Népszabadság, 1996. április 1.
BÄCHER IVÁN
Titka: fél századon át naponta ébredéskor egy jó adag altató, estélig egy egész palack konyak — lehetőleg Seguin —, két pakli dohány, duma hajnalig, és amikor csak adatik: sok-sok titokzatos, szépséges, érdekes, rendes, hasznos hölgy, hogy az isten áldja meg őket…
Majd minden megélhetőt megélt a századból. Gyerekeskedett echte polgárcsaládban, gyönyörű anya, tehetséges, de szomorú újságíró-író apa mellett. Volt vidám úri fiú, egy napig újságíróskodott is, de nem találta meg lapzártáig az ünnepelt Biller Irént, visszaküldték vígan élni, aztán azon vette észre magát, hogy életére törnek, aztán szerencsésen felszabadult, hivatalnok lett. Igazgatott színházat, szerkesztett lapot, ápolt barátságot, kertet, beteget, utazott sokat, gyűjtött szép képeket, evett jókat, szert tett kies lakásra, megismert rengeteg érdekes embert, szép asszonyt, macska is van körötte — egyszóval, szépen élt.
Három-négy társa van már csak talán, aki még evett a Japánban közös bablevest József Attilával, aki még nézhette az azóta bankrablás áldozatává vált Abbáziában Kernstok bölcsességbarázdált arcát, aki még ismerte a kis Bródy-lányt, kinek hatéves korában villája volt és abban adta az estélyeket.
Goda az utolsók közé tartozik, aki még ismerte az elsüllyedt Pest-Buda legendás figuráit, Tótisz nőgyógyászt, aki néha egy-egy kikapart magzattal a kezében szaladt a rendelőből át a szalonba, nehogy elmulasszon egy jó poént, aki hallgatta Hunyadyt, amint kávéházról kávéházra csiszolta tárcáit, aki még látta Karinthyt a zsúron zokogni az asszony miatt, aki még hallotta Zsolt Bélától a szeretett haza pontos definiálását: „Sameszland”, aki még bökkenhetett Dinnyés Lajos vallomásán: „Képzelhetitek, milyen ország ez, ha én vagyok a miniszterelnöke”.
Goda az utolsók egyike, aki polgárként született, akinek élete a polgári élet gúnyolásával, tagadásával telt el, de aki fogadást kötött 1950-ben, hogy lesz még Budapesten tőzsde.
Írt is. Verset, novellát, cikket, naplót, esszét, útikönyvet, tárcát, regényt és rengeteg avató beszédet.
Megírta szeretett városát, terjedelmes családját, imádott apját, tragikus sorsú feleségét, számtalan társát, barátját, ismerősét, kollégáját.
Nemigen ír ma már.
Minek? Két polcon sorakoznak művei.
Elfeledés alatt áll momentán.
Nehéz kenyér ez. Ott van a többi is, ott sorakoznak a polcon könyvei a többi, egykor ünnepelt, futott díjazott kollégának, akinek mára már nevét is elfeledte az utókor.
Nem baj.
Ne legyen baj.
Marad a sovány, de vigasz: a maiak többsége is erre a sorsra jut. És marad pár jól csiszolt anekdota, mert Goda annak mestere mindenekelőtt, és marad egy halom utcanév: hiszen mint a főváros kultúrtanácsnoka, 1945 után ő adott utcát, teret azonnal Karinthynak, Móricznak, Bartóknak, Kosztolányinak és Raoul Wallenbergnek.
És maradnak a napok, az órák, a percek, melyek várakozással telnek el: hátha betoppan valaki, akinek el lehet még mondani, hogy is volt az, amikor bolgár íródelegáció érkezett Szigligetre és kétszáz forint lett beígérve Berda Józsefnek, ha kivételesen abszolválja böfögés, szellentés nélkül az ebédet…
B. I.