Szólásszabadság és náci beszéd

1996. március 4-én a Fővárosi Bíróság fölmentette a közösség elleni izgatással és önkényuralmi jelképek használatával vádolt Szabó Albertet és újnyilas társait. A vádirat szerint az izgatás mindenekelőtt a holocaust tényének tagadásában valósult meg. Az önkényuralmi jelképek használatára egy sajtótájékoztatón került sor: Szabóék kitették az asztalra Szálasi 1944. október 15-i hadparancsát, melyen ott éktelenkedett a nyilaskereszt.

Az ítélet hatalmas felzúdulást váltott ki. Tiltakozott a Raoul Wallenberg Egyesület, a Magyarországi Cionista Szövetség, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Magyar Cigányok Antifasiszta Szövetsége; felháborodásának adott hangot a miniszterelnök, a törvények szigorításának szükségességéről beszélt a parlament emberi jogi bizottságának elnöke és a kisebbségi ombudsman. Közírók egész sora ítélte el a bírói döntést.

A kifogásolt cselekmények nem egyének bántalmazásában, nem vagyontárgyak rongálásában, nem az államrend elleni erőszakos támadásban álltak, hanem a közlés és kifejezés különböző válfajaiban. Az ítélet elleni tiltakozás ezért újra, s minden eddiginél szenvedélyesebben, fölveti a kérdést, hogy meddig terjed a szólás szabadsága.

A protestálók többsége olyan világban kíván élni, ahol a náci beszéd üldözendő bűncselekmény. Nézeteik körül meglehetősen széles közvélemény van kialakulóban. De kellően átgondolt-e a formálódó egyetértés? Összhangban van-e a szólásszabadság értékére vonatkozó meggyőződéseinkkel? Véleményem szerint nem, s alább ezt igyekszem kimutatni.

Tudom, álláspontom sokakból megütközést vált ki.

Talán azt gondolják: így az okoskodik, aki az emberi jogok absztrakcióitól nem látja meg magát az embert. Egész biztosan hiba van a jogi érvelésben, ha az agresszív gyűlölködőt védi, nem a gyűlölet céltábláját. Én azonban nem a gyűlölködök mellett érvelek. Azt állítom: nem jól védik sem önmagukat, sem a magyar demokráciát, akik a szólásszabadság korlátozásában keresnek menedéket a szélsőjobboldali veszélytől. Alább sorra veszem az érveket, melyek a per utáni megnyilatkozásokból kiolvashatók, és megvizsgálom, hogy mi a baj velük.

A korlátozók érvei

A korlátozás mellett elhangzott érvtöredékek három csoportba sorolhatók. Először: a náci megnyilvánulások sérelmet okoznak. A holocaust tényének tagadása meggyalázza a legyilkoltak emlékét, és megbántja a túlélőket. Az állítás, mely szerint a zsidók idegen és ellenséges elem az országban, magyar állampolgárok méltóságérzését és önbecsülését sérti. A náci egyenruhában, stilizált náci jelképek alatt masírozó férfiak látványa riadalmat kelt az egykori üldözöttek és leszármazottaik körében. A fasiszta kifejezések nem jellemezhetők úgy, mintha egyszerűen véleményt közölnének, mert közlésük tartalmával vagy módjával egy jól azonosítható embercsoport tagjainak érzéseibe gázolnak. Az ilyen beszéd nem állhat a szólásszabadság oltalma alatt.

A második érv így szól: a náci megnyilvánulások maguk után vonják az emberek és tárgyak elleni erőszak helyeslését. Ahol így beszélnek, ott előbb-utóbb a beszédnek megfelelő tettekre is sor kerül. A fasiszta beszéd nem áll önmagában. Gyűlöletet szít, a gyűlölet pedig erőszakos tetteket gerjeszt. S így azok, akiknek első fokon el kell tűrniük a méltóságukon esett sérelmet, második lépésben fizikai erőszak céltáblájává válnak. Márpedig azt a beszédet, mely erőszakra vezet, nem védheti a szólásszabadság.

