Trumantól Trumpig

Május 8-án fogunk megemlékezni a második világháború európai fejezete sikeres lezárásának nyolcvanadik évfordulójáról. Az 1945 és 2025 közötti immár meglehetősen hosszú történelmi időszakot globális felfogásban mindenekelőtt az amerikai főuralom (hegemónia) határozta meg. A második világháború után a rövid ideig vetélytárs nélkül maradt amerikai szuperhatalom bölcs előrelátással megalapozta azt az úgynevezett szabályokon alapuló világrendet, ami nyolcvan évig biztosította a nyugati civilizáció fölényét egyrészt a kommunista diktatúrák, másrészt egyéb, nem kevésbé veszélyes elnyomó rendszerek fölött. Most, hogy a kommunista diktatúrák eltűntek a történelem süllyesztőjében, de nyomukban gazdaságilag jóval sikeresebb és erősebb (Kína) vagy romjaikon politikailag még kíméletlenebb és erőszakosabb önkényuralmi rezsimek (Oroszország) épültek föl, a szabályokon alapuló nyugati világrend megőrzése és megerősítése újfent a világpolitika legnagyobb kihívása lett. A régi-új amerikai elnök, Donald J. Trump azonban nem érti ezt. Durva kijelentései és erőszakos, egyoldalú intézkedései aláássák a nyugati civilizáció szabályokon alapuló egységét, meggyengítik annak cselekvőképességét, amivel az önkényuralmi rendszerek malmára hajtja a vizet. Ez a magatartás és cselekvés végső soron nyíltan ellentmond az Egyesült Államok gazdasági, politikai, katonai, sőt nemzetbiztonsági érdekeinek is.

Truman, az intézményépítő

Alig 82 nappal negyedik beiktatása után, 1945. április 12-én meghalt Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke. Roosevelt ekkor már nagyon fáradt és nagyon beteg volt. A negyedik elnökválasztási kampány, az elhúzódó világháború alatt végzett megfeszített munka és óriási felelősség, legutóbb a hosszú utazás a jaltai konferenciára felemésztették maradék erejét. Újdonsült alelnöke, Harry S. Truman még aznap este felesküdött mint a szövetségi állam 33. elnöke.

Trumant nemcsak kortársai nézték le, lebecsüli őt a történelemírás is. A korszakos jelentőségű Roosevelt árnyékából nehéz kilépni. Mégis, rendkívül fontos, hogy Truman tevékenységét történelmi távlatba helyezve megfelelően értékeljük. Ő ugyanis a kölcsönösen előnyös és elfogadott szabályokon alapuló nyugati világrend megalkotásában és ezzel a nyugati civilizáció történelmileg hosszú ideig érvényesülő megerősítésében egyedülállóan kiemelkedő szerepet játszott. Ezért mindenféle lebecsülés, mellőzés teljességgel indokolatlan.

Természetesen hírneves elődje sok fontos lépést előkészített már, de mint a jelenlegi elnök példáján világosan megmutatkozik, a politikában, a gazdaságban, szélesebb értelemben véve az intézmények építésében semmi sem végleges, minden megfordítható, minden elpusztítható. Ezért nem kevésbé fontos az olyan utód, aki épít hatalmas elődje örökségére, sőt céltudatosan továbbfejleszti azt. Truman elnök kiváló munkát végzett. Nevéhez fűződik számtalan intézkedés, ami máig ható, működő és érvényes intézményes megoldással támasztotta alá a szabályokon alapuló nyugati világrendet. Ennek a szerkezetnek, ami nyolcvan éve meghatározza a világ sorsát, Harry S. Truman volt a legelső építőmestere.

Nyolc alkotás

Fontossági sorrend nélkül, egymással szoros összefüggésben, egymást erősítve, legalább nyolc intézményről, illetve eseményről kell megemlékeznünk.

