Népszabadság, 1996. április 22.
EÖRSI ISTVÁN
„A valóság logikátlanabb nálunk, de egyben ravaszabb is, és ezért többnyire ki tud bújni a »vagy-vagy« formulák révén elkülöníthető végletek csapdájából. A Kis János típusú szerzők esetében különösen szembeszökő, hogy mennyivel okosabbak tárgyuknál.” E vélemény Csto gyelaty? című vitacikkemből való (Beszélő, negyedik szám, 1982). Noha a történelem az adott esetben inkább igazolta az ő „vagy-vagy”- át, mint az én szkepszisemet, a fenti idézet mégis eszembe jut, míg Kis János ragyogó logikával megírt tanulmányát olvasom (Népszabadság, március 30 ), melyben cenzúramentességet és büntetlenséget követelt a bizonyítható erőszákcselekményt közvetlenül nem gerjesztő rasszista és náci uszításnak. Ha az első állomáson felszállunk a vonatára, alig van lehetőségünk arra, hogy elhagyjuk ezt a végállomás előtt.
*
„Demokratikus társadalomban a szóláshoz való jog… csak akkor korlátozható, ha összeütközésbe kerül valamely nála is erősebb joggal, vagy ha magának a demokratikus rendnek a fennmaradását veszélyezteti.” Ez az alaptétel. Minthogy a demokratikus rendet a náci hőbörgés jelenleg nem veszélyezteti, és minthogy Kis János érezhetően azt vallja, hogy a szólásszabadságnál csak egyetlen jog erősebb, életünk, testi épségünk és javaink biztonsága, erről azonban ma és itt csak rendkívüli határesetekben derülhet ki, hogy a büntetőjogilag specifizálható fajvédelmi uszítás következtében érte baj és kár, kézenfekvő a következtetés: a náci uszítás törvényes üldözése értékesebb demokratikus jogot sért, mint amilyet védelmez.
Erre a vonatra már csak azért sem szállok fel, mert noha én is bolondja vagyok a szólásszabadságnak, különlegesen megkülönböztetett kezelését értelmiségi előítéletnek tekintem. A táplálkozáshoz és lakáshoz való jog például még meg is előzi a szólásszabadságot, mert aki tartósan nem eszik, az beszélni sem fog sokáig, aki pedig padokon alszik, az beszélhet, amit akar, úgy sem hallgatják meg. A szólásszabadság a szabadságjogok rendszerének becses alkotóeleme. Ezt a rendszert azonban belső ellentmondások feszegetik. Könnyebb volna a szabadság barátainak a dolga, ha csak a szabadság ellenségeit kellene legyőzniük, és nem kényszerülnének folyton-folyvást választásra a szabadság különféle aspektusai között. Ez utóbbi feladat nem végezhető el pusztán deduktív, lineáris logikával.
A szólásszabadság: szent ügy. De szent ügy az is, hogy védjük a legkülönfélébb kisebbségeket az agressziótól. Ha a szólásszabadság életet fenyeget, akkor Kis János szerint mérlegelni kell a veszély mértékét: „Minél szorosabb az összefüggés térben és időben a kifogásolt beszéd és a vélelmezett erőszakcselekmény között, annál egyértelműbb a veszélyesség kritériuma.” Ez igaz. De a lopással ellentétben, ahol is törvény határozza meg a kár értékét, amely alatt nem indul nyomozás, itt senki sem szabhatja meg, hogy hány méter és hány perc után mondjunk le a kritérium kutatásáról. Ráadásul a veszély úgy is jelen lehet, sőt növekedhet, ha kritériuma nem egyértelmű. Ha valaki égő gyufát dob el egy erdőben, és ebből erdőtűz lesz, akkor az összefüggés egyértelmű. Ha viszont ötvenen teszik meg ugyanezt, akkor az erdőtűz és az ezt kiváltó cselekmény között nincs egyértelmű összefüggés, mert nem tisztázhatjuk utólag, hogy melyik gyufaszál okozta a katasztrófát. Akkor tehát nem is indítható eljárás a gyufadobálók ellen? Vitacikkében Bence György joggal állítja, hogy a médiumok korában az uszítás gyakran anonimmé válik, és észrevétlenül „ezerszeresen felerősödik”. Mivel Kis János szerint többnyire nem állapítható meg egyértelmű oksági kapcsolat egy konkrét uszító beszéd és egy konkrét erőszakcselekmény között, a bűncselekményt előidéző agitáció nem büntethető. A szólásszabadság prioritásából csakugyan ez vezethető le a leglogikusabban. Én azonban inkább azt a más logikájú következtetést választanám, hogy mivel az uszítás és szörnyű folyományai között az összefüggés fennáll még olyankor is, amikor ez nem rekonstruálható, tehát az uszítást mint olyat kell törvényesen üldözni.