A harmadik érv a következő. A náci ideológia nemcsak egyének körülhatárolt csoportjait fenyegeti. Bevallott célja a demokratikus államrend felforgatása. Totális diktatúrára tör, olyan hatalom létrehozására, melyet nem köt a törvény és nem korlátoznak az egyének alkotmányos jogai. A fasiszta beszéd a demokrácia felszámolásának előkészületeihez tartozik. Meghódítja a helyzetükkel elégedetlen tömegeket az antidemokratikus cselekvés számára. Szétzülleszti a civilizált politika normáit, demoralizálja a demokrácia táborát. A demokratikus államrend elleni támadás nem tartozhat a közlés és kifejezés alkotmányosan védett esetei közé, különben oda jutunk, hogy a tolerancia hívei lefegyverzik önmagukat az intolerancia rohamaival szemben.

Ezek az érvek, így együtt, ellenállhatatlan erővel rendelkeznek — feltéve, hogy külön-külön megállják a helyüket. Véleményem szerint azonban egyik sem éri el a célját. Komoly megfontolások, méltánylandó indítékok rejlenek mögöttük. De hogy a szólásszabadság korlátozását megfelelően indokolnák, azt vitatom.

A szólásszabadság a demokratikus társadalom egyik legnagyobb kincse. Nélküle a polgárok nem alkothatnak politikai közösséget. Önmagában az még nem teszi őket közösséggé, hogy négyévente leadják a szavazatukat. Ahhoz még arra is szükség van, hogy szakadatlan nyilvános vita folyjék (a sajtóban, gyűléseken, zárt terekben és a szabad ég alatt) arról, hogy milyen a jó társadalom, melyek az igazságosság elvei, milyen értékeket érdemes megvalósítani és mit kell elutasítani. Az állampolgári egyenlőségnek a vitában való részvétel (a szólás) jogára is ki kell terjednie. Senki nem fosztható meg a nyilvános állásfoglalás lehetőségétől pusztán azért, mert nézetei megvetésre méltók.

Demokratikus társadalomban a szóláshoz való jog nagyon erős védelmet élvez. Csak akkor korlátozható, ha összeütközésbe kerül valamilyen nála is erősebb joggal, vagy ha magának a demokratikus rendnek a fennmaradását veszélyezteti. Ilyen konfliktusra utalnak a sorra vett érvek. Szeretném megmutatni, hogy tévesen.

Sérelemokozás

Való igaz, az olyan kijelentés, mely szerint a nyilasok rémtetteit a zsidók találták ki, sérti az áldozatok emlékét, megbántja a túlélők és a leszármazottak — sőt, minden tisztességes ember — érzelmeit. Azonban elég-e ennyi ahhoz, hogy a holocaust tagadása bűncselekménnyé minősüljön? Nem a náci beszéd az egyedüli, ami emberek csoportjainak fájdalmat okoz. Sok román érzi sérelmesnek, ha Erdélyben a magyar himnuszt éneklik vagy kitűzik a magyar zászlót. Sok hívő embert bánt, ha ateisták oda nyilatkoznak, hogy autonóm embernek nincs szüksége isten támogatására. Sok ateistát bánt, ha vallásos emberek azt mondják, hogy az istentagadó nem lehet erkölcsös lény.

Pluralista társadalomban élünk, olyan világban tehát, ahol az emberek sokféle érdek, hit, világnézet, életfelfogás között oszlanak meg. Ami az egyik meggyőződés szerint igaz és jó, azt a másik hamisnak és rossznak tartja. Ami az egyik nézőpontból helyes, az a másikból helytelen, sőt bántó lehet. Magától adódik a következmény: a polgároknak nem létezhet olyan általános joga, hogy mások nyilvános megszólalása ne okozzon nekik sérelmet.

