szereznek relatív többséget vagy végeznek a második helyen, a liberális demokrácia alkotmányos rendjét elfogadó pártok összefognak velük szemben, nem engedik kormányra kerülni őket. Addig jó, amíg valamennyien kitartanak emellett, de ez csak tüneti kezelése a bajnak, a mélyen fekvő okait nem számolja fel. A populisták a fennálló intézményi rendet és a teljes politikai establishmentet támadják, és az örök nagykoalíció ebben a kezükre játszik. Látjátok, mondhatják, ez ugyanaz a társaság, egyetlen összetartó elit, akik semmibe veszik a választói akaratot, csak hogy hatalmon tartsák magukat. Egyedül mi képviselünk titeket. A populizmus visszaszorításához a növekvő népszerűségének okait kell feltárni, ott kell változást elérni, különben választásról választásra addig fog erősödni, amíg a cordon sanitaire-t át nem szakítja.

Melyek ezek az okok?

A populizmus az emberek félelmeire, egzisztenciális bizonytalanságára játszik. Akinek a helyzete máris romlik vagy akár csak a kilátásait látja sötéten, az arra is hajlamos, hogy úgy érezze: az állam magára hagyta. Az a kérdés, hogy mi van e rossz érzés mögött, és mit lehet tenni az eloszlatásáért. Az okok számosak, én csak egyet emelnék ki közülük, amelynek különösen nagy jelentősége van a mai európai politikában. Európáról úgy szokás beszélni, mint egy elöregedő kontinensről. Ez nem minden európai országra igaz, de a jó részükről elmondható. A magyarázat ismert: a várható élettartam meghosszabbodik, a gyerekvállalási kedv mélyen a modernizáció előtti szint alá süllyed, a gyerekszülés időpontja kitolódik. Egyre több idős ember nyugdíját, orvosi ellátását kell fedezni egyre kevesebb munkaképes korú ember befizetéseiből. Ez a tendencia visszafordíthatatlan, és ördögi körhöz vezet. Növekszik a jóléti szolgáltatásokra nehezedő nyomás, miközben a gazdasági, technikai fejlődés motorjai lefékeződnek. A lassuló fejlődés miatt továbbszűkülnek a jóléti szolgáltatások fenntartásának lehetőségei és így tovább. A mértékadó demográfiai és gazdasági szakértők egyetértenek abban, hogy ebből a lefelé tartó spirálból csak a munkaképes korú lakosság pótlása, vagyis a bevándorlás segíthet ki.

De a bevándorlást az őshonos európai polgárok egyre kevésbé fogadják el. A migrációtól való félelem a szélsőjobboldali populizmus melegágya Európában, különösen a 2015-ös menekültválság óta.

Képzeljünk magunk elé egy keletnémet választópolgárt, aki elégedetlen a jelen helyzetével, és fél a jövőtől. És képzeljük el, hogy az utcájában megjelenik egy „migráns” család. Másképpen öltözködnek, másképpen gesztikulálnak, más a bőrszínük, a vallásuk. Idegenek. Na, ezeket az idegeneket az állam támogatja. A lakbérüket átmenetileg az önkormányzat fizeti. Segélyt kapnak, ingyenes nyelvtanfolyamot biztosítanak a számukra. A mi emberünk hajlamos lesz azt gondolni, hogy amit az állam „ezeknek” ad, azt tőle veszi el. Neki azért jut kevesebb, mert „ezekre” költik a német emberektől beszedett adót. A gazdaság­statisztikák rendre kimutatják, hogy ez a vélekedés téves: a bevándorlók összességében többet fizetnek be a közös kasszába, mint amennyit kivesznek onnan. Emberünk azonban nem olvas statisztikákat, és ha olvasna, azok sem győznék meg. Ő a szemének hisz. A szemével pedig azt látja, hogy tőle elvesz az állam, „ezeknek” pedig ad. És azt is látni véli, hogy amit a bevándorló kap, azt tőle veszik el. Érthető, hogy fogékony a populista propagandára.

A középpártok pedig vagy beleállnak ebbe a vitába, és tovább kopik a népszerűségük, vagy úgy döntenek, hogy inkább átveszik a szélsőjobb megoldásait.

Hát igen, jelenleg inkább az utóbbinak vagyunk a tanúi. Nekem ezzel a taktikával alapvető morális problémám van, de a politikai siker szempontjából is kétségesnek tartom. Nagyon rövid távon talán sikeres lehet. De a rövid távú siker a közép- és hosszú távú vereségnek ágyaz meg. A középtávúnak azért, mert a szélsőjobb növekedését nem lehet a szélsőjobb retorikájával tartósan megakadályozni – legfeljebb akkor, ha a retorikát átvevő középpárt maga vándorol át a szélsőjobbra, de ettől a szélsőjobb nem tűnik el, csak a közép omlik össze. A hosszú távú vereségnek pedig azért, mert Európának – egyebek közt – tervezett és szabályozott bevándorlási politikára van szüksége fejlődési potenciáljának visszanyeréséhez, ehhez pedig nyitott és befogadó európai polgárokra van szükség.

