Népszabadság, 1996. április 25.
KÁLMÁN LÁSZLÓ
A felsőoktatásban és a tudományban általában nem zajlott le a rendszerváltás. A politikai szempontok ebben a legérdektelenebbek. A vezetők az előző rezsimben sem a legjobb kommunisták voltak, hanem azok, akiknek a hatalom birtoklása megérte a megkövetelt opportunizmust, és ennek alig van az aktuális politikai berendezéshez köze. Nem is voltak feltétlenül inkompetensek. A kártékony irányítást a politikai tisztogatás nem hozhatja helyre, csak a szó szoros értelmében vett rendszerváltás, a rendszer megváltozása.
Az Antall-kormány és parlamentje gondoskodott arról, hogy a rendszerváltás idején mindkét oldal a korábbi abszurd formájában konzerválódjék. Maradt a pénzek címkézése, aminek az a következménye, hogy az egyetemi leépítéseket a vízfejű adminisztráció szárazon úszhatta meg: az „más keretből megy”. A kultuszminisztérium is tétlenül nézi, hogy mellette és tőle függetlenül működjék egy „tudományos minisztérium”, az Akadémia, ő pedig nagyjából úgy kezeli a neki adott külön költségvetési keretet, ahogy akarja. Pedig ezek az intézmények ugyanúgy közpénzekkel gazdálkodnak, mint az állami vállalatok, tehát hasonló szigorral kellene ellenőrizni az állam pénzének felhasználását. Miért kellene az állam tudományos és felsőoktatási intézményeinek autonómabbaknak lenniük, mint a közoktatásnak?
Még súlyosabb a belső igazgatás problémája. Az egyetemek és az Akadémia vezetése nem érdekelt a kutatás és oktatás minőségének fenntartásában, és ez a kontraszelekció oka. A vezetőknek egyedül az az érdekük, hogy a többi fejessel jóban legyenek, azoknak szívességeket tegyenek, lekötelezzék őket, hogy cserébe más szolgálatokat remélhessenek.
A pesti bölcsészkaron például (a hallgatói önkormányzatok javaslatára) bevezették, hogy a „könnyű” szakok hallgatói ne kapjanak ösztöndíjat.
„Könnyű” szaknak az minősül, amelyen túl könnyű jó jegyet kapni. Hogy mérik ezt? Hát egyszerűen: az a szak „könnyű”, amelynek magas a tanulmányi átlaga. Nem is az a megdöbbentő ebben, hogy ez a rendszer bünteti a lelkeseket, érdeklődőeket (például éppen azért, mert magas az oktatás színvonala), akik ezért jó jegyeket kapnak. Még elképesztőbb, hogy az egyetem ahelyett, hogy szégyenkezne, hogy szakjai ilyen gyanúba kerülhetnek, ahelyett, hogy megszabadulna a lelkiismeretlenül vizsgáztató oktatóktól, belemegy a jó átlagot büntető rendszerbe. Ezzel elismeri, hogy az oktatás színvonala valamilyen természeti erő hatására szakonként változik. Ez azért van így, mert semmilyen erő nem ösztönzi a minőség javítását.
Az Akadémián hasonló a helyzet. Tapasztaljuk, hogyan élnek túl minden leépítést, kerülnek vezető pozícióba és szereznek tudományos fokozatokat teljesen inkompetens személyek. A belső közvélemény időnkénti felzúdulása sosem hallatszik ki az intézmények falai közül. Szinte nosztalgiázva vonjuk meg vállunkat: nincs mit tenni, akárcsak a régi szép időkben. Az Akadémia poros irodáiban parízeres zsömlén élő tudósok még nem ismerték fel annak az abszurditását, hogy ez a gesztus, ez a vállvonogatás a „termelő szférából” már régen eltűnt. Megmaradt egy darab Monarchia a kutatóintézetek és az egyetemek szűkös szobáiban.