Ha a jog ki akarja zárni a közlés és kifejezés útján okozott sérelmeket, vége a szólás szabadságának. Bárki, bármikor felállhat és követelheti, hogy tiltsák be a reá nézve sérelmes beszédet. Talán nem is lenne vitatható kijelentés vagy ábrázolás, mely nem esnék a cenzúra hatálya alá.

Azok, akik a fasiszta megnyilvánulások betiltását sürgetik, ezt aligha kívánják. Ők minden bizonnyal azt szeretnék, hogy a náci jelképek és szövegek tilalmasak legyenek, de a korlátozás ne terjedjen át a szólás egyéb területeire. Ez csak úgy volna lehetséges, ha ki tudnák mutatni, hogy a náci beszéd okozta sérelem teljesen egyedülálló, semmi máshoz nem hasonlítható. Akkor talán azt lehetne mondani, hogy ha általában nem is, ebben a különleges esetben mégiscsak létezik a jog, hogy a sérelmes közlések ne hangozhassanak el.

Nos, a történelemben nem volt példa rá, hogy emberek millióit, pusztán származásuk alapján, olyan módszeres gonoszsággal próbálták volna kiirtani, ahogyan azt a harmadik birodalom és csatlósai tették. A holocaust páratlan gaztett volt, amit nem szabad relativizálni. Azonban más dolog magáról a népirtásról erkölcsi ítéletet alkotni, és más dolog azt megítélni, hogy a történtek tagadása vagy helyeslése milyen mértékű személyes sérelmet okoz a túlélőknek és a leszármazottaknak. A közösség tagjainak külön-külön okozott sérelem nem növekszik együtt a közösség által elszenvedett borzalom dimenzióival. Az egyén ugyanúgy egy elpusztításra ítélt népcsoport tagjának érzi magát, akár millió számra gyilkolták meg, állami módszerességgel, a társait, akár „csak” százezrével, martalócok barbár és elvetemült akciói során. A boszniai háborúban meggyalázott, megkínzott, legyilkolt emberek hozzátartozói számára nem kevésbé elviselhetetlen és fenyegető a népük ellen elkövetett gaztettek helyeslése vagy letagadása, mint a zsidók számára az Auschwitzról terjesztett hazugságok.

Mondjuk akkor azt, hogy nem a náci beszéd üldözendő, hanem minden olyan beszéd, mely emberek faji, etnikai vagy vallási hovatartozásuk alapján való kiirtását helyesli? Ez talán megoldás volna, ha legalább itt meg lehetne állni. Sajnos, nem lehet.

Hogy az egyént megsértették-e érzelmeiben, s ha igen, milyen fokú a sérelem, ez az ő személyes meggyőződéseitől és a hozzájuk tapadó érzésektől függ. Üldöztetést elszenvedett népcsoport tagjai számára súlyos sérelem a csoportjuk ellen irányuló beszéd, de a mélyen hívő ember számára is súlyos sérelem vallásának nyílt kicsúfolása. S hogy mennyire súlyos, az az ő hitétől fog függeni. Lehet, hogy nagyobb borzalomnak tartja a számára legszentebb — istene — nevetségessé tételét, mint földi halandók elpusztítását.

Nem létezik közös mérce, mely mindenki számára érvényes sorba rendezné a különböző hiten, meggyőződésen, életfelfogáson lévő emberek által elszenvedett sérelmeket. Amiből az következik, hogy ha a népirtás tagadása vagy helyeslése tabuvá tehető, akkor bármi más is.

De talán ezen a nehézségen segíteni lehet. A náci népirtás alapvető tényei egyértelműek és nyilvánvalóak; lehetetlen jóhiszeműen tagadni őket. Ezzel szemben a vallás dolgában megosztott a társadalom; nem állnak rendelkezésre végső érvek, melyek ismeretében vagy a hívőnek, vagy az ateistának föl kellene adnia álláspontját.

Miért ne mondhatnánk, hogy a sérelmes beszéd akkor tiltható, ha nem vitatott, hogy a sérelem valódi, ha tehát a sértő kijelentések nyilvánvalóan, kétségbevonhatatlanul hamisak?

