Ismét - szólásszabadság és náci beszéd

Március 30-án jelent meg Kis János cikke Szólásszabadság és náci beszéd címen a lap hétvégi számában. A tanulmányt manapság példátlan sajtóvita követte, amelyikben összesen tizennégy szerző szólalt meg. A szerkesztőségbe ezeken kívül is számos érdekes és tanulságos hozzászólás érkezett. Némelyek ismételtek már leírt érveket, mások félreértették a vita kezdeményezőjét, a hozzászólókat. A szólásszabadság határairól kezdeményezett vita a magyar közéletről, morálról és a megélt történelemről szólt. A vita nem rekedt meg egy kulturális-politikai közegben, hozzászóltak olyan szerzők is, akik magukat a nemzeti-konzervatív közírók közé sorolják. Emlékeztetőül felsoroljuk a vita hozzászólóit a megjelenés sorrendjében: Bence György filozófus, a Fidesz politikai tanácsadója, Popper Péter pszichológus, a miniszterelnök tanácsadója, Kende Péter Párizsban élő politológus, az 56-os Intézet kuratóriumának elnöke, Pelle János újságíró, a 168 Óra munkatársa. Cikket írt Székely Gábor történész valamint Gadó György publicista, aki 1990-ben az SZDSZ listáján került a parlamentbe, majd független képviselő volt. Bayer József politológus és Kársai László történész. Hozzászólt a vitához Eörsi István író. Vitacikket írtak Schmidt Mária és Tőkéczki László történészek. Mindkettőjüket konzervatív vagy antiliberális közíróként tartják számon. Az utolsó hozzászólásokat Haraszti Miklós író (szintén volt szabaddemokrata képviselő), Rózsa György könyvtáros, Halmai Gábor alkotmányjogász írták. Végül jelezzük olvasóinknak, hogy a vita túllépett a Népszabadság hasábjain. Kommentálták az írásokat a Magyar Fórumban, a Demokratában, a Magyar Narancsban és a Magyar Nemzetben is. (A szerk.)

Hogyan kezelje a demokratikus jogállam a náci beszédet? A kérdés mélyen megosztja az alkotmányos demokrácia magyarországi híveit. Erős meggyőződések állnak szemben erős meggyőződésekkel; nem várható, hogy a nézetek rövid idő alatt közeledjenek egymáshoz. A mostani vita sem teremtett egyetértést. Mégis van hozadéka. A Szabó-perben született ítélet óta a nyilvánosságban jószerével csak szenvedélyek kavarogtak. Most lassan elmozdulunk az érvelés felé. Az indulatszavak mögül kezdenek kirajzolódni az álláspontok. Tisztázódik, hogy milyen ellenvetéseket kell a feleknek megválaszolniuk. Világossá válik, hogy melyek az egyetértés kialakulásának feltételei.

Ha erre nem törekednénk, nem alkothatnánk politikai közösséget. Ha törekszünk a racionális vitára, akkor előbb-utóbb megkezdődhet a nézeteltérések szűkítése. Itt tartunk most: még távol a konszenzus kilátásától, de már túl az érvelést nélkülöző háborgáson.

Az európai gyakorlat nem egyértelmű

Vitatott cikkemben azt javasoltam, vizsgáljuk meg, miért olyan fontos érték a szólásszabadság, és tisztázzuk, hogy milyen típusú értékek védelme indokolhatja korlátozását. Néhány kritikusom egy előzetes ellenvetést tesz e megközelítés ellen. Tudjuk, hogy számos nyugat-európai országban tilos a náci nézetek propagandája. A miénknél szilárdabb demokráciák is engedni kényszerülnek a tiszta elvekből. És nem állítható komolyan, hogy emiatt a szólásszabadság végveszélybe került volna. Nem bölcsebb-e felhagyni a teoretikus szőrszálhasogatással, és követni a jól bevált példát?

Nos, éppen a gyakorlati óvatosság mondatja velem, hogy nem. Először is, a náci beszéd üldözésének európai tapasztalatai nem egyértelműek. Németországban, Ausztriában se szeri, se száma az ellentmondásos eseteknek. A közvélemény hol túlságosan enyhének, hol meg túlságosan súlyosnak találja az ítéletet. Az egész kérdést kínos zavar lengi körül.

