Világítótorony a viharban

Az óév utolsó heteiben hatalmas hullámokat kavart a politika amúgy is nyugtalan tengerén a Pénzügyminisztérium által kezdeményezett költségvetési módosító indítványok közül az, amelyik javasolta a privatizációs többletbevételek teljes egészét a felhalmozott államadósság törlesztésére rendelni. Miután a parlament ezt a javaslatot elég jelentős többséggel jóváhagyta, egyesek rögvest puccsot, a kormány háta mögötti összeesküvést, sőt a kiválasztottak küldetéstudatával egyenesen a nép negyvenévi izzadságával felhalmozott értékek nagyvonalú, úri gesztussal történő elherdálását emlegették. Sajnos a legfontosabb politikai erőtér, az MSZP parlamenti frakciója előtt mindeddig csak az egyik fél kapott lehetőséget nézetei kifejtésére. A széles nyilvánosság tájékoztatása is meglehetősen egyoldalú maradt, a kormányfői utasítást a csendre nem tartotta be mindenki. Egyszer legalább szükség van a kérdés érdemi, azaz közgazdasági szempontú elemzésére, hiszen nem kevesebbről, mint a stabilizáció jövőjéről van szó. A gazdaságpolitika világítótornya nemcsak jelzi majd a közgazdaságilag leghelyesebb utat a politika zavaros tengeréből való kievickélésre, hanem magukat a felkorbácsolt politikai indulatokat, azok valódi indítékait — nemkülönben a Pénzügyminisztérium szándékait — is segít más megvilágításba helyezni.

 
Makrogazdasági alaptétel, hogy a belföldön megtermelt jövedelem (a bruttó hazai termék, közismert angol kezdőbetűkkel GDP) nem feltétlenül azonos a belföldön felhasznált jövedelemmel; ez lehet több is és kevesebb is a megtermettnél, attól függően, hogy az ország a folyó fizetési mérlegen keresztül jövedelemexportot vagy jövedelemimportot valósit meg. Passzív folyó fizetési mérleg jövedelembehozatalt testesít meg, az aktív mérleg viszont jövedelemkivitelt. Nálunk jellemzően deficites a folyó fizetési mérleg, ami tehát azt jelenti, hogy rendszeresen nagyobb a belföldön felhasznált jövedelmek tömege, mint amennyit megtermelünk.

A belföldön megtermelt jövedelem egy részét az ország elfogyasztja, másik részét megtakarítja. Ez utóbbi, a megtakarítás szolgál a felhalmozás fedezetéül, ez költhető el beruházásra és készletfelhalmozásra. Ha az ország folyó fizetési mérlege deficites, vagyis jövedelembehozatal valósul meg, akkor a belföldi felhalmozás meghaladja a belföldi megtakarításokat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a belföldi megtakarítások elégtelensége miatt részben külföldi megtakarításokat használ fel az ország saját felhalmozásához. Ez akkor elfogadható, ha ezek a megtakarítások nem hitelként, hanem a külföldi működőtőke beruházásaként érkeznek az országba. Ez az állapot ugyanis hosszú távon fenntartható, hiszen a folyó fizetési mérleg hiányát nem adósságjellegű tőkebehozatal finanszírozza, másrészt többletenergiákat mozgósít a gazdasági növekedéshez.

Fontos összefüggés az is, hogy a megtermelt és a felhasznált jövedelem mindig megtestesül valamekkora, a szóban forgó jövedelemnagyságokkal azonos méretű áru- és szolgáltatáshalmazban. Ha a felhasznált jövedelem nagyobb a megtermeltnél, akkor az ország több árut és szolgáltatást fogyaszt el, illetve halmoz fel, mint amennyit, maga létrehozott. Ez ismét arra utal, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya áruk és szolgáltatások behozatali többletét, vagyis a külkereskedelmi mérleg passzivitását tükrözi.

Lényeges, hogy ebben az éves jövedelemtermelés és -felhasználás egymáshoz való viszonyát taglaló fejtegetésben egy szót sem szóltam a vagyonváltozásról, amelyik szintén hatással van a jövedelmekre. A vagyonnövekedés jövedelemfelhalmozást jelent, megtermelt jövedelem nem fogyasztási célú elköltését. A vagyoncsökkenés jövedelemfelszabadítást jelent, korábban felhalmozott jövedelem kivonását a vagyonképzésből. Ilyen jövedelmek a privatizációs bevételek is. Ha korábban felhalmozott jövedelmet az adott évben felszabadítva hozzáadunk az adott évben megtermelt jövedelmekhez, akkor az adott évben felhasznált jövedelem még jobban elszakadhat az adott év jövedelemtermelésétől. Vegyük szemügyre ennek következményeit.