Értelmezése szerint tehát a liberális demokráciákra egyszerre több felől nehezedik nyomás. Ez különösen áll az európai demokratikus államokra és mindenekelőtt az Európai Unióra. A tagállamoknak a saját szélsőségeivel, az uniónak pedig az őt minden eszközzel gyengíteni akaró Oroszországgal és immár az Egyesült Államokkal egyszerre kellene megküzdeni. Az EU-nak a helyzet kezeléséhez szoros integrációra lenne szüksége. Van erre esély?

Valóban halaszthatatlan szükség van a szorosabb integrációra, nem csak biztonságpolitikai okokból. Európa – népessége, területe, erőforrásai révén – az egyik legnagyobb globális hatalom. De csak egészként lehet versenyképes tényező a világban, csak egészként tudja behozni a lemaradását a high-tech ágazatokban és az innováció terén. A klímakatasztrófa elhárításáért is csak egészként tud a nemzetközi porondon hathatósan fellépni. Belső ügyeiben is csak akkor lehet képes a jelenleginél hatékonyabban eljárni, ha változnak az unió döntéshozatali mechanizmusai. Most a biztonsági fenyegetés tűzte napirendre az integrációt. Jobban örülnék, ha nem Európa katonai és hatalmi potenciáljának a növelése lenne az az érdek, amely szorosabb együttműködést követel, de ez sajnos sürgető érdek, nem tűr halasztást. És ugyanakkor szerencse is, hogy súlyos és halasztást nem tűrő érdekről van szó, mert ez esélyt ad arra, hogy tényleg elinduljon egy egységesedési folyamat.

Az uniós törekvéseket bomlasztó elemek mennyiben hátráltathatják ezt?

Azaz mit tehet Európa egységesedése ellen Orbán Viktor? Orbán mellett jelenleg még egy „bomlasztó elem” van, Robert Fico szlovák miniszterelnök, de az ő belső helyzete ingatag, és a nemzetközi színtéren sem különösebben súlyos tényező. Orbán kétségkívül folyamatosan emeli a tétet az unióval való konfrontációjában, ez így volt már Trump választási győzelme előtt is, és kiváltképp így van most, Trump beiktatása óta. Az ő retorikájában Putyin nem az orosz birodalmi expanziót testesíti meg; nem háborús agresszor, hanem a béke embere – a birodalom „Brüsszel”, az ellenség az unió. Mivel Trumpban az unió ellenzőjét látja, nem alaptalanul, és érzékeli a NATO-val és az ENSZ-szel szembeni ellenszenvét is, ezért ez már nem puszta retorika, egyre döbbenetesebb lépésekre merészkedik. Gondoljunk csak arra, hogy a bosznia-hercegovinai szövetségi bíróság által börtönbüntetésre ítélt Dodik védelmére TEK-es osztagot küldött Banja Lukába, és persze nem csupán személyi védelemről van itt szó, hanem arról, hogy az ENSZ békefenntartó erőit visszatartsa a cselekvéstől, ha Dodik deklarálná a Boszniai Szerb Köztársaság elszakadását. Szóval, a kérdés jogos, Orbántól most már minden kitelik. Ugyanakkor a megkerülésére is inkább van lehetőség, mint korábban. A március 2-i londoni tanácskozás előrevetíti, hogy a dolgok valamilyen, az unió keretein túlnyúló védelmi paktum felé tartanak, amelynek Orbán Magyarországa nem lesz a része. Magyarország kimaradása nekünk, magyar állampolgároknak rossz, közelebb sodródunk ahhoz, hogy hazánk megint az orosz birodalom vazallus államává váljon, és rossz Európának is, de Orbán megkerülését lehetővé teszi, és ez már előrelépés. Orbán kihagyása a londoni – és az azt megelőző két párizsi – tanácskozásról immár tény. Hogy létrejön-e az európai védelmi paktum, azt még nem tudhatjuk, és még kevésbé tudható, hogy ezt követni fogja-e az EU döntéshozatali mechanizmusainak reformja, és elindul-e az unió a biztonságpolitikán túlmutató nagy kérdések megoldása felé. Válságos időket élünk, és a válságos időkben mindig nagy a bizonytalanság. Az azonban leszögezhető, hogy a demokratikus államok vezetői soha nem érezték át ennyire, milyen nagy a tét, és milyen sürgős a cselekvés.

(Folytatás a jövő heti számunkban!)