Először is azért, mert egy közlésnek nem kell hamisnak lennie ahhoz, hogy valóban sérelmes legyen. Gondoljunk bele a következő esetbe. Egy többségi és egy kisebbségi etnikumra oszló társadalomban a kisebbség a teljes lakosság öt százalékát teszi ki, de az összes felderített bűncselekmények elkövetőinek az ötvenöt százaléka kerül ki a soraiból. Tudjuk persze, hogy a kisebbség tagjai ugyanilyen magas arányban szerepelnek az iskolázatlan, munkanélküliségre ítélt népességben. Ezzel együtt is: a mondat, mely szerint a kisebbség bűnelkövetési hajlandósága nagyobb, mint a többségé, igaz állítást tartalmaz. Az igaz tény nyilvános hangoztatása mégis sérelmes a kisebbség tagjaira nézve. Stigmatizálja őket; azt üzeni róluk, hogy egy bűnözésre hajlamos népcsoport tagjai. Ha tehát a sérelmes beszéd akkor tiltható, amikor a serelem valódi, akkor az állítások hamis volta nem szükséges a tiltáshoz.

Mi több, nem is elégséges. A holocaust tényeit a tisztességes emberek közössége nyilvánvalóan igaznak, tagadásukat nyilvánvalóan hamisnak tartja. De honnan tudjuk, hogy a holocaustról szóló tényállítások igazak? Honnan tudjuk, hogy aki szerint a nácik nem pusztítottak el hatmillió zsidót, az valótlant állít? Nem onnan, mintha mi valamennyien, külön-külön átvizsgáltuk volna a deportáltakról készített nyilvántartásokat, s egybevetettük volna az így kapott számokat a megszállt települések anyakönyveivel. Legtöbben azokat a szakmunkákat sem olvastuk, melyeknek szerzői elvégezték helyettünk ezt a feladatot. Azért tartjuk mégis úgy, hogy tudjuk, mi az igazság a holocaust kérdésében, mert megbízunk a forrásainkban. Ésszerű ez a bizalom? Véleményem szerint igen, de nem minden körülmények között. Csak addig az, ameddig számolhatunk vele, hogy bármely forrásunk bármely állítása szabadon bírálható. Ha nem tilos tagadni állításaikat, és mégsem tagadja ezeket senki — vagy aki tagadja is, nem képes komolyan vehető érveket felhozni velük szemben akkor és csakis akkor jó okkal fogadjuk el, hogy amit mondanak, igaz. Ha azonban bármely tézist kivonnak a nyilvánosan kétségbe vonható állítások köréből, többé soha nem tudhatjuk, hogy megbízhatunk-e benne.

De ha sérelemokozásként nem is, talán erőszakos cselekmények előkészítéseként mégis büntethető a náci beszéd!

Erőszak gerjesztése

Tegyük föl, egy felhevült tömeg előtt szónokló férfi a magyar népen élősködő idegen elemeket szidja, és hallgatóságát azonnali cselekvésre szólítja fel. A gyűlés egy zsinagóga falai alatt zajlik. A tömeg nekilódul, megostromolja a templomot, feldúlja, kifosztja, majd lángba borítja, s a kimenekülőket félholtra veri. Valamennyien egyetértünk abban, hogy a szónok személyes felelősséget visel a történtekért, és hogy beszédével bűncselekményt valósított meg.

Ez nemcsak világos eset; elvi nehézséget sem okoz. Az erőszakra uszító szónok felelősségre vonása nem sérti a szólásszabadság alapelvét, mert ez az ember nem a nyilvánosság elé vitt gondolataiért kerül bíróság elé; a beszéde által kiváltott erőszakos cselekedetekért kell felelnie.