A vagyoncsökkenéssel felszabadított, korábban felhalmozott jövedelemmel szemben nem áll áruban és szolgáltatásban megtestesülő, adott évben megtermelt jövedelem. Ezért, ha a korábban felhalmozott jövedelmet most újra elköltjük, akkor az adott évben ez csak külföldi megtakarítások által finanszírozott áruk és szolgáltatások felhasználását eredményezheti, vagyis a külkereskedelmi mérleg és a folyó fizetési mérleg újabb romlását. Ez természetesen lehetséges választás, hiszen van felszabadított jövedelem, amelyik a folyó fizetési mérleg többlethiányát külföldi többlethitelfelvétel nélkül megengedi. Két hátrányos következmény azonban mindenképpen adódik. Egyrészt nem tarthatóak a makrogazdasági politika számszerű, külső egyensúlyi keretei, hiszen a folyó fizetési mérleg mindenképpen romlik. Másrészt, ha a vagyoncsökkenésből felszabadított jövedelemnek akár csak a legcsekélyebb hányadát is fogyasztásra és nem felhalmozásra költi az ország, akkor vagyonfelélés történik, ami a hosszú távon fenntartható gazdasági növekedés érdekeivel feltétlenül ellentétes.

De miért ne költhetné Magyarország a megszerzett privatizációs bevételeket kizárólag felhalmozásra? Például útépítésre, távközlésre, vállalati beruházások támogatására, környezetvédelemre — vagyis a vagyoncsökkenést ellensúlyozó vagyonképzésre?

Természetesen ez lehetséges, sőt kívánatos is. Feltétel azonban, hogy ez a vagyonképzés optimális legyen, olyan, amilyen a gazdasági növekedést leginkább szolgálja. Ha kimutatható például, hogy az M3-as autópálya kizárólag állami forrásokból történő gyorsított ütemű megépítése olyan növekedési energiákat szabadít fel, amelyek enélkül nem lendülnének mozgásba, és egyszersmind számszerűsíthetőek azok a makroszintű, tovagyűrűző, külső (úgynevezett externális) hatások, amelyek egyébként a szóban forgó beruházás saját üzemi szintű megtérülését oly mértékben megnövelik, hogy annak így számított hozama meghaladja a kockázatmentes állampapírokét, akkor meg kell építeni ezt az autópályát a privatizációs bevételekből. Ha viszont ez nem áll fenn, akkor a vagyonképzés nem lesz optimális. Akkor helyesebb a negatív vagyon, vagyis az államadósság csökkentése, mert nettó vagyonunkat (bruttó vagyon mínusz államadósság) az sokkal jobban növeli, mint bármiféle fizikai vagyonfelhalmozás.

Az M3-as autópálya példája azért jó, mert üzemi szinten alig van ennél kidolgozottabb projektünk. És még ennél a tervnél sem készült olyan számítás, amelyik eme beruházás makrogazdasági hatékonyságát az alternatív befektetési lehetőségek haszonáldozatával (opportunity cost) való egybevetés alapján mérlegelte volna. Ez nem feltétlenül baj, ha az adott évben megtermelt jövedelem adott évi felhasználása eredményeképpen megvalósuló beruházásról van szó, hiszen az nem feltétlenül feszíti szét az adott évi gazdaságpolitika makropénzügyi egyensúlyi kereteit. Láttuk viszont, hogy a korábbi években felhalmozott jövedelem felszabadítása nyomán keletkező belföldi többletkereslet — a belföldön megtermelt, ezzel azonos mennyiségű áru- és szolgáltatáshalmaz híján — mindenképpen elrontja a folyó fizetési mérleget, növeli annak hiányát, így mindenképpen káros hatása van az ország külső pénzügyi egyensúlyára.