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) alapító ülésére 1945 tavaszán ötven nemzet képviselőinek jelenlétében és közreműködésével San Francisco városában került sor. A konferencia Truman elnök irányításával áprilistól júniusig tartott. Az ENSZ alapokmányát június 26-án írták alá. Ekkor alakult ki az a máig működő szerkezet és szervezet (Közgyűlés, Biztonsági Tanács öt állandó és tíz nem állandó taggal stb.), ami – legalábbis a BT állandó tagjainak egyetértése esetén – fontos szerepet játszik helyi háborúk megelőzésében, befejezésében, nemzetközi segítségnyújtásban stb. Természetesen az ENSZ tevékenységének hatékonyságát és eredményeit illetően sok kifogás vethető fel, de érdemes felismerni, hogy a megelőző időszakhoz képest az ENSZ léte és működése komoly előrelépés. Nem feledhető ugyanis, hogy noha a Népszövetség létrehozását az első világháború után maga Wilson elnök kezdeményezte, az USA ennek munkájában sohasem vett részt, mert tagságát az amerikai kongresszus nem hagyta jóvá. Márpedig Amerika nélkül a Népszövetség papírtigrissé silányult: nemcsak a hitleri terjeszkedést, majd a második világháborút, de még Olaszország Etiópia elleni gyarmati háborúját sem volt képes megakadályozni vagy akár csak érdemben elítélni. Ehhez a szánalmas teljesítményhez képest az ENSZ eredményesnek tekinthető.

Másodikként említem a formailag az ENSZ által létrehozott washingtoni székhelyű nemzetközi (kormányközi) pénzügyi szervezeteket, illetve a genfi székhelyű kereskedelmi szervezetet, amelyek önálló jelentőségre tettek szert. Ezek közé tartozik a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Világbank) és eredeti nevén az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT), ami 1995-ben átalakult Világkereskedelmi Szervezetté (WTO). A második világháború utáni második globalizációs korszak nemzetközi gazdasági-kereskedelmi-pénzügyi építményének teljes szerkezetét máig ható érvénnyel és erővel ezek az intézmények hordozzák. Velük szemben is rengeteg bírálat és kifogás merülhet föl, de ezek az intézmények és szabályaik a félig üres pohár félig teli tartalmát képviselik. (A leggyengébb láncszem a WTO: nem lesz képes megakadályozni a Trump elnök által bevezetett/bevezetendő vámintézkedéseket, amelyek ordítóan ellentétesek a nemzetközi kereskedelem évtizedek óta széles körben elfogadott és érvényes szabályaival.)

Harmadikként megemlítendő a Marshall-terv. Ilyesmi az első világháború után nem volt. Kétoldalú alapon az Egyesült Államok nyújtott némi segítséget a vele szövetséges Nagy-Britanniának és Franciaországnak, de az alaphelyzet az volt, hogy visszakövetelte mindazokat a hiteleket, amiket a világháború alatt nyújtott. Ezzel szemben a Marshall-terv minden európai államot el szándékozott érni, még olyanokat is, amelyek nem vettek részt az újabb világháborúban (Portugália, Törökország, Izland, Írország). Közismert, hogy a program keretében folyósítandó segélyekből (elsősorban élelmiszer) és hitelekből (nyersanyag, gép) a Szovjetunió újdonsült csatlósai is kaphattak volna, de ezt a szovjet vezetés elutasította, illetve megakadályozta (még Finnország esetében is).

Kevéssé közismert, és ezért is külön – negyedikként – kiemelendő az a tény, hogy a Marshall-terv keretében folyósított segélyekből és hitelekből a legyőzött országok, így elsősorban Nyugat-Németország, illetve Olaszország is részesültek. Ez nemcsak szöges ellentétben állt az első világháború utáni gyakorlattal, hanem, mondhatni, az egész korábbi világtörténelemhez képest új fordulatot jelentett. A korábbi eljárás szinte mindig az volt, hogy a vesztes kártérítést fizetett (például Franciaország 1871 után), méghozzá nem is keveset. Az első világháború utáni német jóvátétel eltúlzott és ezért a német belpolitika szempontjából nagyon veszélyes mivoltát többek között a később híressé vált angol közgazdász, Keynes már 1919-ben felismerte. (Lásd A békeszerződés gazdasági következményei című könyvét.) Az új hozzáállás jelentőségét aláhúzza az a tény, hogy a legyőzött és megszállt Japán is jelentős támogatást kapott gazdasága újjáépítéséhez. (Ez nem a Marshall-terv része volt, mert az csak Európára vonatkozott.)