Másodszor, Magyarország mögött nem egy hosszú demokratikus gyakorlat mértékadó hagyománya áll, de nem is egy kemény diktatúra diszkreditált öröksége. A rendszerváltás a felpuhuló diktatúra évtizedeit zárta le. Az állammal szembeni beidegződéseket egy olyan korszaktól örököltük, amikor az alattvalók nem jogok kivívásával javíthattak a helyzetükön, hanem a szabályok megkerülésével. A törvényes formáknak és az általános jogelveknek ma sincs kellő tekintélye. A politikában még mindig az elvek nélküli alkudozás a norma.

A mai magyar politika egyik legfőbb kérdése, hogy kialakul-e a jogtudatosság kultúrája vagy a kései szovjetkorszak szokásait viszi tovább az ország, demokratikus intézmények között. Nagy baj volna, ha a közvélemény alakítói megmaradnának annál a bölcsességnél, hogy az alkotmányos elvek végiggondolása életidegen, doktriner dolog.

De miért ne tennénk kivételt a náci beszéddel, ha szentül megfogadjuk, hogy minden másban konzekvensek leszünk? Azért, mert a fogadkozásnak nem volna fedezete. 1990 óta három törvény született a szólás korlátozásáról, és egyik sem szorítkozik a náci beszédre. Nézzük csak a Btk. frissen elfogadott módosítását! „269. paragrafus. Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Vegyük észre, „a magyar nemzet elleni gyűlölet keltésére alkalmas cselekmény” vádjával akár Esterházy Péter is perbe fogható. Jó okunk van rá, hogy ragaszkodjunk a „gyűlöletre uszítás” szigorú meghatározásához.

A vita egyik tanulsága, hogy nem egészen tisztázott, mit fog át a szólásszabadság, mikor beszélünk korlátozásáról, és miben áll a büntetőjogi korlátozás. Első lépésben ezt szeretném világosabbá tenni.

„Természetesnek tartjuk, hogy nem kuporodhatunk le az utcán séta közben, ha ránk tör a szükség — írja Eörsi István —, és hogy nem hajigálhatjuk ki ablakunkból a rohadt ételmaradékokat. Pedig ezek a higiéniai tilalmak is korlátozzák szabadságunkat.” Való igaz, általában jobb nekünk, ha szabadon megtehetjük, amire kedvünk szottyan. Ezért szabadságunk korlátozása csak akkor engedhető meg, ha van ésszerű indoka, és ha a tőle remélt előny arányos az általa okozott hátránnyal. De az esetek többségében viszonylag gyönge indok is megteszi. A többi ember egészségének és jóérzésének érdeke elégséges ok az utcára rondítás megakadályozására. Más a helyzet azokkal az érdekeinkkel, melyeket a demokratikus közösség annyira fontosnak ismer el, hogy alkotmányos jogokkal bástyázza körül őket. Ezek különleges védelmet élveznek. Bár általában ezek is korlátozhatók, megszorításuknak szokatlanul súlyos indoka kell legyen: vagy az, hogy valamilyen más, legalább ilyen erős joggal ütköznek össze vagy az, hogy gyakorlásuk magát az alkotmányos rendet veszélyezteti. A „szellemi környezetszennyezésre” való hivatkozás nem elégséges érv a szólásszabadság korlátozása mellett, noha a fizikai környezetszennyezés ténye kielégítően indokolja a járdára rondítók korlátozását. Szellemi higiénénket más módon kell megvédenünk, nem a szennyes nézetek betiltásával.

De talán a szennyes nézetek terjesztése valójában nem is szólás, és így kívül esik a szólásszabadság tartományán! Bayer József vetette föl ezt a lehetőséget. Van beszéd, sugallja Bayer, mely arra szorítkozik, hogy véleményt fejezzen ki. És van beszéd, mely „nem pusztán fogalmi gyakorlat, hanem maga is valóságot teremt”, sajátos „politikai atmoszférát” hoz létre. Az előbbi „csak beszéd”; az utóbbi azonban „több mint beszéd: beszédaktus”. Az utóbbi körbe tartozik például az „irracionális indulatok” fölkavarása, ami oly jellemző a náci beszédre.

