Az állampolgári részvénytulajdon programja

Talán a „forradalomhiányos” rendszerváltás keserű közhangulata és sokszor igen durva közélete ma­gyarázza, hogy Magyarországon mindeddig oly visszhangtalan ma­radt a Lengyelországban és Cseh­szlovákiában a privatizáció egyik stratégiai válfajaként emlegetett ál­lampolgári részvénytulajdonosi prog­ram. Egyedül a Siklaky István ne­vével fémjelzett Kisembervédő Prog­ram igyekezett a szakmai szalonképesség szintjére fejleszteni azt az elképzelést, hogy a piacgazdaság ki­építése, s egyúttal a szociális köve­telmények érvényesítése meggyorsít­ható, ha állampolgárainknak alanyi jogon rendelkezésükre bocsátunk egy meghatározott mértékű, kizáró­lag volt állami vállalatok (részvé­nyeinek megvásárlására fordítható keretet. Az erőfeszítés nem talált követőkre sem a politikában, sem szakmai berkekben. A konzervatív gondolkodás eleve elutasít minden ingyenes és egyenlősítő célzatú tu­lajdonszerzést, a liberálisok pedig a tulajdonosi osztályok termelésének mesterséges, államilag vezérelt és ezért manipulálható eszközét látják benne. A közgazdász közvélemény általában azon az alapon veti el, hogy az erőfeszítések nélkül „ebül” vész majd el.

Még fontosabb azonban, hogy szűken szakmai szempontból is szá­mos ellenérv merülhet fel. (Kétség­telen, hogy az állampolgári rész­vénytulajdonlás programját hagyo­mányos felfogásban szinte megold­hatatlan ellentmondások gyötrik. Az egyik ilyen belső szerkezeti gyengé­je az, hogy ha a részvények vásár­lására vonatkozó jog és a hozzá ta­padó pénzkeret nem idegeníthető el, tehát nem forgatható önmagában is, mint egy részvények vásárlására jogot biztosító értékpapír, akkor nem­igen fog különbözni a sokat kárhoz­tatott vállalati vagyonjegytől és szö­vetkezeti részjegytől. Ez utóbbiakat az emberek közismerten nem értékelték a tulajdonossá válás érdemi eszközének; ezek birtokában nem érezték magukat inkább tulajdonos­nak, mint azelőtt. Ha viszont ezek a részvényvásárlási utalványok önálló értékpapírként forgalmazhatók, ak­kor az egyénék többsége a fokozódó szegénység miatt azonnal megpróbál túladni rajtuk, még aktkor is, ha a túlkínálat miatt csak igen szerény bevételhez juthat. Ingyen kapott, jó­szág esetén azonban a csekély ho­zam is pozitív végösszegű ügyletnek minősül. Ráadásul az erős túlkínálat nyomán lezuhanó árak azt fogják eredményezni, hogy a némi megta­karított tőkével és még annál is több bennfentes információval rendelke­ző ügyeskedők fillérekért felvásárol­ják ezeket az opciós jegyeket és részvényre cserélésük nyomán vé­gül is sokkal szélsőségesebben kon­centrált tulajdonosi szerkezet jöhet létre, mintha az egész program meg sem indult volna.

A másik alapvető nehézség a megfelelő mennyiségű és minőségű vállalati részvények hiánya. Még ha valamiféle szupergyors technikával képesek lennénk is átalakítani állami vállalataink többségét részvénytár­sasággá, akkor is gondot okozna, hogy rendkívül hiányosak maradná­nak ismereteink arról a tényleges vagyonértékről, amelyet az új tár­saságok részvényei képviselnek, il­letve megtestesítenek. Maga az in­duló részvényérték (a kibocsátási ár) meghatározása is szinte megoldha­tatlan feladat, hát még az értékpa­pír valóságos beltartalmának, vagy­is a szóbon forgó vállalatok jövőbe­ni jövedelemtermelő-képességét és nem pusztán rém- és álhíreket tük­röző másodpiaci árfolyamnak az elő­re becslése. Ennek híján viszont a laikus állampolgárok számára a koc­kázat teljesen felmérhetetlen, az utalványok átváltása nyomán meg­szerezhető tényleges vagyonérték pe­dig kizárólag a véletlenen múlik. Ez sokkal inkább a szerencsejáték­hoz lenne hasonlatos, semmint egy komoly társadalomtechnikához, amit piacépítési és tulajdonostermelési cé­lokból vetnek be.

