Ünnepmásnap

Eltelt már néhány nap, volt idő lehiggadni, elgondolkodni, ilyesmi. Akkor: hogyan is van ez a nemzeti ünnep dolog? Hogyan szokunk mi ünnepelni mostanában?

Nem szívesen válaszol magának az ember. Gázos az ügy. Vagy mondaná azt, igen, ebben az országban ilyenek a nemzeti ünnepek, politikusi szereplések, igehirdetések plusz némi utcai őrjöngés, mérhetetlen mennyiségű ostobasággal?

Nem szereti bevallani magának az ember, hogy ilyen országban él.

Két dologról van szó, persze, két külön dologról, nem vehetők egy kalap alá, hacsak… szóval mégis egy kalap alá vehetők egy kicsit, mert egyiknek sincsen köze igazán semmilyen ünnephez.

Az első, szolidabb eset a mérsékelt politikusok ünnepi szerepléskényszere.

A mérsékelt politikus már egy héttel az ünnep előtt nem tud aludni, készül. Gyakorolja, hogyan álljon a szobor elé, hogy lépjen föl határozottan a lépcsőn, mi az ideális mikrofonelhelyezés.

A hallgatóságra vetett megfelelően szúrós tekintet és az előírásos szónoki póz felvétele után kezdődhet a beszéd felolvasása, kisebb hibákkal, dadogva, verklilendülettel.

Különösen veszélyessé válik a helyzet, ha a politikus civil korában esetleg történelemmel foglalkozott (nem ritka az ilyen). Ebben az esetben aligha úszhatja meg a hallgatóság anélkül, hogy a szónok ne láttassa a történelmi párhuzamokat, ne idézzen bőségesen (bár azt egyébként is).

A szónoklat időívének másik végén természetesen a fényes jövendő áll, amelyre frappáns befejezéssel utal: hass, alkoss, gyarapíts; rendezni végre közös dolgainkat; ahogy a csillag megy az égen.

A második esetben — amely ugye nem veendő egy kalap alá az előzővel — a nem mérsékelt politikus ugrik neki az ünnepnek, hogy…

Ő aztán tényleg nekiugrik. Minálunk évek óta nem bír elmúlni úgy nemzeti ünnep, hogy ne lennének itt-ott karlengetős fasiszták, ne szólítanának föl időnként a fennálló rendszer erőszakos megdöntésére, ne kiáltanának halált a miniszterelnökre, ne árulóznának, patkányoznának, zsidóznának, buziznának.

Haladó, polgári hagyomány ez, büszkék lehetünk rá.

Csak szegény Petőfi meg a többiek védelmében volna egy javaslatom: megszüntetendő a nemzeti ünnepek zsúfoltságát, jelöljünk ki egy napot az évben, legyen — mondjuk — február 19., akkor még jó hideg is szokott lenni, szóval február 19. lehetne a nemzetmentők, gyújtóhangú szónokok, köztéri bujtogatók és politikai ámokfutók napja.

Ki lehetne jelölni egy szép nagy rétet valahol erre a célra, forgalmi szempontokból megfelelőt, oda fölépíteni papírmaséból a tévészékházat, mert ez az épület valahogy teljesítménynövelő hatással van a köztéri kiabálókra, esetleg a bankközpontot is odacsinálhatnánk hungarocellből, hogy abcúgozhassák. És ottan mindenfélét lehetne kiabálni kockázat nélkül, Petőfiék nélkül, nem kéne visszafogni, látszatot kelteni — mehetnének bele a közepibe.

Maradna a vegytiszta, égig érő ostobaság.

Uj Péter