Magatartási mintát közvetít

Ha ez a megkülönböztetés jól működnék, a tiltás híveinek könnyű dolga volna. A náci beszéd üldözése nem korlátozná a szólás szabadságát, hiszen az nem is a „beszéd”, hanem a „cselekvés” esetei közé tartoznék. Azonban a javasolt elhatárolás hasznavehetetlen, sajnos. Minden beszéd alakítja a valóságot, minden beszéd gondolati és magatartási mintákat közvetít. Nemcsak az „irracionális indulatokat” kavaró beszéd teszi ezt, hanem a szelídséget hirdető Hegyi Beszéd is. A nyilvános szólás célja mindig a politikai, erkölcsi és kulturális környezet formálása: éppen ez a cél legitimálja a védelmet, melyben a demokratikus közösség részesíti.

Akkor hát minden beszéd a szólásszabadság oltalma alatt állna? Mást állítok. Tartalma alapján semmilyen közlés nem zárható ki a szólás tartományából. De a módja kirekesztheti onnan. Hadd magyarázom meg.

„Ha mondjuk megint előfordulna, írja Bence György, hogy szervezett ateista csoportok mindenféle disznóságot festenek a templomok ajtajára vagy obszcén jelenetekkel zavarják meg a körmenetet, nem tudom, miért kellene a liberális államnak visszariadnia erőteljes rendszabályok foganatosításától.” Bence szerint ez az eset arra példa, hogy a hívők jogainak védelmében olykor korlátozni kell a szólás szabadságát. Valójában itt nincs konfliktus vallásszabadság és szólásszabadság között. A szólásszabadság azt a jogunkat jelenti, hogy a többi ember és az állam ne tegye számunkra lehetetlenné, hogy közlendőnket mindazokhoz eljuttassuk, akik nem zárkóznak el a meghallgatásától. Nem foglalja magában a jogot, hogy egy kiszemelt embert vagy embercsoportot rákényszerítsünk beszédünk meghallgatására. Ha ebben megakadályoznak minket, nem a szóláshoz való jogunk gyakorlásában, hanem csupán mások háborgatásában korlátoznak.

Végül valamit a korlátozás különböző módozatairól. Cikkem a náci beszéd büntetőjogi üldözéséről szólt. Több bírálóm vélelmezi, hogy ha ez olyan szűk körre korlátozódnék, mint azt helyesnek tartom, akkor a náci beszéd által megsértett embereknek semmiféle törvényes elégtételhez nem lenne joguk. Kende Péter írja: „Nem értem, miért gondolja K. J., … hogy embercsoportoknak nincsen ugyanúgy — vagyis törvényesen érvényesíthető — joguk a jó hírnévre, mint a magánszemélyeknek.” Válaszom ez: nem gondolom, és álláspontomból nem is következik, hogy így kellene gondolnom, A jó hírnévhez fűződő jog védelme magától értetődően kiterjed azokra a sérelmekre is, melyeket emberek közösség tagjaként szenvednek el. Abból, hogy a náci beszédet a büntetőjog csak az erőszak vagy az alkotmányos válság közvetlen veszélye esetén üldözi, még nem következik, hogy a megsértett emberek polgári jogi úton érvényesíthetnék igényeiket. Ha Kende valóban annyit kíván, hogy a zsidóként elszenvedett lelki sérelmekért ugyanúgy törvényes elégtételt lehessen venni, mint a becsületen és méltóságon esett egyéb sérelmekért, akkor semmi szükség a náci beszéd büntetőjogi üldözésére. Ha viszont azt kívánja, hogy foglalják büntető paragrafusba az antiszemita gyalázkodást vagy a holocaust tagadását, akkor nem ugyanolyan jogot akar a méltóság törvényes védelméhez, hanem ennél többet.

A jó hírnévhez fűződő érdekek törvényi védelme nem tüntet ki bizonyosfajta állításokat, melyek eleve, már a jogi meghatározás által sérelmesnek minősülnének. Nem mondja ki a törvény erejével, hogy a köztársaság felségterületén bizonyos állítások eleve hamisak. Nem teszi az állam feladatává, hogy függetlenül a sértett óhajának kinyilvánításától, hivatalból üldözzön sérelmesnek minősíthető kijelentéseket. A faji, etnikai vagy vallási alapú gyalázkodás önálló bűncselekménnyé nyilvánítása az állam kötelességévé tenné az eljárás megindítását; kijelentéseket pusztán azon az alapon tenne büntethetővé, hogy tartalmuk hamis vagy más okból elítélendő. Ez az, ami ellen cikkem szót emelt.