Végül, de nem utolsósorban fel­vethető, hogy a sok szelvényvagdosó részvénytulajdonos még pénzt sem lesz képes, vagy hajlandó befektetni a megszerzett cégekbe, márpedig vállalataink többségének igenis pót­lólagos tőkére, még inkább új tech­nológiára és piacokra, továbbá erős tulajdonosok által közvetlenül ellen­őrzött dinamikus vállalatvezetésre van szüksége. A privatizáció nem le­het öncél, hanem csakis a gazdasági modernizáció, a hatékony szerkezetváltás eszköze. Ennek érdekében pe­dig elsősorban profi tőkések, nem pedig a vállalatvezetés számára meglehetősen távoli és személytelen tulajdonosok képesek csak tevé­kenykedni.

Az állampolgári részvénytulajdo­nosi programmal együtt járó ingye­nes vagyonosztogatás veszélyeztetni látszik az államadósság csökkenésé­nek lehetőségét is, ami pedig a pénzügyi stabilizáció végrehajtása érdekében elengedhetetlenül szüksé­ges. Ebből a szempontból az elkép­zelés egy sorba kerül a kárpótlással egybekötött reprivatizációs ötletekkel, amelyek amellett, hogy súlyosan hátráltathatják a masszív pri­vatizációt, végeláthatatlan politikai problémákat is felvetnek. Mint is­meretes, a hajdani vagyontárgyak természetbeni visszaszerzése a leg­több esetben lehetetlen, hiszen azok fizikai állapotában és piaci értéké­ben időközben szélsőségesen pozitív vagy negatív változások mentek végbe. A kártérítéses megoldás ez­zel szemben az igények megállíthatatlan elburjánzásának nyitna te­ret. Igazságot az állampolgári rész­vénytulajdonosi program sem hoz­hatna, hiszen ez a nyilvánvalóan egyszeri művelet a jelen generáció javára osztaná újra a tulajdont szemben a ma még meg sem szüle­tettekkel. Ezt az igazságtalanságot csak az öröklés megszüntetésével le­hetne kiküszöbölni, ez utóbbi vi­szont kiiktatná az egyik legfőbb haj­tóerőt a mai tulajdonszerzésben. (A Liska-féle társadalmi örökség mo­dellje — mint ismeretes — éppen ezen alapul; ez a koncepció viszont többek között azért nem válhatott társadalmi mozgalom kovászává, mert a társadalmi öröklésnek a va­gyont folyamatosan újraosztó rendje csakis olyan tulajdonosi rendszerrel fér össze, amely kizárólagos és egyed­uralkodó. Márpedig mind a gazda­ság, mind a társadalom valódi szük­ségletei sokrétű és sokszínű tulaj­donrendszert igényelnek.)

Magyarországon a privatizáció el­mélete és gyakorlata, illetve az összes politikai párt programja sok­kal inkább az alkalmazotti-dolgozói részvénytulajdonosi megoldásokat helyezi előtérbe. Ha már az „igazság­nál” tartunk, meg kell jegyezni, hogy ez még az állampolgári rész­vényt tulajdonosi programnál is in­dokolatlanabbnak tűnik, hiszen a munkások vajmi keveset tehetnek arról, hogy éppen nyereséges, vagy veszteséges, súlyosan eladósodott vállalatnál dolgoznak. Az alkalma­zotti részvényvásárlási program ke­retében többnyire csak a jó cégek dolgozói fognak most már végérvé­nyesen előnyösebb helyzetbe jutni szerencsétlenebb társaikhoz képest, akik veszteséges vállalatoknál ha egyáltalán, akkor sem a vagyonoso­dás reményében, hanem éppen a munkahely megtartása, vagy a még erőteljesebb reálbércsökkenés el­kerülése érdekében lesznek hajlan­dók üzletrészéket elfogadni. Ráadá­sul eleve hátrányos helyzetben van­nak a közszolgálati alkalmazottak, a pedagógusok, egészségügyi dolgo­zók, önkormányzati és állami tiszt­viselők; még sokáig abszolút re­ménytelen, hogy őket a nagyság­renddel magasabb fizetések kárpótol­ják a munkahelyi tulajdonszerzés lehetetlenségéért.

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a tulajdonreform irányát, a tulajdo­nossá emelkedés választható straté­giáit még a politikai magaskultúra és a legfejlettebb demokrácia körülményei között is elsősorban az ér­dekek, mégpedig főként a társadal­mi munkamegosztásban kulcsszere­pet játszó csoportok érdekei hatá­rozzák meg. Ez nem okoz gondot, amíg ezek az érdekek nem kizárólagosan jönnek számításba és érvé­nyesülésük hozzájárul az egész tár­sadalom fejlődéséhez, az alkotó energiáik felszabadításához. Éppen ezért csak üdvözölhetjük, hogy az alkalmazotti-dolgozói részvényvá­sárlási akciók — amelyek megfelelő szintű kedvezményekkel lényegében majdnem ingyenes részvényszerzést eredményeznek — tíz-húsz százalé­kos vállalati tulajdonszerzés mér­tékéig helyet kapnak a tulajdonre­formban.

