Goda Gábor meghal

1996. április 12-én pénteken, Goda Gábor írónak igen jó napja volt.

Korán kelt, korábban, mint szokott, két okból is, egyrészt, mert jöttek az esztergomi mesteremberek az utolsó simításokat elvégezni a terasz kövén, ami beázott és föl kellett bontani, másrészt pedig délutánra várta a tévéseket, a Stúdió stábját; ötperces anyagot akartak fölvenni az ő nyolcvanötödik születésnapjának alkalmából.

Ezért, eltérően a szokott déli vagy egyórás terminustól, hajnali tízkor már kinn volt a vizesblokkban, ahol — minimális segítséggel — elkészült, megborotválkozott, felöltözött, fölvette bevarrt nyakú, öreg, kedves, gondosan vasalt ingét, sötét ruháját, nyakkendőt kötött, persze ezt mindennap megtette az elmúlt hatvan-hetven évben, akkor is, ha otthon ücsörgött egész nap egyedül, ő minden nap tiszteletére nyakkendőt kötött, csak a legutóbbi időben adott rá Klári egy piros mackóruhát, mert az mégiscsak praktikusabb, persze, ha jött valaki, az más, és szerencsére egy héten kétszer-háromszor azért mindig jött valaki, fiatalabb, öregebb barátok, mostanában jobb napok sorjáztak, egy cikk is megjelent a születésnapra, Goda ugyan nem értett egyet a benne foglaltakkal, de hát ő szokta mondogatni az irodalmi élet egyik alaptörvényét; „Nem az a fontos, hogy mit írnak az emberről, hanem az, hogy hosszú legyen”. Még a — mellesleg általa (több ízben is) alapított — írószövetség is küldött születésnapjára egy csekket, hogy fizesse be tagdíjhátralékait, szóval jó napok voltak az utóbbiak, ez a péntek meg különösen jó volt, jöttek a szerelők, föl lehetett öltözni, lehetett nézni, ahogy szerelnek, és Goda nézett a fotelból, délre végeztek a mesterek, Klári elszámolt velük.

Aztán ebédeltek, Goda keveset, aztán visszaült a fotelba, lefeküdni nem volt türelme ezen a napon, annyira várta a tévéseket, fél háromkor megérkezett a stáb, nyolc ember, fiatalok főként, rettentő pakkokkal, ellepték, fölforgatták a lakást, Goda kedvtelve figyelt, hiszen mindennap ezt várta, hogy jöjjenek, hogy történjen valami körötte és hogy halogassák, amint ő beszél és most ez mind egyszerre adatott: jöttek, sokan, fiatalok, két nagyon csinos lány is volt köztük, ami külön örömére szolgált Godának, jöttek, lehetett őket nézni és aztán leültek és beletették a helyéről eltoszogatott nagyfoteljébe, csendet parancsoltak, Érdi leült vele szemben mosolyogva, csend lett és Goda végre beszélhetett, és ő beszélt, beszélt, beszélt több mint két és fél órán át, persze nem olyan összefogottan, kereken, mint régen, ráadásul most Klári sem tudott segíteni, de azért beszélt az életéről, kávéházakról, régi emberekről, könyvekről, írásról, és felolvasott kedvenc írásából is, az 1936-ban megjelent Levél a pokolból című elbeszéléséből, amelyben harmincévesen megírta önnön halálát, most már tudható: hibátlanul.

Ebben az írásban például, amikor rosszul lesz az író, asszonya megkérdi: „Hívjak orvost?”, mire a haldokló így felel: „Nem. Szeretnék legalább meghalni ingyen”, ez jó ugye, emelte föl fejét elégedett mosollyal a kamerába délután hatkor, de ne legyünk igazságtalanok, hisz hajnali háromkor, amikor a mentők elmennek majd, igazán alig-alig akarják elfogadni az ezrest, a szállítók az persze más.

De még délután volt és Goda beszélt és beszélt és a fiatal tévéseknek, akik természetesen soha egyetlen sorát sem olvasták, és nyilván úgy jöttek, hogy fél óra alatt lezavarják ezt az öt percet, nem szakították félbe, hagyták Godát beszélni, cserélgették a kazettákat, itták a szörpöt, ropogtatták a ropit, a végén lehalmozták a szőnyegre Goda köteteit egy jó vágóképnek, aztán összepakoltak hat körül és elmentek.

Goda csak ült a fotelban, mondta, hogy rettenetesen fáradt, de azért megnézte a tévéhíradót, még utána a Dallast is, még a Vitrayba is belenézett, de aztán a Dustin Hoffmant már nem engedte Klári, az nagyon szomorú, és látta, hogy Gábor fáradt, le is feküdt szokatlanul korán, még az ágyból kért egy After Eight-et, ez volt a gyengéje, ez a fogpasztával töltött csokoládé, de Klári mondta neki, hogy már evett kettőt aznap, most már nem kap, mert még megfájdul a gyomra, és akkor elaludt Goda, kettőkor arra ébredt, hogy nagyon fáj, kiült az ágy szélére, a hold megvilágította a könyvek halmát a földön, arra még rápillantott, kikotorászott az asztalkáról egy Algopyrint, ekkor megjelent Klári a túlsó szobából, látta, Goda fogja a veséit két oldalt, Klárinak eszébe villant, hogy mondta a doktor, ha az a labdányira dagadt ér megpattan odabenn, akkor azt mindenekelőtt a vesetáji fájdalom jelzi és ha hasfájás is jelentkezik, akkor azonnal ki kell hívni a mentőt, és még bevillant Klárinak Goda gúnyos mosolya: „És a mentők mit tudnak csinálni?”, mire az orvos lesütött szemmel motyogta, hogy beviszik, aztán megnézik, mit lehel csinálni, de ezt már végig sem gondolhatta Klári, mert Go- da azt mondta ott az ágy szélén: „Nagyon fáj a hasam” és hátradőlt és meghalt.

B. I.