A sérelem szubjektív állapot

Azt állítottam, hogy a náci beszéd okozta sérelem büntetőjogi tényállássá minősítése önmagában is aggályos, és nem vihető végig következetesen. A sérelem szubjektív állapot, márpedig különböző emberek megsértett érzései nem mérhetők össze. Nem lehet megmondani, hogy ha a rasszista gyalázkodás hivatalból üldözendő, mert sérelmes, akkor miért ne volna hivatalból üldözendő mondjuk a vallásos hitet és a hívők számára szent dolgokat meggyalázó beszéd (vagy az ateizmus szidalmazása).

Bence György azt válaszolja erre: „Ha semmiféle mércét sem fogadunk el, akkor liberálisok sem lehetünk.” Ez igaz. Én azonban nem állítottam, és állításaimból nem is következik, hogy semmiféle mérce ne volna lehetséges. Én a „megsértett emberi érzésekről” mondtam, hogy nem összemérhetők. A modern közgazdaság-tudományban általánosan elfogadott tétel, hogy két különböző ember preferenciáit nincs mód összemérni, de ebből nem következik, hogy a közgazdászok mindenféle mérésről és rangsorolásról lemondanának.

Ugyanez a válaszom Tőkéczky Lászlónak is. Ami azt a nézetét illeti, hogy a liberalizmus „lényegében a semmibe vezet”, ezt talán egy más alkalommal kellene megvitatnunk, miután kissé világosabban kifejtette.

Kende Péter más módon száll vitába tézisemmel. Szerinte a rasszista beszéd okozta sérelemnek igenis van valami sajátos tulajdonsága, mely kellően indokolja a megkülönböztetett kezelést. A gyalázkodás elválaszthatatlan a rasszizmustól, hiszen ez abban a nézetben áll, mely szerint bizonyos fajok alacsonyabb rendűek és (vagy) veszélyesek a többségre nézve. Az ateizmus hirdetése ellenben nem okvetlenül kapcsolódik össze a vallásos emberek becsmérlésével. Az ateista beérheti ezzel a közléssel: „Jól megvagyok isten nélkül.” Ha ez bántja némelyik hívő érzelmeit, el kell viselnie a rossz érzést, nem követelheti meg, hogy mindenki más is higgyen.

A nyilvános vita a biztosíték

Ez világos megkülönböztetés, de kérdéses, hogy ott húzza-e meg a határt, ahol szeretnénk. Az ateizmusnak az istenhitre, a vallásosságnak a hitetlenségre nézve komoly következményei vannak. Ha az egyik álláspont igaz, a másik hamis. Ezeket a konzekvenciákat némelyek sok tapintattal, mások — mindkét oldalon — nagy hévvel mondják ki, élesen, olykor szándékosan sértő módon támadva a másik felet. Ha Kende kritériumát fogadnánk el, szigorú cenzurális korlátok közé kellene szorítanunk a vallási vitákat. Ő maga kész vállalni ezt a következményt. Kimondja, hogy amikor az ateista beszéd átfordul a hívőket becsmérlő támadásba, akkor „akadályozza a közösség békés együttélését és szankcionálandó”.

Becsületére válik, hogy nem maszatolja el álláspontja konzekvenciáit. De tisztán látja-e, hogy mi minden akadna fönn az általa sugallt kritériumon? Bizony nemcsak az olyan beszéd, hogy „minden hívő gazember és gyilkos”, hanem Voltaire röpirataitól Eörsi Cápalátogatás verséig sok minden más is. Ami arra hívja föl a figyelmet, hogy Kende elgondolása nem ad kellően számot a szólásszabadság egy fontos vonásáról, nevezetesen, hogy ez nemcsak a kritikához való jogunkat védi, hanem azt a jogot is, hogy magunk válasszuk meg a véleményünk tartalmának megfelelő hangnemet.

Néhány további érvet magam vetettem föl és bíráltam cikkemben. Azt írtam, talán olyan alapon próbálhatnánk különbséget tenni a vallás elleni ateista (vagy az ateizmus elleni vallásos) támadás és az antiszemita beszéd között, hogy a hit dolgában megosztott a társadalom, míg az antiszemita beszéd bizonyos állításai (például a holocaust tagadása) minden jóérzésű ember számára nyilvánvalóan hamisak. Más dolog olyat állítani, vélhetjük, ami sérti a másik fél érzékenységét, de jóhiszeműen igaznak tartható, és más dolog közönséges hazugságokkal sértegetni egy embercsoportot. Azt az ellenvetést szegeztem szembe e megközelítéssel, hogy nem következik belőle a nyilvánvalóan hamis kijelentések betiltható volta. Azért nem következik, mert a nagyközönségnek éppen a nyilvános vita lehetősége ad biztosítékot arra, hogy a kifogásolt állítások valóban hamisak.