Még ez is vállalható lenne egy bizonyos fokig, ha a kormány boszorkánykonyhájának polcain ott sorakoznának azok a kidolgozott beruházási tervjavaslatok. amelyek makroszintű hatékonysága meghaladja az állampapírok kockázatmentes hozamát, azaz legalább a harminc százalékot. Ilyenek azonban nincsenek. Amíg viszont nincsenek, addig legalább is felelőtlenség (ha nem éppen erkölcs híján való) arról beszélni, hogy a privatizációs bevételeket az államadósság törlesztése helyett inkább gazdaságélénkítésre kellene felhasználni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy éppen az államadósság törlesztésével lehet leginkább szolgálni a gazdaságélénkítés nemes célját.

Ennek bizonyítása elég egyszerű. Egyrészt az adósságtörlesztés nem növeli a belföldi keresletet, így nem rontja el még időlegesen sem a külső pénzügyi egyensúlyt. A folyamat lejátszódik a vagyonmérlegben (a privatizációs bevétel vagyoncsökkenést, az adósságtörlesztés ezzel azonos mértékű azonnali vagyonnövekedést hoz) anélkül, hogy az éves folyó jövedelemmérlegekre közvetlen hatása lenne. Másrészt az éves folyó jövedelemmérlegre közvetetten a lehető legpozitívabb befolyást gyakorolja azáltal, hogy csökken a folyó költségvetés adósságszolgálati terhe, mérséklődik az államadósság után fizetendő kamat, ami az Országgyűlés választásától függően vagy érvényesíthető a költségvetési hiány további csökkenésében vagy a kiadások arányos növelésében. Mindkét eset előnyös a pótlólagos növekedési energiák mozgásba hozatala szempontjából. Ha a deficit csökken, akkor tovább csökken az állam hitelfelvételi igénye, mérséklődik a vállalkozások kiszorulása a hitelpiacról, esnek a kamatok, csökken az infláció, a vállalati szektor többet költhet felhalmozásra. De ha az Országgyűlés úgy határoz, akkor maga is megnövelheti az állami beruházásokat olyan mértékben, ahogy a költségvetési hiány változatlansága mellett ezt az államadósság kamatterhének csökkenése megengedi. Személy szerint az első megoldást részesíteném előnyben, mert a vállalati beruházások pozitív, növekedésgerjesztő hatása általában jóval nagyobb, mint az államiaké, de most az a lényeg, hogy mindkét megoldás egyértelműen előnyösebb, mint a privatizációs bevételek közvetlen gazdaságélénkítő célzatú felhasználása. Végül, de nem utolsósorban ez az előny számszerűsíthető: egy forint adósságcsökkenésből származó harminc fillérnyi kamatmegtakarítás egész biztosan több, mint a privatizált vállalatok elmaradó osztaléka és az új befektetések kockázatmentes hozama. Egyértelmű tehát a közgazdasági következtetés: mind az ország vagyona, mind pedig jövedelemképződése és annak felhasználása szempontjából az adósságtörlesztés a legjobb megoldás.

Amikor az indulat elhomályosítja a szemet, akkor már nem számít, hogy mi hangzik el, hanem csak az, hogy ki mondja. Pedig figyelemre méltó megnyilatkozás látott napvilágot Kovács Álmos részéről a Népszabadság 1995. december 28-i számában. Az MNB kiváló szaktudású alelnöke csendesen felveti, hogy az egész kérdéskomplexumot indokolt lenne a ’96-os monetáris politika alapján mérlegelni. Helyesen indul ki abból, hogy a gazdaságpolitika fő törekvése, hogy „csökkenjen az ország nettó eladósodása és a folyó fizetési mérleg hiánya kétmilliárd dollár alatt maradjon. Levezeti, hogy ha a szükségesnél több pénz kerülne a gazdaságba — például a privatizációs bevételek közvetlen, keresletnövelő elköltésével —  akkor az MNB-nek ezt mindenképpen semlegesíteni kellene, hiszen a belföldi felhalmozás tervezett mértéke csakis a lakossági megtakarítások növelésével léphető túl, enélkül pedig az állami beruházások csakis a vállalati beruházások rovására nőhetnek. Kovács Álmos tehát nem kevesebbet üzen a kormánynak, minthogy felesleges keresletnövelő hatású lépést tennie, mert azt a jegybank úgy is ellensúlyozza majd, jobb esetben a lakossági fogyasztás további csökkenését eredményező megtakarításösztönző lépéssel, rosszabb esetben a kamatszint emelése révén, csökkenő vállalati felhalmozással! Mindkét megoldás egyértelműen inflációnövelő és recessziós hatású, így bizonyosan károsabb a növekedés szempontjából, mint a privatizációs bevételek államadósság-törlesztésre történő felhasználása, amelyik — a külső egyensúly romlása nélkül — éppen az inflációs nyomás enyhítésével képes növekedési többletenergiák felszabadítására. Ha viszont ezt nem tenné meg a jegybank, újra jelentősen növekedne a folyó fizetési mérleg hiánya, ami nyilvánvalóan ellentétes a stabilizáció céljaival.