Önkéntelenül is felvetődik a kér­dés, hogy vajon az állami vagyon tíz százalékának erejéig nem nyit­hatnánk-e teret az állampolgári részvénytulajdon érvényesülésének is, ha és amennyiben a vázolt szer­kezeti gyengeségek mégis kiküszö­bölhetők, vagy legalábbis negatív hatásuk olyan alacsony szintre szorítható, hogy ezeket a várható gaz­dasági és társadalmi előnyök vélhe­tően meghaladják? S itt egy értelműen abból a döntő gazdasági-tár­sadalmi előnyből kell kiindulni, ami a „szociális piacgazdaság” jelszavá­val fémjelezhető. (Mert a közkeletű vélekedéssel ellentétben a szociális piacgazdaság fogalma — legalábbis a fejlett nyugati társadalmakban — nem csak azt jelenti, hogy egy dön­tően piaci alapú gazdasági berendezkedést olyan állami intézményrend­szer keretez, amely sűrű szövésű szo­ciális hálóval igyekszik felfogni mindazokat, akik kihullottak a kö­nyörtelen piacgazdaság teljesítményelvű rostáján. Ma már a szociális piacgazdaság fogalma gazdagodott a modern társadalmi konfliktus olyanféle értelmezésével, amely úgy véli megoldani a gazdasági ésszerűség és a társadalmi igazságosság kö­zött feszülő ellentmondást, hogy a társadalom minél nagyobb hányadát igyekszik tulajdonossá tenni közvet­lenül és közvetetten egyaránt. A szociális tartalmat és funkciót nem a piacgazdaságon kívül képzeli el, hanem azon belülre próbálja helyez­ni anélkül — s ez a legfontosabb —, hogy a piacgazdaság hatékonyság­központú logikáját sértené. A mai szociális piacgazdaság az egyént és változatos közösségeit nemcsak ter­melőként és fogyasztóként, hanem tulajdonosként is tételezi, mégpedig a hagyományos gondoskodó állam le­bontása után egyre inkább. Az egyének és csoportjaik nemcsak ál­lami, hanem magánalapú nyugdíjat és betegbiztosítást is akarnak, s en­nek érdekében egyre inkább tiszta piaci logikájú tulajdonosi szerve­zetekre, biztosítótársaságokra, nyug­díjpénztárakra bízzák megtakarítá­saikat. Ma már nemcsak állami munkanélküliségi segély létezik, ha­nem a szakszervezetekből egyre in­kább befektetési társasággá átala­kuló és a kollektív szolidaritást kép­viselő intézmények is fizetnek ha­sonló hozzájárulásokat. És mindemelett az egyének közvetlenül is értékpapír-befektetőkké válnak, sze­mélyiségük pedig gazdagodik a tulajdonosi viselkedés megannyi je­gyével. Egyre kevésbé igaz, hogy az átlagember megelégszik a magas bérrel és a fogyasztói autonómiával; társadalmi befolyását növelni éppen azáltal képes, hogy tevékenységét új dimenzióval, a tulajdonosi szerep­vállalással gyarapítja. Teszi ezt úgy, hogy eközben a szűkén vett piaci gazdaság egysége és stabilitása is erősödik, hiszen egyrészt visszaszo­rulnak az állam piackorlátozó hatá­sú szociális funkciói, másrészt foko­zódik a verseny magának a tulajdonnak a piacán is.

Ha mindezt elfogadjuk, akkor az igazi kérdés úgy merül fel, hogy vajon az állampolgári részvénytulaj­donlásnak kidolgozható-e olyan vál­tozata, amely a belső szerkezeti gyengeséget, szakmai ellentmondá­sokat kiküszöböli, vagy legalábbis oly mértékben enyhíti, hogy ezáltal az említett „filozófiai” előnyök a gyakorlatban is érvényesülhetnek. Úgy vélem, hogy az alább megfogal­mazott változat jó kiindulópontul szolgálhat az optimális megoldás sikeres közelítéséhez.

1. Kizárólag a nagyságrendek elképzelhetősége érdekében induljunk ki abból, hogy a ma állami tulaj­donban lévő vagyonhalmaz mini­málisan 3000 milliárd forint értékű, ennek tíz százaléka 300 milliárd fo­rint. Ezt elosztva tízmillió állampol­gárra átlagosan 30 ezer forint rész­vényvásárlási keretet kapunk.