A Marshall-segély mögött felsejlik a Truman-doktrína, amelyik az ötödik elem. Churchill nyomán Truman már világosan látta, hogy a huszadik század második felében a Nyugat túlélését csak annak teljes egysége és a szovjet terjeszkedés feltartóztatása biztosíthatja. Amerikának fontos volt, hogy a legyőzött országokat saját világrendjébe illessze, mégpedig nem elsősorban erőszakkal, hanem úgy, hogy a vesztes országok népe belsőleg tegye magáévá a demokrácia, az emberi jogok, a versengő és versenyképes piacgazdaság és a szabadkereskedelem nem magától értetődően egyetemes értékeit. Truman elnök és csapata egyrészt példa nélküli bölcs és nagylelkű döntést hozott, másrészt történelmileg egyedülállóan sikeres munkát végzett, hiszen Németország és Japán mind a mai napig a nyugati világrend és civilizáció legszilárdabb pillérei. (Ezen nem változtat az sem, hogy a német kormányok esetenként nem értettek egyet az amerikai szuperhatalom értelmetlen katonai kalandjaival, például az iraki háborúval.) Leszámítva Nagy-Britanniát, amelyet különleges nyelvi, történelmi, lelki stb. kapcsolatok fűznek valamikori gyarmatához, éppen Németország és Japán az, amelyekben a legutóbbi időkig a leginkább pozitív népi vonzalom nyilvánult meg az amerikai politika, gazdaság, kultúra teljesítményei iránt. Mikor fordult elő, hogy egykori ellenfelek egymás tartós és megbízható, mert értékalapú szövetségeseivé tudtak válni?

A hamar beigazolódott Truman-doktrína egyenes következménye volt a NATO, az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, amely 1949-ben jött létre. Ez a stratégia hatodik eleme, amely a világ valaha volt, máig legerősebb politikai és katonai szövetségének megalapításához járult hozzá. A három évvel ezelőtt elkezdett ukrajnai orosz hódító háború nyomán a NATO két erős, bátor északi országgal tovább bővült. Ennek a lépésnek a világpolitikai jelentőségét nehéz túlbecsülni. Nem véletlen, hogy a nála gazdaságilag és katonailag jóval erősebb Oroszország ellen élet-halál harcot vívó Ukrajna is létérdekének tekinti, hogy a nyugati katonai szövetség tagja legyen. Törekvése a NATO létjogosultságának újabb igazolása.

Hangsúlyosan rámutatok a hetedik, belpolitikai tényezőre: Truman fellépése nyomán fokozatosan, de gyökeresen megváltozott az amerikai társadalomnak a környező világról vallott felfogása. Míg a két világháború között az európai és világpolitikai bonyodalmaktól való elzárkózás, a befelé fordulás, a majdnem semlegesség, a vámvédelem fokozatos, majd az 1929–33 utáni gazdasági válság nyomán annak jelentős kibővítése mutatott irányt, addig Truman meggyőzte a társadalmat arról, hogy Amerika gazdasági és politikai vezető szerepe a szabad kereskedelmet, az egyenlő bánásmódot, szövetségesek megnyerését és erős szövetségek építését igényli a szabadság és a demokrácia védelme végett.

Ez a felfogás kézzelfogható tartalmat nyert a koreai háború (1950–1953) idején. Ez a nyolcadik tényező. Truman világosan látta, hogy a kommunista terjeszkedés ellen az üres szólamok nem elégségesek, a nyugati civilizáció fennmaradásáért nem csekély áldozattal tenni is kell. Az amerikai katonai beavatkozásra az ENSZ ernyője alatt került sor, ami mutatja, hogy a kiépített nemzetközi szervezetek létét és tevékenységét az elnök komolyan gondolta és igen fontosnak tartotta. Noha a koreai háború formálisan sohasem ért véget, a kialakult patthelyzetet rögzítő fegyverszünet máig érvényes. Példája a Sztálin utáni Szovjetunió fennállása alatt végig meghatározó maradt, mert a kommunista szuperhatalom birodalma kiterjesztésével saját közvetlen katonai beavatkozással – Afganisztán kivételével – sohasem próbálkozott. (Putyin állama újra felvette kelléktárába a hódító háborút, de Oroszország se nem kommunista, se nem szuperhatalom.)