Bírálóim egy része úgy értette a mondottakat, mintha én azzal érveltem volna, hogy a szabad vita nélkülözhetetlen feltétele tudásunk haladásának: ha korlátozzák a kritikát, romlanak az esélyek a tévedés kiszűrésére. És ezért azt felelik, hogy a holocausttagadás semmivel sem járult hozzá a náci népirtásra vonatkozó ismeretek ellenőrzéséhez; a holocausttagadó irományok fércművek, betiltásuk nem hátráltatná a tudományos fejlődést.

Nem vizsgálom, hogyan fog a bíróság különbséget tenni fércművek és színvonalas írások között, mert a fenti válasz nem annak az argumentumnak szól, melyet cikkem előadott. Én nem a tudomány haladásának érdekével érvelek, hanem a laikus állampolgár azon érdekével, hogy jó lelkiismerettel fogadhassa el: a holocausttagadók, akiknek munkáit soha nem olvasta, gyalázatos hazugságokat terjesztenek, nézeteiknek a demokratikus közmegegyezés margóján kívül a helyük.

A ma élő magyar állampolgárok háromnegyed részének semmilyen személyes tapasztalata nem lehet a holocaustról. A túlélők beszámolóiból, de főként iskolai tanulmányaikból, könyvekből, filmekből és a tömegtájékoztatásból tudhatnak a náci népirtás tényeiről. Túlnyomó többségük az összesített adatokra vonatkozó tudományos becsléseket csak közvetve ismeri. A kérdés ez: honnan tudhatja a kérdés szakirodalmát nem tanulmányozó többség, hogy nem indoktrináció áldozata, amikor hisz az iskolának és a sajtónak?

Kende a gázkamrák létét tagadó francia egyetemi oktató, Robert Faurisson esetére hivatkozik, akiről Pierre Vidal-Naquet kimutatta, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyta „a történészek által ezerszer felülvizsgált okmányokat”. Nos, ha a lyoni egyetem etikai bizottsága kivizsgálja az ügyet és megállapítja, hogy Faurisson megszegte a legelemibb kutatásetikai normákat, akkor Faurisson elbocsátható az egyetemről. A tudomány szabadsága nem kívánja meg, hogy a gázkamrák létének légből kapott tagadását a katedráról tanítsák. De vajon ahhoz is elegendő volna ennyi, hogy Faurisson írásainak nyilvános forgalmazását tilalom alá helyezzék? Ez már nem következik belőle.

A nyilvánosság nem a tudományos konszenzus, hanem a politikai közvélemény alakításának eszköze. Nem a tudósoké, hanem a polgárok összességéé. Egyfelől a tudósok közösségéből kivetett Faurisson állampolgári jogait nem veszti el; mint a polgárok egyike, ő is rendelkezik a joggal, hogy kísérletet tegyen a közvélemény befolyásolására. Másfelől, a közösségnek érdeke, hogy Faurissont ne hallgattassa el az állam. Azoknak is érdeke, akik meg vannak győződve arról, hogy aljas hazugságokat terjeszt. A laikus többség sem az ő irományait, sem Vidal-Naquet kritikai tanulmányát nem olvasta. Addig ésszerű elfogadnunk, hogy Faurisson csal, és hogy ezt Vidal-Naguet bebizonyította, ameddig nyitva áll a válaszadás lehetősége. Amíg ez a lehetőség adott, addig mi, kívülállók bízhatunk benne, hogy ha Faurisson nézetei védhetők volnának, a mellettük szóló érvek előbb-utóbb megtennék a hatásukat. Ez teszi lehetővé, hogy ingadozás nélkül védhetetlennek tekintsük — noha nem vizsgáltuk meg — őket.

Szó és cselekedet kapcsolata

Cikkem azt az állítást teszi, hogy az erőszak veszélyének felidézése indokolhatja a büntetőjogi beavatkozást, de csak akkor ha a beszéd és az általa kiváltott veszély közötti összefüggés egyértelmű és közvetlen. Ha az összefüggés térben és időben meglazul, akkor egyre kevésbé beszélhetünk oksági kapcsolatról, és egyre inkább puszta statisztikai együttváltozást fogunk megállapítani; az pedig a modern, humanista szemléletű büntetőjogban nem lehet alapja a felelősségre vonásnak. Ez a tézis többféle kifogásba ütközött.