2. Minthogy az öröklés természetadta rendjét és az ehhez tapadó jo­gokat nem kívánjuk felrúgni, ezért a részvényvásárlási keretek kiosztá­sa egyszeri és megismételhetetlen akció. A jövőben születendőknek ugyanis kizárólag akkor adhatnánk, ha az elhunytaktól, vagy éppen az élők egy részétől később valamilyen módon elvennénk a megszerzett keretet, vagy az ebből; megvásárolt részvényeket.

3. Fölöttébb igazságtalan lenne, ha a keretelosztás előtt egy nappal született csecsemők részesei lehet­nének a programnak, aki pedig egy nappal később születne, az már nem. Ugyanilyen okokból lenne helytelen a 18 éves, vagy bármi más betöltött életkor megszabása a jogosultság el­nyeréséhez.

A durva átmenetnélküliség társadalmilag elfogadhatatlan, hiszen teljességgel véletlenszerű követelmé­nyeket emel érdemi feltétel rangjára.

4. Az állampolgári részvény tulaj­donosi program nem igényli, hogy mindenki feltétlenül egyforma mér­tékű keretet kapjon. Nagyon is el­képzelhető egy olyan megoldás, hogy minden állampolgár minden ledolgozott éve után ezer forint ke­retre legyen jogosult. Ebből az kö­vetkezne, hogy se a tegnap szüle­tettek, sem pedig a holnap születendők nem kapnának, de ugyanúgy nem részesülnének a részvényvásár­lási keretek elosztásából az eltar­tottak sem.

5. A nemzedékek közötti igazság­talan elosztás legfeljebb abban je­lentkezne, hogy aki már legalább egy évet ledolgozott, az kapna némi — igaz, hogy nagyon kevés — részvényszerzési lehetőséget, aki viszont csak ezután kerül munkaviszonyba, az végérvényesen kimarad ebből. Ha azonban az állampolgári részvénytu­lajdon programját úgy tekintjük, mint állampolgári jogon járó kár­pótlást az elmúlt negyven-ötven év elmulasztott lehetőségeiért, akkor a kárpótlás nyilván nem jár azoknak, akik az új piacelvű demokráciában kezdenek, el dolgozni, s vállalkozá­si, tulajdonszerzési törekvéseiknek immár sem politikai, sem pedig jo­gi akadálya nincs.

6. Az elmúlt negyven-ötven év el­mulasztott lehetőségei közé soroljuk egyfelől a rossz befektetések nyo­mán előállott pazarlásból, eladóso­dásból fakadó áldozatokat, másfelől az alacsony bérek és a tulajdonszer­zési korlátok következtében elma­radt hasznokat, elszalasztott életle­hetőségeket. Az állampolgári rész­vénytulajdonosi program a dolgozó embereket kárpótolná, méghozzá an­nak arányában, ahogyan a korábbi piactagadó és hatékonyságellenes rendszer erőfeszítéseiket igénybe vet­te és elpazarolta. Ennek a programnak a keretében tehát, nem a 45 év előtti tulajdonosok és nem is az ez­után születő potenciális tulajdono­sok, hanem kizárólag azok jutnak ingyenes kárpótlás formájában tu­lajdonhoz, akik olyan korszakban él­tek, amikor maga a tulajdonszerzés volt lehetetlen. Ez a megközelítés elfogadhatóvá teheti azt, hogy va­lóban a társadalmi vagyon egy ré­szét osztjuk újra a jelen generációk javára, különösen úgy, hogy a kár­pótlás alig több mint jelképes.

7. Nagyon fontos, hogy ez a jel­képes kárpótlás is csak kemény tu­lajdonosi követelmények teljesítése esetén vehető igénybe. A részvény­vásárlási keret ugyanis nem tehető azonnal pénzzé, hanem legalább öt évig kizárólag részvényvásárlásra fordítható. Ha valaki a megszerzett keret terhére vásárolt részvényt ezen időszakon belül eladja, akkor a be­vétel visszakerül arra a zárolt szám­lára, amin az eredeti keretet keze­lik. A tőke tehát forgatható, de nem vonható ki a termelésből; a tulajdo­nosi képességek és készség elsajátí­tására és fejlesztésére szolgál. A tőke kamata és osztaléka azonban már ekkor is felvehető készpénz­ben.