Csakhogy azok, akik a náci beszédet ki akarják venni a szólásszabadság oltalma alól, nem erre az egyszerű esetre gondolnak. A Szabó Albert-ügyben nincs szó ténylegesen elkövetett erőszakról. Akik példás ítéletet követelnek, azok azt szeretnék, ha az uszítás már akkor tilalom alá esnék, amikor még csak a lehetősége áll fönn az lazulásnak. Azt várják az államtól, hogy előzze meg a veszélyt, melyet az uszító beszéd a fejükre vonz. Méltányolható kívánság. Azonban óhatatlanul újabb feladat elé állítja a közösséget.

Minél szorosabb az összefüggés térben és időben a kifogásolt beszéd és a vélelmezett erőszakcselekmény között, annál egyértelműbb a veszélyesség kritériuma. S minél lazább az összefüggés, annál elmosódottabb és vitathatóbb lesz ez a kritérium. Ha egy már amúgy is izgatott hangulatú tömeget szólítanak fel erőszakos cselekvésre, akkor a veszély, hogy a beszédet atrocitások fogják követni, világos és közvetlenül jelenlevő. Ha azonban ugyanezzel a szöveggel dolgukra siető, közömbös járókelőket zaklat a szónok, akkor a pillanatnyi veszély elhanyagolható, és legföljebb arra gondolhatunk, hogy valamilyen közvetett összefüggés van a mostani szónoklat és meghatározatlan időpontban bekövetkező erőszakcselekmények között. Míg az előbbi esetben a beszédhez egyértelműen és közvetlenül kapcsolódik az erőszak veszélye, az utóbbi esetben a kapcsolat nem világos, és vitatható.

Nem csupán arról van szó, hogy az egyik esetben könnyű, míg a másodikban nehéz nyomon követni az összefüggést. Más és más típusú összefüggéssel van dolgunk a két esetben. Ahol a veszély világos és közvetlenül jelen levő, ott, az uszító beszéd az erőszakos cselekmény egyértelmű kiváltó okának tekinthető. Ahol a veszély csupán áttételes, ott az uszító beszéd hatását sok-sok tőle függetlenül, később bekövetkezett esemény keresztezi, s maga a beszéd már nem tekinthető egyértelműen a majdani cselekmény kiváltó okának A megszólítottaknak idejük és módjuk van távolságot teremteni a szónok szavaitól, hideg fejjel mérlegelni a hallottakat, egybevetni az elhangzott állításokat más véleményekkel; önálló ítéletet alkothatnak arról, hogy helyes-e követni az erőszakra buzdító beszédet. Mi több, az is lehetséges, hogy mások legyenek a szónok hallgatói és teljesen mások az erőszakcselekmény tettesei.

Minél áttételesebb az összefüggés a beszéd és a várt erőszakcselekmények között, annál kevésbé lehet szó egy bizonyos korábbi esemény (az uszító szónoklat) és egy bizonyos későbbi esemény (az erőszakos tett) közötti oksági összefüggésről. Valami másról kezdünk beszélni; események sokaságai közötti statisztikai kapcsolatról. Azt állítjuk, hogy ahol gyakoribb a rasszista beszéd, ott a rasszista indíttatású erőszak is sűrűbben fordul elő.

Ez meggyőzően hangzik, noha nem mindig igaz. Magyarországon az elmúlt nyolc-kilenc évben meredeken emelkedett az antiszemita szövegek és jelképábrázolások száma, de az antiszemita erőszak csekély mértékű maradt. Tegyük fel, hogy a feltételezett statisztikai kapcsolat teljesül. A szólás büntetőjogi korlátozása ettől még nem válik megengedhetővé. Büntetőjogi felelősségre vonás nem alapulhat beszédesemények sokaságai és erőszakesemények sokaságai közötti gyakorisági összefüggéseken. Egy ember csak az ő egyedi megszólalása és valamilyen egyedi erőszakcselekmény veszélye közötti, oksági összefüggés alapján vonható felelősségre.