Kende Péter magát a tényállást tagadja: „K. J. nem gondolhatja komolyan, írja, hogy Szálasiék szervezkedése és a zsidók Dunába lövése között merőben statisztikai kapcsolat volt.” Az ellenvetés nehezen követhető, mert Kende szervezkedésről, nem szólásról beszél. Egy politikai szervezet vezetői kauzális felelősséget viselnek azért, amit a szervezet tagjai irányításuk alatt cselekszenek, semmi kétség. De a mai magyarországi vita tárgya egészen más. Itt arról van szó, hogy büntethetők-e rasszista kijelentések pusztán a rasszista erőszak növekedésére hivatkozva, vagy pedig ennél szigorúbb, oksági összefüggést kell kimutatni egy bizonyos, üldözendő beszéd és meghatározott erőszakcselekmények között. Ezt a kérdést nem válaszolja meg, ha rámutatunk, hogy Szálasiék esetében fennállt az oksági kapcsolat.

Eörsi szerint azonban nem is kel] fennállnia. Vannak cselekedetek, melyek puszta veszélyességük alapján büntethetők, akkor is, ha a veszély nem közvetlen és egyértelmű. Íme. Egy ember kísérletet tesz az erdő felgyújtására. Az erdőtűz keletkezésének esélye egy az ötvenhez. Ötven embernek kell megismételnie ugyanezt a cselekedetet, amíg az erdő valóban kigyullad. Az összefüggés merőben statisztikai. Mégis, bármelyik gyújtogató ellen büntetőeljárás indítható tettének statisztikai veszélyessége alapján.

Csakhogy, először is, a gyújtogatási kísérlet analógiája nem a rasszista beszéd, hanem a rasszista erőszak kísérlete. A rasszista beszédnek megfelelő cselekmény Eörsi példatárában a gyújtogatásra való felhívás volna. Másodszor, a gyújtogató nem olyan dolgot cselekszik, amit alkotmányos jog védene. Amikor a bíróság megbünteti, nem egy szabadságjog korlátozásáról dönt. Ebben az esetben a veszély és az ártó szándék együttes fennállása elégséges ok lehet a büntetőjogi felelősségre vonásra. A szólás esetében még nem az.

Eörsinek tehát azt felelném: ha a rasszista indíttatású erőszak terjedőben van, akkor nem a rasszista beszéd büntetőjogi üldözésének feltételeit kell föllazítani, hanem a rasszista erőszakcselekmények üldözését kell következetesebbé tenni. Ha a rasszista indíttatású diszkrimináció terjedőben van, akkor a diszkriminációt kell következetesebben üldözni.

Egy harmadik érvet Bence György ad elő. Bence szerint a „világos és közvetlen veszély” kritériuma csak addig alkalmazható, ameddig az uszító csupán a köré gyűlt tömeget képes megszólítani, „Egy mai antiszemita agitátor ellenben, ha van egy kis esze, igazából nem az összeverődött csőcseléknek szónokol, hanem a sajtónak és a televíziónak. Hangja a médiában ezerszeresen felerősödik.” Némiképp homályos, hogy ebből milyen következtetést kell levonni, mert Bence mindjárt hozzáteszi: ,Ami önmagában persze nem indokolja a korlátozást…” Így lát nem tudom, hogy amit mondani fogok, ellenvetés-e Bencével szemben vagy egyetértésével találkozik.

A demokrácia veszélyeztetése

Közhely, hogy az elektronikus média, kivált a televízió, olyan hatalommal rendelkezik egyidejű tömeghatás előidézésére és a tömegek manipulálására, ami az írott sajtó világában elképzelhetetlen. Ez valóban szükségessé teszi a szólásszabadság előfeltevéseinek újragondolását a média területén. De a beszéd büntetőjogi korlátozásának elveit nem érinti. Ahhoz ugyanis, hogy a tömegtájékoztatási eszközök ne váljanak rasszista demagógok szócsöveivé, nem a demagóg beszéd üldözésének büntetőjogi szabályait kell föllazítani, hanem a médiához való hozzáférés igazgatási szabályait kell megfelelően pontossá tenni. Mióta van médiatörvényünk, a szükséges rendelkezések a magyar jogban is adva vannak, nem kell belefeledkezni a XIX. századba, hogy úgy ítéljük meg: indokolatlan hozzányúlni a „világos és közvetlen veszély” kritériumához. Elegendő átgondolni, hogyan szabályozható a rádiózás és televíziózás a XX. század végén.