Egy korszak vége

A nyolcvan évig tartó pax Americana nem volt problémamentes. A magát sok vonatkozásban indokoltan kivételesnek tartó amerikai szuperhatalom hajlamos világpolitikai és ezt igazolandó értékrendi kérdésekben is elhinni saját fölényét. Mértéktelen katonai erő birtokában könnyű még a kétségbeejtő ballépésekre is igazolást találni vagy gyártani. Több latin-amerikai puccs (például Guatemalában 1954-ben, Chilében 1973-ban), az iráni Moszadegh-kormány megbuktatása, a téves (hamis?) bizonyítékokkal (tömegpusztító fegyverek birtoklása) igazolt iraki háború, a húsz évig tartó afganisztáni „nemzetépítés” kudarca stb. sem a bölcs előrelátást, sem a hangoztatott értékek védelmét, sem a nyugati civilizáció érdekeinek eredményes szolgálatát nem bizonyítják. Mégis, a kölcsönösen előnyös és elfogadott szabályokon alapuló nyugati világrend felszámolására Trump előtt egyetlen amerikai elnök sem tett kísérletet.

Az „America first” nem új. Ez az ízig-vérig nacionalista és populista jelszó már a tizenkilencedik században szerepelt mindkét amerikai politikai párt szótárában. Kevesen tudják, hogy külpolitikai jelentőségre először 1916-ban Wilson elnök alatt tett szert. Az alapvetően békepárti elnök elsősorban országa semlegességét, a be nem avatkozás politikáját kívánta alátámasztani. Ezt ügyes csavarral átvette a republikánus Harding szenátor is, aki 1920-ban megnyerte az elnökválasztást. A szólam immár önálló életre kelt és hamar elfajult: használta a Ku-Klux-Klan, jelölték vele a fehér faj felsőbbrendűségét, igazolták az 1924-es bevándorlási törvény szigorításait, végül fasiszta jelszóvá silányult. Ezt azért fontos tudni, mert ilyen történelmi teherrel megrakott kifejezést nem illik beemelni a mai politika szótárába. Képzeljük el azt a világméretű felháborodást, amit a „Németország mindenekfölött” (Deutschland über alles) alkalmazása kiváltana. Ha mégis, akkor a lomtárból előhúzott jelszó ideológiai rokonságra utal. Mark Milley tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának korábbi elnöke nem véletlenül mondta, hogy Trump „velejéig fasiszta” („fascist to the core”).

A szabályokon alapuló nyolcvanéves, amerikai vezetésű világrendre legalább ekkora veszélyt jelent Trump támadása a globális szabadkereskedelem ellen. Ennek jelentős gazdasági kára van nemcsak azon országok számára, amik ellen az USA ezeket bevezetné, hanem Amerika számára is. Nincs komoly közgazdász, aki ne hangsúlyozná, hogy a vámokat elsősorban a fogyasztó, az importtermék felhasználója fizeti meg, ráadásul semmi biztosíték nincs arra, hogy a hasonló javakat előállító hazai tőkés és munkás jól jár. Az árak letörését ígérő régi-új elnök gazdaságpolitikája feloldhatatlan belső ellentmondásokkal terhes: a vámok és a bevándorlás szigorítása, illetve a jövevények kitoloncolása munkaerőhiányt eredményez, ami a névleges bérek a termelékenységtől elrugaszkodó növelésében ölthet testet. Végül, de nem utolsósorban a szövetségi költségvetés óriási hiányát a megígért adócsökkentések tovább duzzasztják, amit a kiadások lefaragása nem ellensúlyoz. A három tényező mindegyike az infláció növelése irányában hat. Nem véletlen tehát, hogy az amerikai jegybank (FED) abbahagyta a kamatcsökkentést. Noha Trump azt állította, hogy ő jobban ért a pénzpolitikához, mint a jegybank elnöke, e beképzelt szólam és a kirívóan kulturálatlan elnökre oly jellemző öncélú erőszakoskodás bizonyosan nem lesz elegendő az amerikai infláció letöréséhez.