Gondoljunk bele, mi történnék, ha az állam statisztikai korrelációk alapján üldözhetné az egyének cselekedeteit vagy megnyilatkozásait. Akkor megengedett volna bebörtönözni az ittas vezetésen rajtakapott embereket, ha gázoltak, ha nem. Kényszermunkára lehetne ítélni azokat, akik önszántukból választják a munkanélküliséget, még ha nem lopásból tartják is el magukat.

Mindez igaz, mondhatja valaki. Csakhogy a szabadságjogok önmaguk ellen fordulnak, ha a náci beszédet is védik. A nácik kihasználják eszméik terjesztésére, híveik megszervezésére a szabadságjogokat, de mihelyt kellően erősnek érzik magukat, totális háborúba kezdenek a szabadságjogok ellen. S akkor már késő. Ha valamit, ezt megtanulhattuk a weimari köztársaság gyászos kimenetelű történetéből

A demokrácia veszélyeztetése

Ha a szólásszabadság (átmeneti vagy tartós) korlátozása nélkül a demokratikus rend összeomlanék, ez elégséges ok volna a beavatkozásra. A feltételezett összefüggés azonban kétséges. Demokratikus rendszerek nem úgy szoktak összeomlani, hogy a szélsőséges beszéd mint valami járvány meghódítja az elégedetlen tömeget, mely aztán lerombolja az alkotmányos intézményeket. A hatalom belülről kell megosztott legyen ahhoz, hogy meg lehessen dönteni. Ha az intézmények működőképesek, és működtetőik egységesek az antidemokratikus radikalizmus elutasításában, akkor a szélsőséges beszéd csak korlátozott körben képes hódítani, A weimari köztársaság vesztét nem az okozta, hogy a nácik szabadon hirdethették gyűlölködő eszméiket. Sokkal inkább azon múlott a dolog, hogy a megvert, megalázott, hagyományos területeitől megfosztott, elviselhetetlen jóvátételi terhekkel sújtott Németország vezető köriben nem tudott erős konszenzus kialakulni a demokratikus rendszer mellett. Az alkotmányhoz hű középpártok felőrlődtek a szélsőséges erők közölt. Ez utóbbiak szabadon alakíthattak félkatonai rohamcsapatokat, melyek nyugodtan garázdálkodhattak, mert a rendőrség, az ügyészi és bírói szervek maguk sem voltak immunisak az antidemokratikus eszmék befolyásával szemben. Ráadásul a közjogi rendszer nem volt felkészülve a válsághelyzetre, nem tudta kezelni a politika működési zavarait.

A mai Magyarországon más a helyzet. Alkotmányos berendezkedésünk életképes. A szélsőjobboldal parlamenten kívüli tábora gyönge. Parlamenti képviselete elszigetelhető. Az alkotmányos demokrácia híveinek politikai mozgástere hasonlíthatatlanul tágasabb, mint a weimari Németországban volt. Nincs alkotmányos indok a szólásszabadság megszűkítésére.

Mi több, a nyilvános beszéd korlátozása politikai taktikának is rossz. Jelentéktelen csoportosulásokat országos szószékkel kínál meg. Huszadrangú figurákból hőst csinál. A társadalomnak azt üzeni, hogy a demokrácia tábora nem bízik igazában és politikai erejében. És még csak véletlenül sem érheti el a kitűzött célt, a nácik elhallgattatását.

Az következnék ebből, hogy a politikai közösségnek tolerálnia kell a náci megnyilvánulásokat, miként a más hit, a más kultúra, a más életfelfogás kifejezéseit toleráljuk? Nem, nem ez következik. A nácizmus ellen, a rasszizmus ellen, az antidemokratikus eszmék és mozgalmak ellen határozottan föl kell lépni. Csak éppen nem a cenzúra és a büntetőjog eszközeivel.

Először is, meg kell követelni, hogy az állam minden tisztségviselője egyértelműen határolódjék el a szélsőségektől. A közrend fenntartásáért felelős rendőrtiszt nem parolázhat náci vezérrel. A törvény betartásán őrködő bíró nem tehet rasszista kijelentéseket.