*
„A holocaust páratlan gaztett volt, amit nem szabad relativizálni” — írja Kis János. Csakhogy ebből — folytatja gondolatmenetét — nem következik, hogy tagadása vagy helyeslése nagyobb sérelmet okoz az érintett egyéneknek, mint más borzalmak tagadása vagy helyeslése más embercsoportok tagjainak. Ebből logikusan következik, hogy vagy minden sérelmet okozó megnyilatkozást be kell tiltani, ami képtelenség, hiszen nincsen olyan világnézeti vagy történelmi állásfoglalás, amely ne sértené meghatározott embercsoportok felfogását vagy érdekeit, vagy pedig ezt se szabad betiltani. Ezen a ponton sem ugorhatunk ki Kis János vonatából, ha már felszálltunk rá. Kívülről azonban úgy látjuk, hogy a vonat eltökélten halad előre a nyílegyenes síneken, de ablakai el vannak függönyözve. Különben észrevenné a rajta utazó, hogy a holocaust nemcsak gyötrelmes emlék, hanem egy bizonyos gondolkodási és magatartási forma mementója is. Ha egy vallásos szónok erkölcsteleneknek nevezi az ateistákat, vagy ha egy ateista újságíró együgyűeknek tünteti fel a hívőket, akkor mindkét fél sebeket oszt ugyan, de nem idézi fel annak veszélyét, hogy maradéktalanul kiirtja, csecsemőstül és nagyanyástul, az általa elmarasztaltakat. A holocaust jóvoltából elénk rajzolódik a faji uszítás végeredménye, melybe eleve beleprogramozódtak — és ezért utólag sem távolíthatók el belőle — az elméleti premisszák. Ezért páratlan a holocaust, és ezért testesítheti meg a tervszerűen előkészített, fejlett technikával gigászi méretekben megvalósított emberirtás abszolútumát. Kis János teoretikusan nem relativizálja a holocaustot, de analógiás sérelmi jegyzékével praktikusan mégiscsak ezt teszi.
*
A holocaust mint mementó mentálhigiéniai követelményekkel szembesíti az öt túlélt vagy utána kialakult társadalmakat. Ha Hitler — mint Thomas Mann írta — a „mélypont zsenije” volt, akkor fő műve, a holocaust az emberi lehetőségek zseniális mélypontjaként vonult be a történelembe. Az akármiféle népirtás propagálása a holocaust után, mely áldozataival együtt a fajvédelem jóhiszeműségének fikcióját is gázba küldte, nemcsak azért nem engedhető meg, mert sérti sok ember méltóságát, és azt az alapvető emberi jogát, hogy félelem nélkül éljen. „Senki nem fosztható meg a nyilvános állásfoglalás lehetőségétől pusztán azért, mert nézetei megvetésre méltók” — írja Kis János. Csakhogy ezek nem akármilyen megvetésre méltó nézetek. Ha a holocaustot valóban nem akarjuk relativizálni, akkor nem feledhetjük el, hogy e nézetek kvintesszenciáját a krematóriumok füstje írta fel az égre. Ezért ezek a nézetek, nyilvánosan és uszító célzattal megfogalmazva, megfosztanak higiénikus létezésre formált jogunktól is. Márpedig egyetlen közösség sem kényszeríthető arra, hogy lenyelje a mocskot, amellyel leokádják. Már az is súlyosan sérti emberi jogainkat, hogy közönségesen szennyezett levegőt kell belélegeznünk; ezt az állapotot a vállalkozói szabadság, továbbá a termelés és az életszínvonal érdekeivel indokolják. Az említett mentálhigiéniai igény egyetemes érvényesítése is csorbítana egy szabadságjogot, de egyelőre még csak viszonylag keveseket.
Természetesnek tartjuk, hogy nem kuporodhatunk le az utcán séta közben, ha ránk tör a szükség, és hogy nem hajigálhatjuk ki ablakunkból a rothadt ételmaradékokat. Pedig ezek a higiéniai tilalmak is korlátozzák szabadságunkat. Kis János úgy véli, hogy amíg a náci szenny nem fertőz tetemesen, addig „nincs alkotmányos indok a szólásszabadság megszűkitésére”. Amíg tehát 3 százalékra tehető a nácik választótábora, addig megengedhető a faji uszítás, ahogy a kutyakakát is elviseljük az utcán. És ha 10 százalékos lesz ez a választótábor? Vagy 27 százalékos? Törvényeinket és jogalkalmazási gyakorlatunkat a közvélemény-kutató intézetek jelentéseihez igazítsuk? Kis János csak úgy kerülheti el ezt a tőle igen távol álló következtetést, hogy derülátó, aufklérista pátosszal magas erkölcsi követelményeket támaszt az állammal, tisztségviselőivel, pedagógusaival, lakosaival szemben. A nácitlanításról ne törvények gondoskodjanak, hanem a „magára adó ember” öntudatos magatartása, mely végül is elszigeteli és politikailag a taccsvonalon kívülre rekeszti az agresszív szélsőségeket. Én vonzódom Kis János erkölcsi parancsaihoz, de amíg nem érik el az áhított hatást, addig mentálhigiéniai igényeimről sem szeretnék lemondani.
Eörsi István