8. A program ösztönöz, de nem kényszerít a részvénytulajdonosi, be­fektetői viselkedésre. Ha valamely állampolgár nem kíván, vagy nem tud önállóan fellépni a tőkepiacon, zárolt számlája kezelését, a keret forgatását rábízhatja bármely pénz­intézetre vagy befektetési társa­ságra.

9. Kétségtelen, hogy a részvény­vásárlásra fordítható keret öt évig nem idegeníthető el, s ez csökkenti tulajdonosának döntési szabadságát. Ha azonban a tulajdonosok tömeg­termelése fontos társadalmi-politikai cél, akkor egy korlátozott és igen­csak belátható ideig tartó forgalomképtelenség nem túl nagy ár a tu­lajdonosi magatartás tömeges kifej­lesztéséért. Ha minden jól megy, öt év éppen az az idő, amely alatt a jelenlegi állami tulajdon többsége rendezett keretek között magánkéz­be kerülhet anélkül, hogy a részvé­nyeket a vállalatokra vonatkozó ér­demi ismeretek híján zúdítanánk a piacra.

10. Reményeink szerint az öt év elegendő lehet ahhoz, hogy az em­berek többsége ráérezzen annak az ízére, hogy mit jelent tulajdonosnak lenni, és az állampolgári kárpótlás­ként megszerzett kereten túlmenően saját megtakarításai egy részét is befektesse. Az állampolgári rész­vénytulajdonosi program segíthet a megtakarítási hajlandóság lehető legszélesebb körben történő növelésé­ben, ami a pénzügyi egyensúly hely­reállításának, az infláció megfékezé­sének a legfontosabb eszköze.

11.  A tulajdonosi magatartás idő­közbeni elsajátítása csökkenti, de nem küszöböli ki annak veszélyét, hogy öt év múltán az állampolgá­rok jelentős része egyszerre kívánja eladni most már nem csupán a ke­ret terhére vásárolt részvényeiket, hanem magát az addig zárolt szám­lán tartott részvényvásárlási keretet is. Márpedig ha ez bekövetkezne, az az árfolyamok zuhanását, az egész befektetői piac megingását, a fel­szabaduló pótlólagos kereslet nyo­mán az árupiaci infláció meglódulá­sát idézné elő. Ennek elkerülése ér­dekében megfontolandó egy olyan szabály beépítése a rendszerbe, hogy az ötödik év eltelte után évente min­dig csak akkora hányada szabadít­ható fel az egyénileg birtokolt kere­teknek, amekkora mondjuk, az éves reálgazdasági növekedés háromszo­rosa.

12. Az elgondolás alapja az, hogy az első öt év során az állami vagyon zömének privatizálásával létrejöhet a magántulajdonosi gazdaságnak az a kritikus tömege, amely a vagyon­értékőrző tulajdonosi szemléletet a gazdaság uralkodó magatartásmintá­jává fejleszti, s az ennek révén ki­épülő piacgazdaságban megjelenik a kínálati alkalmazkodás, ami a veszteséges tevékenységek leépülése nyomán várhatóan megindítja az önfenntartó gazdasági növekedést. A gazdasági növekedés magas üte­me felhajtja majd a részvényárfo­lyamokat, s a bővülő termelés foko­zódó tőkekereslete láttán, keveseb­ben találhatják előnyösnek a befek­tetések felélését.

Egy növekvő gazdaság ugyanakkor jobban elbírja a fogyasztási cik­kek iránti esetleg megugró keresletet, hiszen ez csak átmenetileg fűtheti az inflációt. Ehelyett a most már kíná­lati alkalmazkodásra képes gazdaság­ban még tovább javulhat a konjunk­túra, tovább erősítve a részvényárfo­lyamokat. Ilyen körülmények között a részvények eladása nem válhat tömegessé, az árfolyamhatások ki­egyenlíthetik egymást, megőrizhető az értékpapírpiac és a tőzsde stabi­litása,.

13. Ha a gazdasági növekedés 1996 és 2000 között eléri az évi öt-hat százalékot, akkor ez azt jelenti, hogy az állampolgári részvény tulajdonosi program keretében-kiosztott részvényvásárlási keretek az ezredfor­dulóra teljes egészében felszabadít­hatók. Egy olyan akció, amely egé­szen rövid távon ugyan korlátozza a tulajdonos szabadságát, de csak egy olyan kiegészítő program kere­tében, amely nélkül a szóban forgó tulajdonos tömegméretekben meg sem jelenne, összességében rendkí­vül pozitív módon járulhat hozzá a fejlett piacgazdaság kiépítésében kulcsszerepet játszó tulajdonreform sikeréhez, ez utóbbi révén pedig az ország gazdasági-társadalmi újjá­építéséhez.