A jobb megértés végett érdemes itt egy rövid kitérőt tenni. Trump többször elmondta már, hogy azok az országok, amelyekkel szemben Amerikának jelentős áruforgalmi hiánya van, kihasználják Amerikát, és nagy veszteséget okoznak neki. Ez a kijelentés alapvető ismerethiányról árulkodik. Először, a külkereskedelmi mérlegnek része a szolgáltatások nemzetközi cseréje is. Itt az USA-nak jelentős többlete van minden fontos kereskedelmi partnerével szemben, hiszen Amerika fölénye a pénzügyi, üzleti, technológiai stb. ihletésű átutalások terén világosan megmutatkozik. Elavult vulgármaterialista (marxista?) felfogásra vall kizárólag a tárgyiasult termékeket értéktöltettel felruházni. Másrészt, és még fontosabb, hogy a külkereskedelmi mérleg egyenlege egyik előjellel sem tükröz nyereséget vagy veszteséget, hiszen az árukért és a szolgáltatásokért fizetnek, ami pénzben kifejezett értékek ellenirányú áramlását feltételezi. A külkereskedelmi mérleg, még pontosabban a folyó fizetési mérleg egyenlege valami egészen mást fejez ki, nevezetesen a belföldi megtakarítás és felhalmozás egyenlegét. Az USA folyó fizetési mérlege fél évszázada hiánnyal zár, ami csak annyit mutat, hogy Amerika jövedelméből kevesebbet takarít meg, mint amennyit befektet, és ezt csak azért teheti meg külső pénzügyi egyensúlya veszélyeztetése nélkül, mert a dollár a világ első számú tartalékvalutája. Ez azt a különleges kiváltságot eredményezi, hogy Amerika szinte korlátlanul képes eladósodni saját valutájában. Ez azonban nem kár, hanem haszon. Amerika a dollár kiváltságából kifolyólag rendre többet fogyaszt és fektet be, mint amennyi jövedelmet gazdasága belföldön megtermel. Amerika az egész világ jóvoltából magasabb színvonalon él, mint amennyit a dollár kiváltsága nélkül megengedhetne magának!

Az amerikai elnök közgazdasági analfabéta. Ez önmagában még nem lenne baj, mert egy elnök sem érthet mindenhez. Az viszont már veszélyes, ha az elnök nem akar tanulni, és csak olyan tanácsadókat választ, akiktől nem is tud. Ennek oka saját kivagyisága. Trumannak nem volt egyetemi diplomája, de illő alázattal képes és hajlandó volt másoktól tanulni. Kirívó hatalmi aránytalanságok miatt egy jellemében elvásott amerikai elnök viszont az egész világot veszélyezteti.

A fenyegetésekkel fűszerezett, kulturálatlan, erőszakos beszéd persze nemcsak a saját hazája demokratikus intézményei ellen lázadást szító elnök jelleméről és személyiségéről állít ki látleletet, hanem világosan felsejlik mögötte a nyers, imperialista ihletésű hatalmi politikához való visszatérés vágya. Trump azzal akarja naggyá tenni Amerikát, hogy más államokat és nemzeteket uralma alá hajt, akár nyílt területfoglalás (Grönland, Panama), akár folyamatosan növekvő és egy ponton túl teljesíthetetlen követelések (Mexikó, Kanada) révén. Újságírói kérdésre bevallotta, hogy a vámok nem pusztán a tárgyalási taktika eszközei, hanem azokat halálosan komolyan gondolja. Trump szándékait és kultúráját világosan jelzi az a büszke kiszólása is, miszerint a vám a szótár legszebb szava.

Ennek a rettenetes felfogásnak és gyakorlatnak legfőbb vesztese a Nyugat. Ha az amerikai világpolitikai gyakorlat visszatér a nyers hatalommal való (vissza)élés tizenkilencedik századi, a gyarmatosítás korát tipikusan jellemző modelljéhez, akkor a szabályokon alapuló nyugati világrend nyolcvanéves korszakának vége. A nemzetközi minimumadó-egyezményből vagy a párizsi klímaegyezményből kilépni Amerikának sem válik hasznára, de a legfőbb áldozat a nyugati szövetség. Amerika hitelessége vészesen meggyengül a WTO látványos elsorvasztása és a NATO belső egységének megroppantása nyomán, és a legnagyobb nyereség nyilvánvalóan az orosz és a kínai önkényuralmi rendszer javára mutatkozik majd. Ha az USA elveheti Dániától Grönlandot, és megszállhatja a Panama-csatornát, akkor Putyin teljes joggal formálhat igényt Ukrajnára, Kína pedig Tajvanra. Pontosan felépülhet Orwell 1984-es világa, ahol három imperialista nagyhatalom mosolyogva felosztja egymás között az egész földgolyót.