Másodszor, elvárható, hogy a közjogi méltóságok, akik az államot nyilvánosan megszemélyesítik, juttassák kifejezésre elköteleződésüket az állampolgári egyenlőség alkotmányos elve mellett. Ha egy zsinagógát meggyaláznak, ha egy cigánytelep lakóit összeverik, ne habozzanak megjelenni a helyszínen, és kinyilvánítani, hogy az állam a megbántottak oldalán áll.

Harmadszor, s ez is állami kötelezettség, a közoktatásnak átgondoltan föl kell készítenie a felnövekvő nemzedékeket a másság tolerálására. Meg kell tanítania, hogyan lehet az ember egyszerre mélyen elkötelezett a saját meggyőződései iránt és mégis türelmes a más meggyőződésekkel, hitekkel, kulturális javakkal és életmódokkal szemben.

Negyedszer, nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a közösség a náci beszéd rejtjelezett változatait sem tűri el. Világos kell legyen, hogy magára adó ember nem áll szóba szélsőséges eszmék hirdetőjével, például nem ül vele egy kerekasztalhoz, tudományos vagy politikai vitát folytatni. Félreérthetetlenné kell váljon, hogy demokratikus párt nem tartja számon lehetséges koalíciós partnerei között a szélsőséges politikai tényezőket. Egyértelművé kell tenni, hogy aki „liberális férgekről” szónokol és „féregirtással” fenyegetőzik, aki „buzizik” a parlamentben, az nem rossz stílusban nyilatkozik meg, hanem az alkotmányos demokrácia elveivel és játékszabályaival helyezkedik szembe.

Az 1990-1994 közötti parlamenti többség vonakodott meghúzni ezeket a politikai határokat; ehelyett nekilátott a szólásszabadság korlátozásának: elfogadta az ún. önkényuralmi jelképek használatát tiltó törvényt, és törvényjavaslatot terjesztett be a nemzeti szimbólumok büntetőjogi védelméről. Az 1994. évi választások olyan pártokat juttattak kormányra, melyek zártak a szélsőjobb felé, s időközben a jobboldalon is megkezdődött az antidemokratikus erők leválasztása. Ma lényegesen kedvezőbbek a szélsőjobb elszigetelésének feltételei, mint néhány évvel ezelőtt. De közben az új kormány tovább folytatja elődje törvényhozási gyakorlatát. Éppen most ment át az Országgyűlésen a törvényjavaslat, mely a Btk. 269. §-át a szólás szabadságára nézve sérelmes módon változtatja meg (egyebek között bűncselekménnyé nyilvánítva bármely, közelebbről meg nem határozott, „gyűlölet keltésére alkalmas” kifejezést). S máris arról beszélnek, hogy további szigorításra lenne szükség. Bárkié a parlamenti többség, a szólásszabadság szűkítése egyenes úton halad előre. Ezzel az irányzattal csak az Alkotmánybíróság néhány határozata szegült szembe, anélkül azonban, hogy a törvényhozás magatartásában fordulatot idéztek volna elő. Innen a jogi helyzet zavarossága. Innen a bizonytalanság a Szabó Albert-ügyben hozott ítélet körül.

A tiltakozók azt szeretnék, ha a helyzet oly módon tisztázódnék, hogy hasonló ügyekben más, mint elítélő döntés, ne születhessen. Én olyan tisztázást javaslok, mely egyértelművé tenné: a szélsőjobboldali radikalizmus szóbeli megnyilvánulásai ellen nem az állam büntető hatalmát, hanem a politikai közösség erkölcsi erejét kell felvonultatni. Ha a magyar demokráciának árt valami, az nem a szólás szabadsága, hanem az a hajlandóság, hogy a politikai értékeinkkel — az állampolgári egyenlőséggel, az emberi jogokkal és a törvények uralmával — összeegyeztethetetlen beszéd ellen a szólásszabadság megkurtításával próbáljunk védekezni.

Kis János