Cikkem azt állította, hogy az alkotmányos rendet fenyegető veszély indokolhatja a náci beszed büntetőjogi korlátozását, de csak akkor, ha valóban szoros összefüggés van a fasiszta propaganda és a demokrácia összeomlásának veszélye között.

Két további állítást is tettem. Először: a demokráciák szilárdságát nem az kezdi ki, ha az antidemokratikus beszédet nem tiltják, hanem az, ha az állam fölött rendelkező politikusok, az államot működtető tisztviselők és a rájuk hatni képes szellemi körök nem kellően lojálisak az alkotmányos rendhez. Ezért a demokrácia megvédésének kulcskérdése, hogy elszigetelődjenek és kiszoruljanak a koalícióképes politikai erők közösségéből a demokrácia ellenségei. Második állításom úgy szól, hogy Magyarországon 1990 óta nem romlott, hanem javult az antidemokratikus szélsőségek elszigetelésének esélye.

Bírálóim mindkét állítást nagy lendülettel és meglepően kicsiny érvkészlettel vitatják. A demokráciák válságának mechanizmusával kapcsolatban egyedül Kende Péter tesz kézzelfogható ellenvetést. Azt mondja: „Ha a náci beszéd egyrészt tömegessé válik, másrészt valamennyire a normális státusát is elnyeri, akkor föltehetőleg a politikai vezetőrétegbe is könnyebben behatol.” Megkönnyítené a vitát, ha Kende előterjesztene egy történelmi esetet, amikor a politikai vezetőréteg egységesen a demokratikus intézmények mellett állt, és a náci beszéd mégis előbb tömegessé vált és elnyerte a normalitás státusát, majd a politikai vezetőréteget is magával ragadta. Én azt állítottam, hogy ez nem történik meg. Hiába találkozik szélsőséges agitátorok zsidó- vagy cigányellenes hangoskodása sokak előítéleteivel. Ahol a politikai vezetőréteg egységes a demokrácia iránti lojalitásban, ott az ilyesmi megmarad politikaellenes hangulatnak, nem válik hihető politikai programmá. Ez pedig megerősíti a mértékadó politikai köröket abban, hogy érdemes elzárkózni a rasszista hangoskodóktól.

A mai magyarországi helyzet megítélése kapcsán csak Gadó György fogalmazott meg karakterisztikus ellenvéleményt. Szerinte, először is, ,,a szélsőjobb korántsem elszigetelt, Csurka és Lezsák, Csurka és Giczy között enyhén szólva nincs kínai fal.” Én sem állítottam az ellenkezőjét. Azt írtam, hogy a szélsőjobb elszigetelésének esélyei 1990 óta javultak, és ezt Gadó semmivel nem cáfolja. Másodszor, Gadó szerint a magyar választó a szélre tart, „sokkal nagyobb számban jobbra, mint balra”. Amikor cikkét megírta, még nem tudhatta, hogy a kisgazdapárt népszerűsége mekkorát süllyedt Torgyán március 14-i „féregirtó” szónoklata miatt. De még így is hozzáfűzte: nem hiszi, hogy a szélsőjobb hatalomra jutása ma „reális veszély” volna. Én sem hiszem.

Többi kritikusom inkább csak olyan bizonytalan kijelentéseket tesz a mai helyzetről, mint Bence György, aki szerint „talán már megint Weimar végnapjait éljük”. Hogy ez a „talán” mennyi ingadozást takar, kiderül az előző mondatból. Ha a törvényhozók esetleg feloldanák a náci propaganda tilalmát, írja itt Bence, végzetes baj akkor sem történnék, „olyan gyors szélsőjobboldali áttörésnek nem sok az esélye Magyarországon, hogy ne lenne idő észbekapni”. Mégsem lenne kapu előtt a vég?

Bírálóim nagyon biztosak abban, hogy a magyar demokrácia megóvása szükségessé teszi a náci beszéd erőteljesebb büntetőjogi üldözését — abban azonban bizonytalanok, hogy miért. Hogyan vezethet ennyire határozatlan helyzetértékelés ennyire határozott gyakorlati következtetésekre? Úgy, hogy a jelen mozgásirányainak tétova megítélése mögött ott lappang egy igen szilárd nézet a történelmi múlt hosszú távú hatásairól.

