Emberfáklyák az ózdi lángtengerben

13 ember életébe került, hogy ma 35 éve az Ózdi Kohászati Üzemek egyik új kemencéjénél vízzel érintkezett az izzó acél. Szemtanúk szerint némelyikükről az azbesztcsizma is leolvadt. Nem független a rendszerváltás eseményeitől, hogy az áldozatoknak és családjaiknak végül sosem szolgáltattak igazságot.

 
Emberfáklyák rohantak ki a lángtengerből az Ózdi Kohászati Üzemek három hónappal korábban használatba vett, vadonatúj kemencéjének helyet adó épületből. A tragikus robbanás 35 évvel ezelőtt, a magyar kohászat legszörnyűbb napján, 1990. március 3-án reggel fél hétkor, nem sokkal a műszakváltás után következett be. A halálos áldozatok száma napról napra nőtt, a 16 égési sérüléseket szenvedett munkás közül végül 13 meghalt. Ráadásul két emberen kívül senki másnak nem is kellett volna a helyszínen lennie. Az ózdi tragédia miatt soha, senkit nem vontak felelősségre.

Az Ózdi Kohászati Üzemek az előző évben kapta az új kemencét, amelyet a Kohó- és Gépipari Tervező Vállalat szakemberei terveztek. Elég gyakran előfordul, hogy a kemence szivárog, kilyukad, a benne lévő izzó acél egy része elfolyik. Ez anyagi kárt okoz, de nem balesetet. A kemence elé vészgödröt szoktak építeni, amely az elfolyt acélt befogadja és elvezeti.

A legfontosabb előírás, hogy ebben a gödörben ne legyen semennyi víz.

Ha ugyanis van, akár csak egy liternyi, fél liternyi, és az izzó acél vízzel érintkezik, akkor a vízgőz nyomása több tízezerszeresére nő, a víz felbomlik, hidrogén keletkezik, gőz- és hidrogénrobbanás következik be, és a robbanás környezetében minden és mindenki elpusztul. Az ózdi előtt egyszer fordult elő ilyen tragédia tíz évvel korában Győrben, akkor kilenc ember vesztette életét.

A tragédia színhelye, az ózdi üzemépület talajvizes helyre épült, ráadásul két patak is folyik a közelben, így tudható volt, hogy a víz jelenléte miatt különös gonddal kell megépíteni, karbantartani és ellenőrizni a gödröt, és a medence vízmentességéről a művezetőnek vagy a csoportvezetőnek mindig meg kell győződni.

A tragikus reggel

Ezt aznap reggel meg is tették, ahogy szokták. Elemlámpával bevilágítottak a vészgödörbe, hogy csillog-e víz az alján. Az csak a baleset kivizsgálása során derült ki, hogy a három méter mély, sötét, rácsokkal lezárt medencébe hiába világítanak be, a víz csak akkor látszik, ha sokszor annyi, mint amennyi a robbanáshoz elég.

Március 3-án reggel a kemencében a reggeli csapolás első 150 tonnás adagja izzott 1600 fokon. Ez a kemence szaknyelven hőntartó üst volt, amelyben a folyamatos acélműből lecsapolt anyagot további feldolgozásra készítették elő.

Meglepetést okozott, hogy az új üstből kifolyik az anyag. Az egyik szemtanú szavai szerint „több kolléga és jó barát sietett oda, állta körül a kifolyt acélt. Talán néhány másodperc telhetett el így, amikor az 1600 fokos vas a kibetonozott vészgödörben valószínűleg vízzel vagy nedvességgel találkozva, robbant.

Mindent elborított a füst és a por. Abból rohantak elő az égő emberek, kollégák és jó barátok. Ilyen szörnyűséget, ilyen borzalmat még a filmekben sem lehet látni.

Leégett a hajuk, a szemöldökük, a ruhájuk, a csizmájuk. Lángolva futottak, mi pedig utánuk, hogy akin még lehet, segítsünk. Ketten itt a helyszínen szénné égtek.” (Magyar Hírlap, 1990. március 5.) Többen a felismerhetetlenségig összeégtek. Névsorolvasással, kizárásos alapon állapították meg, kik az áldozatok.

Az anyag szállítására szolgáló áthúzó kocsi alatt folyt el az acél. A sugárzó hő megrongálta a villamosrendszert, így a kocsit nem lehetett elmozdítani, egyre erősebb sugárban folyt az acél. „Az emberek – sajnos elég sokan, hiszen az ablézon (műszak után) lévők is meg a karbantartók egy része is igyekezett segíteni, a bajt elhárítani – minden veszélyérzet nélkül a placcon tartózkodtak” – idézte fel az üzemvezető. (Ózdi Vasas, 1990. március 9.) Ők szinte valamennyien meghaltak. Húszméteres körzetben mindenkit elért az acél és a tűz. Dr. Grega Oszkár, a Miskolci Nehézipari Egyetem adjunktusa, a baleset kivizsgálásával megbízott szakértő azt mondta, „ha a csarnokrészben csak a technológiailag szükséges személyzet tartózkodott volna, akkor ma csak két halottja lenne a robbanásnak”. (Népszabadság, 1990. március 14.) A legtöbb áldozatot tehát a segíteni akarás vitte a halálba.

A vizsgálat azt is megállapította, hogy „nem volt jól kidolgozott, a dolgozók által is ismert terv az ilyenkor szükséges tennivalókra, nem volt határozott vészjelzés sem, amely a környék gyors elhagyására késztette volna a csarnokban tartózkodó későbbi áldozatokat”. (Vasas, 1990/4.)