A méret számít

Nem fejezhető be a szabályokon alapuló nyugati világrend talán nem végleges, de növekvő eséllyel felsejlő alkonyáról szóló tanulmány anélkül, hogy a magyar társadalmat, államot hátrányosan érintő következményeket ne említenénk.

Az önkényuralmi rendszer vezetői és lakájaik ünneplik Trump megválasztását, mert azt remélik, hogy a régi-új elnök kedvezni fog a hozzádörgölőző, hasonlóan jellemtelen és műveletlen kishatalmi játékosoknak is. Itt azonban nem elég, hogy ideológiájuk és példaképeik közel azonosak. A méret számít. Az elefánt globális lépései közben nincs tekintettel az egerek kívánságaira, különösen akkor, ha gyakran még a saját érdekeit sem képes jól felismerni. Az izraeli miniszterelnök akarata ellenére aláírta a gázai tűzszüneti megállapodást, pedig országa az USA egyik stratégiai szövetségese. Nem csoda, hogy az amerikai szempontból bízvást jelentéktelen magyar állam ura földig hajolt az Oroszország elleni EU-szankciók meghosszabbításának magyar vétóját ellenző amerikai nagytestvér előtt. Lehet ujjongani, hogy Trump esetleg az út szélén hagyja Ukrajnát, vagy annak feje fölött kiegyezik az orosz diktátorral. De még egy ilyen megállapodás is legfeljebb Ukrajna megcsonkítását, de nem az állam megszűnését fogja eredményezni. Orbán legvérmesebb reményei ellenére Kárpátalja Ukrajnáé marad, az ottani magyarok pedig sokat veszítenek azzal, hogy a jövőben örökre rájuk olvassák, hogy a magyar állam végveszély idején cserben hagyta az ukrán nemzetet. Hogyan lesznek ebből szilárdan érvényesülő magyar nemzeti kisebbségi jogok?

 Még érdekesebb lesz megfigyelni Orbán büszke pávatáncát abban az esetben, ha az USA fokozza a vámháborút Kínával. Két, egymással birkózó szuperhatalom között nagyon nehéz lesz ügyesen lavírozni és mindkettővel barátkozni. Mi lesz, ha Trump azért növeli az Európa elleni vámokat, mert az EU-ban immár túl sok a kínai autógyár és akkumulátorüzem? Ki remélheti, hogy éppen Magyarország kap majd kivételt az amerikai vámok alól, mikor éppen a magyar állam támogatja a legerősebben a kínai politikai és pénzügyi tőke térfoglalását? Természetesen ez lehetetlen, már csak azért is, mert a vámpolitika uniós hatáskör; egyes tagországok semmilyen külön kedvezményt sohasem élvezhetnek.

Csak abban lehet bízni, hogy a már megroppant amerikai jogállamnak van még annyi ereje, hogy korlátot szab Trump ámokfutásának, továbbá négy év múlva az amerikai nép majd olyan elnököt választ, aki végre méltó lesz hivatalára. De ez csak remény, nem bizonyosság.

Az elkövetkezendő négy évben az Európai Unió és a NATO európai tagjainak szerepe látványosan felértékelődik. A porladó, de talán még erőteljes amerikai jogállami korlátokon (alkotmány, törvényhozás, bíróságok, államok, hadsereg, sajtó, közvélemény stb.) túlmenően elsősorban az európai országok – és persze Japán, Dél-Korea, Kanada, Ausztrália stb. – magatartásán múlik majd, marad-e valami a szabályokon alapuló nyugati világrendből, újjáépíthető lesz-e valaha. Európa megkapja most, amire régóta vágyott, a szabad világ civilizált és felelős politikai vezetőjének szerepét. Ölébe hullik ez az óriási lehetőség és a vele járó páratlan történelmi felelősség. Csak remélhetjük, hogy képes lesz élni vele.