A Magyarország nevű terület

Az Ukrajna elleni orosz invázió harmadik évfordulójának előestéjén Orbán Viktor alkalmasnak ítélte a pillanatot, hogy belerúgjon az ukránokba. Azt mondta úgynevezett évértékelőjében: „A háború valójában nem is Ukrajnáról, hanem arról szól, hogy az Ukrajna nevű terület, ami addig ütközőzóna, ütközőállam volt a NATO és Oroszország között, vonassék mostantól NATO-felügyelet alá.” A „hogy”-gyal kezdődő mellékmondat ugyanolyan tömény hazugság, mint a „repülőrajt”, a „senkit sem hagyunk az út szélén” vagy az „aki belenyúl a közösbe, annak levágjuk a kezét”. A NATO több ponton (és Finnország belépése óta még hosszabb szakaszon) határos Oroszországgal, ahonnan atomtöltetű Iszkander rakétákkal már 2022-ben négy NATO-tagország fővárosát lehetett elérni. Senki sem akarta „NATO-felügyelet alá vonni Ukrajnát”. 2008-ban kapott egy ködös, távlati ígéretet a tagságra, útiterv nélkül, 2018 óta pedig „tagságra törekvő ország”. Az orosz propaganda ezekre utal mint olyan tűrhetetlen provokációra, ami 2022-ben indokolta a totális támadást népirtásig menő bűncselekmények kíséretében, de hát az agresszió elleni védekezéshez a szervezettől és egyes tagállamoktól kapott segítség nem „felügyelet”.

A megrökönyödést azonban nem ez az állítás keltette, hanem az „Ukrajna nevű terület” szókapcsolat, amit úgy lehetett értelmezni, hogy Orbán szerint ukrán nemzetállam nem létezik. Vannak már előzményei. Egy 2023. áprilisi rádióinterjújában például így fogalmazott: „Ukrajna pénzügyi értelemben nem létező ország. Nem tudja saját magát finanszírozni. Az a kérdés, hogy mi fenntartjuk-e Ukrajnát, vagy sem. Amint azt mondjuk, hogy nem, akkor a háború véget ér.” Az ukránok olyan ügyetlenek és tehetségtelenek tehát, hogy külföldi segítségre szorulnak, amikor az oroszok szétrakétázzák a gazdaságukat. A megoldás: nem segíteni őket, hagyni, hogy az oroszok úgy pusztítsák őket, ahogy akarják, megszűnjön az ukrán nemzetállam, mert akkor háború sem lesz, nálunk meg csillapul az Európa-rekorder infláció, amiről az oktalan ukránok tehetnek.

Még mélyebbre hatolva a múltban, 2014 novemberében, amikor az Oroszországi Föderáció már elcsatolta a Krímet, és orosz zsoldban álló „szakadárok” javában háborúztak Ukrajna ellen, a Magyarország nevű terület miniszterelnöknek nevezett főnöke arról tájékoztatta amagyarembereket: „Az nem amerikai vagy európai, hanem magyar érdek, hogy Magyarország és Oroszország között legyen valami, ez pedig Ukrajna. Egy szuverén, demokratikus Ukrajna, ahol egy kétszázezres magyar közösség él.” A kétszázezer sem volt már rég igaz, sajnos, demokráciánk akkori állapotát látva s a „szuverén” szó újabb karrierjének ismeretében pedig nyugodtan feltételezhetjük, hogy Orbán nem azt értette rajtuk, amit nemzetközileg szokás, de a lényeg itt is Ukrajna „valami”-ként való megjelölése. Nem egy európai nemzet független állama, hanem csak valami, ami alsóbbrendű az igazi nemzetállamokhoz, úgymint Magyarországhoz és Oroszországhoz képest (utóbbival akkor már megkötötte a titkos paksi szerződést, amely a magyar gazdaságot és külpolitikát évtizedekre megbéklyózta).

Két nappal az invázió előtt ez a peckes, magabiztos magyarember mintha elbizonytalanodott volna. Három héttel a békemissziónak nevezett, barátságos moszkvai tárgyalásai után (részéről a fő nyilvános témák: gázszállítás, Covid-vakcina) felhívta Volodimir Zelenszkijt, és biztosította, hogy „Magyarország, ahogyan eddig, ezután is támogatja Ukrajna szuverenitását és területi egységét”. Az „ezután is” szintén hazugság volt, bárki megállapíthatja, aki olvas újságot, de az Orbán nevű területi miniszterelnök fekete csávában lehetett, ha egyszer az életben kénytelen volt egy pillanatra úgy beszélni, mint egy normális államférfi és rendes magánember, olyan, akit a szülei tisztességre neveltek. Aztán két nap múlva már nem hozta szóba, hogy ezek szerint a békemissziója teljes kudarc volt, igaz, nem nagyon olvasták a fejére az ellenzékből sem, ez van, a magyar publikumnak, hacsak valamit nem rágnak unalomig a fülébe, körülbelül egy napig terjed a politikai memóriája.

Az „Ukrajna nem létezik” tétel – mint azt a legelismertebb nyugati Ukrajna-történész, Timothy Snyder kifejti az évfordulóra írott blogposztjában – nem mástól, Putyintól ered. A pillanatnyi elbizonytalanodás után – amennyiben az volt, és nem taktikai utasítást teljesített akkor is – Orbán újra megtalálta a bizonyosságot, mindenben kiszolgálja Putyint. Ukrajna leterületezésével egyébként két legyet üt egy csapásra: lokális lármafaként harsogja az orosz propagandát, és tüzeli a magyar nacionalizmust, aminek mindig kell egy szomszéd, akit kedvére utálhat és lenézhet. Ficóval, Vučićtyal jóban van, a románok zavarosak (és hátha lesz egy jóféle oroszbérenc elnökük), maradnak az ukránok. Hogy a létében fenyegetett szomszéddal szembeni utálat és lenézés – szolidaritás helyett – ellentmond a tisztesség elemi szabályainak, és visszahat a szavakban olyannyira féltett magyar kisebbségre? Kit izgat. Bajlódjanak vele az utódok, ha ugyan nem ér véget már idén az a világ, ahol a tisztesség számít. Orbán mintha erre játszana.

Az invázió harmadik évfordulóján Prágában sokezres nagygyűlést tartottak az Óváros téren, ahol beszélt Petr Pavel elnök és Vaszil Zvarics ukrán nagykövet. Pavel a Hradzsinban fogadást adott az Ukrajnát támogató civil szervezeteknek és közéleti személyiségeknek, a Szenátusban konferenciát tartottak az elhúzódó orosz agresszióról. Koncertet rendeztek az orosz nagykövetség előtt az Ukrán hősök utcájában, amely 2022 áprilisában kapta új nevét a prágai önkormányzattól. (Az Ukrán hősök utcája különben a Borisz Nyemcov térről indul.)

Budapesten Karácsony Gergely mondott halk szavú beszédet a Városháza parkban, majd elindult a menet sok ukrán (és immár grúz), alighanem kevesebb magyar résztvevővel. A hangulat jó volt, de mint tavaly is, a csapatot a Köröndnél leterelték az Andrássy útról, nehogy az orosz nagykövetség habos érzékenységét megbántsa az ukrán zászló meg a zajongás.