Az egyik szálöntő, aki szerencséjére fedett helyen volt, így idézte fel a baleset utáni pillanatokat: „Szaladtunk mi is, locsoltuk, mentettük őket. Némelyikről leolvadt az azbesztcsizma, téptük róluk a ruhát. Sérültjeinket levonszoltuk a lépcsőn, hogy a közben riasztott mentők indulni tudjanak. Vizet adtunk az égetteknek, megpróbáltunk segíteni – de a pánikhangulat miatt mi sem voltunk igazán észnél.” (Ózdi Vasas, 1990. március 9.)

A városi kórházban dolgozó Tóth József sebészt értesítették telefonon, hogy perceken belül égési sérültek érkeznek a kohászati üzemből: „először három, részben meztelenre és feketére égett ember ugrott ki a gyári mentőből. Negyedórán belül még tizenegy sérült és tíz riasztott orvos érkezett az ózdi kórházba.” Infúziót kaptak, fájdalomcsillapítót, kötést. Hárman 40-50, ketten 60-70, kliencen pedig 85-95 százalékban égtek meg. A 14 sérültből tizenegynek nemigen lehetett esélye az életben maradásra. Két sérült maradt Ózdon, a többieket Miskolcra, Egerbe és Budapestre, a Honvéd Kórházba és a Vas utcaiba szállították. (Magyar Hírlap, 1990. március 5.)

A városban pillanatok alatt elterjedt a baleset híre. Rohantak az üzembe, vagy telefonáltak a feleségek, a hozzátartozók, hogy megvan-e az emberük, a gyerekük.

Éppen alakuló kongresszusát tartotta a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége. A tagszervezetek felajánlottak 1,7 millió forintot az áldozatok családjainak. A szociáldemokraták elnöke, Petrasovits Anna százezer forintot adományozott. Gyűltek az adományok mindenféle forrásból, az ország minden sarkából. A biztosítók utalták a gyorssegélyt.

Vizsgálat, következmények nélkül

Dr. Grega Oszkár, a Miskolci Egyetem tanára (később a Dunaferr műszaki igazgatója), valamint a Borsod Megyei Rendőr-főkapitányság vizsgálótisztje két hónapra szinte beköltözött az Ózdi Kohászati Üzemekbe. Grega úgy nyilatkozott, hogy a vizsgálat „elsősorban a tervezőintézet, ezen belül is az irányító technológus-tervező és az irányító építésztervező felelősségét veti fel. A kivitelezési munkák közben az építésztervező olyan módosítást hajtott végre a terveken, amelynek a technológiai szerepét nem közölték kellő pontossággal és részletességgel a kivitelező vállalattal. Ebből következett, hogy a kivitelezés pontatlanul történt meg, aminek az eredménye az lett, hogy

a vízelvezető rendszer – amit a tervezők beterveztek ennek a vészgödörnek az aljába – nem tudta betölteni tényleges funkcióját.

(…) Ezen túlmenően a technológus-tervezőt is felelősség terheli, mivel az építésztervező által végrehajtott módosítást nem követte figyelemmel, gyakorlatilag nem vett részt a helyszíni művezetésben, illetve a tervezői művezetésben, holott ez lett volna a feladata.” (168 Óra, 1990. július 24.)

Név szerint Taslár Tibor és Sólyom Gyula, a Kohó- és Gépipari Tervezővállalat mérnökei voltak a gyanúsítottak. Sólyom Gyula a 168 Óra idézett cikkében azt állította: „Cáfolható, hogy én kevés művezetéssel vettem részt, és ezt a feladatot nemcsak én, hanem a szaktervező kollégák is ellátták. Azonkívül a KÖGÉPTERV-nek is állandó kirendeltsége van Ózdon, amelynek ugyanez a feladata. Úgy érzem, hogy a baleset és a tervezési munkám között oksági összefüggés nincs.” Taslár Tibor szintén elhárította magától a felelősséget. Szerinte nem talajvíz került a gödörbe, hanem a vészgödör fölötti bevezető árokban, az üstkocsi alatt volt a víz, mert a kigyulladt üstkocsit magasnyomású vízsugárral kezdték oltani. Ezek szerint az áldozatok okozták volna a robbanást, ami azért nem valószínű, hiszen mindenki tudja, aki a kohászatban dolgozik, hogy az izzó acél vízzel nem érintkezhet.

Pásztor Albert rendőrőrnagy fenntartotta, hogy a két mérnök alaposan gyanúsítható a baleset okozásával, a vizsgálat lezárására és a vádemelésre azonban már nem került sor. A baleset utáni hetekben lezajlott az első szabad képviselőválasztás két fordulója. Összeült az Országgyűlés, és rögvest közkegyelmet hirdetett, ezzel a rendőrségi eljárás is megszakadt. Akár jogosan, akár jogtalanul gyanúsították a két mérnököt, ez már nem derülhetett ki.

Március 20-án közös gyászünnepségen búcsúztak el Ózdon a tizenhárom áldozattól. Az áldozatok névsora: Barta Béla (40 éves), Deme Barnabás (39 éves), Farkas István (24 éves), Kokk György (39 éves), Kormos Géza (43 éves), Lőkös György (33 éves), Németh Károly (28 éves), Nyíri Péter (27 éves), Oláh Antal (33 éves), Pomázi Lajos (45 éves), Serfőző Miklós (19 éves), Tóth Tamás (37 éves), Tugyi László (40 éves). A legidősebb ma 80, a legfiatalabb 54 éves lenne.

1990-ben fél év alatt még 19 ember halt meg más vasasüzemekben történt balesetekben. (Vasas, 1990/8-9.) Róluk nem szól a fáma.