Ezt írja például Bayer József „Attól…, hogy a kommunisták üldözték, a fasiszta hagyomány nem tűnt el teljesen, és még kevésbé vált demokratává a rendszerváltás puszta érintésétől. Az antikommunisták részint demokraták voltak, részint pedig nem; s mint kiderült, az utóbbiak között a tekintélyelvű konzervatív uralom és a fasizmus hívei is ott lapultak.” Azt pedig, hogy a nácizmus, ha egyszer szabad utat kap, hova vezet, tudjuk a történelemből.

Sokan éreznek úgy, mint Bayer. Sokan tartanak attól, hogy ha a náci beszédet nem tiltják be, akkor feltámad a magyar XX. század legsötétebb korszaka. Mi tagadás, meghökkentett Schmidt Mária kijelentése, mely szerint a legtöbbjük volt kommunista, és csak azért emlegeti a nyilasok rémtetteit, hogy feledtesse a vétkeket, melyek a szocializmus idejéből terhelik a lelkét. Nem vitatom, vannak, akiknek az antifasiszta retorika arra kell, hogy a szovjetkorszakot tisztára mossák. Azt azonban vitatom, hogy ők lennének a többség, és azt is, hogy a politikai antiszemitizmus feltámadását ők találták volna ki (az MSZP-SZDSZ koalíciót támogató liberálisok segédletével). Tessék belelapozni a jobboldali sajtóba.

Más kérdés, hogy van-e ok riadalomra. A magyar politikában kétségkívül jelenlévő nosztalgia akár a náci, akár a horthysta hagyomány iránt: anakronizmus. Az elmúlt ötven évben más is történt, nemcsak az ordas eszmék hibernálása, és nem is csak annyi, hogy 25 év jobboldali diktatúrára 40 év baloldali diktatúra következett. Alaposan megváltozott a magyar társadalom szerkezete. Korszerűbbé vált a mindennapi élet kultúrája. Átalakult az ország nemzetközi környezete. A szélsőjobboldali eszmék a történelem vesztes oldalán vannak. Meg kell vívni velük a politikai harcot, és vissza kell küldeni őket oda, ahová valók: a múltba.

A cenzúra rossz lelkiismeretet szül

Ezzel kritikusaim voltaképp egyetértenének, de azt gondolják, hogy a politikai küzdelemnek párosulnia kell a náci beszéd büntetőjogi üldözésével. Csakhogy a kettő nem párosítható. Ha a náci beszédet betiltják és büntetik, akkor a büntetőjog nemhogy kiegészítené: lehetetlenné fogja tenni a politikai harcot. Soha nem juthatunk el oda, hogy kimondhassuk: a magyar társadalom kivetette magából a náci gondolatot.

A cenzúra veszélyes eszköz: rossz lelkiismeretet szül. Demokratának valljuk magunkat, de közben úgy viselkednénk, mint aki a lelke mélyén azt hiszi: ha a magyar újnácik szabadon közölhetnék förtelmes nézeteiket a polgárokkal, akkor összeomlanék az alkotmányos jogállam.

Márpedig rossz lelkiismeretre nem lehet szilárd, magabiztos demokráciát építeni. Pelle János azt írja: „törvényhozásunk és igazságszolgáltatásunk, előbb-utóbb mégiscsak gátakat emel majd az újnácik elé, idővel egyre »kódoltabb« uszításra kényszerítvén őket”. De hisz éppen ez az, amit el kellene kerülni! Ha a náci érzelmű embereket a kiközösítés veszélye szorítja rá a rejtjelezett beszédre, a demokrácia győzött. Ha azonban a büntetőjog kényszerítené őket a rejtjel használatára, akkor a demokrácia esetleg csatát nyerne, azonban elvesztené a háborút. Mindig velünk maradna a szorongás, hogy a nácizmus csak álcázásra kényszerült, de itt bujkál, és egy váratlan pillanatban, mint valami járvány, meghódíthatja az országot.

A nácizmus nem ellenállhatatlan vírus — a demokrácia nem magatehetetlen beteg. A szólásszabadság nem veszélyes az alkotmányos rendre: ellenkezőleg: nélkülözhetetlen támasza. Legföljebb kényelmetlen néha. De csak akkor lehetünk igaz demokraták, ha ilyenkor is van erőnk kitartani mellette.

Kis János