Ha a miértekre keressük a választ, lehet, hogy még érzékenyebb politikai mezőkre tévedünk. Milyen érdek fűződött az akadémiai törvény mai formájának megszavazásához? Miért írták bele a törvénybe az alapszabályok legnagyobb részét is, hogy azt még a közgyűlés se tudja megváltoztatni? (Mellesleg jegyzem meg, hogy ennek a közgyűlésnek még a törvény értelmében is nulla a legitimitása. A közgyűlés új tagjait a közgyűlés választja, és a törvény még arra sem ügyelt, hogy meghatározza, hogy életbelépésekor kik számítsanak tagnak.) Miért egyezett bele az egyetemek „autonómiájába”, még mielőtt azokban lezajlott volna a valóságos rendszerváltás, még mielőtt nyugodt szívvel magukra lehetett volna őket hagyni? És mi érdeke fűződik a mai kormánytöbbségnek ahhoz, hogy ezeket az állapotokat fenntartsa? Mi az oka, hogy még a súlyos anyagi következmények sem tudják rávenni ezt a spórolós kormányt, hogy visszacsinálja a pazarlást konzerváló törvényeket? Hogy megszabaduljon a tudományos minisztériumtól? Vajon túlzás, ha ilyen körülmények között az ember a politikai és a tudományos vezetők összefonódására gyanakszik? Hány akadémikus és professzor is volt/van a parlamentben? Meg a közvetlen háttérben?
A politika persze gondolkozhat úgy, hogy „csak egy garnitúrája van” — az akadémikusokat nem lehet lecserélni, meg nehéz is lenne megindokolni, hogy miért; a többé-kevésbé önjelölt bizottságokba, például az akkreditációs bizottságba ki mást lehetne jelölni, mint akik benne vannak? Pontosabban: miért viselkedne bárki más másként az ő helyükben? Ez bizony igaz. Amíg a tudományos vezető pozíciók olyan hatalmi státust biztosítanak, mint amilyet ma, addig ezeknek az embereknek mindig lesznek lekötelezettjeik, kiszolgálóik, talp nyalóik. Addig mindenféle személycsere csak mókázás vagy rosszízű intrika, de hatása nem lehet.
A megoldás csak a rendszerváltás lehet. A tudósnak csak a saját tudományos presztízse miatt szabad érdekelve lennie abban, hogy melyik bizottságba kit javasol, hogy melyik bizottságban hogyan dönt. Meg az intézményének a presztízse miatt. Ha a másik professzor dönt az ő jövő évi kiküldetéséről, akkor persze kedvezően fogja elbírálni annak a pályázatait és így tovább. Honorálni csak a valóságos eredményeket szabad. Ahhoz, hogy a tudós meggondolja, kinek ír ajánlólevelet, hogy kit vesz fel a tanszékére, hogy kit protezsál (a szó jó értelmében), érdeke kell hogy fűződjék ahhoz, hogy az illető jó és nemzetközileg elismert tudományos tevékenységet űzzön. És ehhez persze nyilvánosság (oroszul: glasznoszty) is kell! Ha nem tudjuk, ki kit támogatott, nem fogjuk tudni, mennyire megbízható. Akkor is fel fogjuk kérni bizottságokba, ha nem a megfelelő embereket protezsálta. Ezt pedig mindenképpen el kellene kerülni.
A rendszerváltás fő problémája az marad, hogy a tudományos és felsőoktatási teljesítmény mérése nehezebb, mint a kábelgyáré. A tudósok valamilyen értelemben mindig egymást ellenőrzik. Valamilyen értelemben egymástól függenek a kutatási pénzeik is. A világban erre még csak egy megoldás létezik. A tudományos értékeket méltányolni tudó, de közvetlenül nem érdekelt bürokratákat alkalmaznak, akik nemzetközi és hazai szakértőkre támaszkodnak. Minden egyes tudományágban tudják, hogy kik azok a világon, akiket meg lehet kérdezni, és kiket nem szabad. Vagyis ismerik minden tudományág szociológiai viszonyait anélkül, hogy tudósok volnának. De nem szabad, hogy bármilyen előnyük származzon döntéseikből: legalább úgy el kell különíteni őket a tudományos élettől és a felsőoktatástól, mint a különböző hatalmi ágakat szokás egymástól. A megfelelő embereket mindig meg lehet találni a nem első vonalbeli, a kutatásból és oktatásból kivonuló szakemberek között.
Ez azt jelenti, hogy az aktív és/vagy hatalmi pozícióban lévő tudósokat ki kell zárni a finanszírozással kapcsolatos döntésekből. Az akadémiai intézményhálózatot ki kell venni az akadémikusok irányítása alól, pályázati alapon kell őket finanszírozni. A közvetlen költségvetési támogatást az akadémikusok fordítsák csak az épületek és egy minimális állandó személyzet fenntartására (meg persze saját maguk díjazására), de a tudományos műhelyeknek ne ők osztogassák a pénzt.
Az OTKA eredetileg hasonló célt akart szolgálni. De amíg nincs kimondva az összeférhetetlenség az OTKA-bizottsági, kuratóriumi, akkreditációs bizottsági stb. tagság és az akadémiai, egyetemi stb. pozíció között, addig hiába osztják a pénz egy részét az OTKA-n keresztül. A finanszírozásért felelős bürokrácia persze bárkit felkérhetne szakértői feladatokra, de a felelősséget nem a szakértők vállalnák. A bürokrácia tagjai (a jelenlegi testületek tagjaival szemben) lecserélhetők, és lecserélendők, ha hibás döntéseket hoznak. Sőt a döntések megtámadhatók is lehetnének, szemben a mostani OTKA-, akkreditációs bizottsági és kuratóriumi döntésekkel.
Az állam elvileg már most is ellenőrzi az egyetemi oktatást. A szakok, programok beindítását a minisztérium engedélyezi. Bár a projektumszerű finanszírozás az egyetemeken nem megoldható (a képzés folyamatosságát fenn kell tartani), igenis érdekeltté lehetne tenni az egyetemek vezetőségét a minőségben, ha rendszeresen és nagyon szigorúan, külső szakértők bevonásával felülbírálnák a szakok működési engedélyét. Tudjuk, ha a tandíj egy része az egyetemeknél marad, az a hallgatói létszám növelésére, nem pedig feltétlenül a minőség javítására szokta ösztönözni az egyetemeket. De a magas színvonalnak vannak mérhető velejárói (például az elkészült és publikált disszertációk száma), és a magas színvonalú szakokon akár magasabb tandíjat is lehetne kérni vagy magasabb állami támogatásért is lehetne folyamodni.
Az Akadémia is, az egyetemek is igen érzékenyek önállóságukra, a politikától való függetlenségükre. Pedig az eddigi (és a jelenlegi) állapot inkább csak arra ad módot, hogy a hatalmi pozícióban lévők minél önállóbb (értsd: ellenőrizhetetlenebb) módon oszthassák szét a költségvetésből kapott pénzt, nem pedig arra, hogy akiknek ebből a pénzből csurran-cseppen, azok minél függetlenebbek legyenek. A mostani állapotban éppen a legmagasabb pozícióban levők kötődnek a hatalomhoz (és fonódnak össze vele), és ezt mindennek lehet nevezni, csak autonómiának nem. Az anyagi függőség és a teljes függetlenség kizárják egymást. A politikai függetlenség úgy biztosítható, hogy az állami ellenőrzés és a pénzek odaítélése szigorúan megállapított szabályok szerint működik, ha minden eljárás teljesen nyilvános és megtámadható, nem pedig úgy, hogy egy kiválasztott, az államtól csak informálisan függő réteg „őrködik” a többiek függetlensége fölött.
Kálmán László
nyelvész