Nos, a témát kellően körbe járva, elegendőnek tűnik a következtetések pontokba szedett, szenvedélymentesen egyértelmű megfogalmazása, valahogy így:

(1) A Pénzügyminisztérium semmilyen puccsot nem készített elő a kormány háta mögött. A makropénzügyekhez valamit értő közgazdászok számára abszolút politikamentesen és egyértelműen adódik az a következtetés, hogy az ország érdeke szerint a privatizációs többletbevételek teljes egészének az államadósság törlesztésére való felhasználása az optimális megoldás.

(2) A privatizációs bevételek bármilyen indok alapján történő közvetlen elköltése azért elfogadhatatlan, mert anélkül növeli meg a belföldi keresletet, hogy azzal szemben megfelelő mennyiségű, belföldön megtermelt áru és szolgáltatás állna; így szükségképpen növeli az importot, ezen keresztül a folyó fizetési mérleg hiányát, ez pedig keresztezi a gazdasági stabilizáció meghirdetett céljait és rombolja eddig elért eredményeit.

(3) A privatizációs bevételek fogyasztásra való elköltése az előbbieken túlmenően vagyonfelélést, nagyobb költségvetési deficitet okozna anélkül, hogy fokozná a gazdasági növekedést. A privatizációs bevételek felhalmozásra fordítása ugyan részlegesen helyreállítaná a vagyon korábbi szintjét és gyorsíthatná is a gazdasági növekedést, de egyrészt változatlanul a belső és külső egyensúly romlása árán, másrészt nem olyan kedvező mértékben, mint az az államadósság csökkentése eredményeképpen előállhatna.

(4) Ma nincs olyan beruházás, amelyiknek hatékonysága meghaladja az állampapírok kockázatmentes hozamát, azaz durván a harminc százalékot. Amíg ez a helyzet, addig a társadalmi vagyon értékének maximalizálása elsősorban az államadósság csökkentésével biztosítható.

(5) Az államadósság csökkenése enyhíti a folyó költségvetés kamatterheit. Ezáltal csökkenhet a költségvetés hiánya, az állam hiteligénye, aminek révén esnek a kamatok, enyhül az inflációs nyomás. A valódi megtakarítások növekedése nyomán az egyensúly romlása nélkül nőhetnek a vállalati beruházások és gyorsulhat a gazdasági növekedés.

(6) A privatizációs bevételeknek az államadósság törlesztésére való felhasználása éppen nem elherdálása a nép vagyonának, hiszen ez a legnagyobb hozamú, következésképpen legsikeresebb vagyonpótlás, illetve csak ez a technika biztosítja azt, hogy a privatizáció, nyomán beállt vagyoncsökkenésből adódó jövedelemnövekedés minden fillérje vagyonnövekedést eredményezzen. Tudniillik a legnagyobb hozamú gazdaságélénkítő beruházás finanszírozása során is a jövedelmek valamekkora hányada mindenképpen elszivárog fogyasztásra, és így nem a vagyonérték helyreállítását szolgálja. Az államadósság csökkentéséhez képest a privatizációs bevételek bármilyen más célú felhasználása tehát legfeljebb az elherdálás fokában különbözik egymástól.

(7) Az államadósság csökkentése jelenti a privatizációs bevételek optimális felhasználását abból a szempontból is, hogy ez az egyetlen, valóban társadalmilag semleges módszer, amelyik feltétlenül tartózkodik bármely társadalmi réteg előnyben részesítésétől mások rovására. Minden konkrét beruházás bizonyos társadalmi csoportoknak kedvez, egyesek óhatatlanul jobban járnak mint mások, még akkor is, ha egyébként mindenki jól jár. Az államadósság csökkentése az egyetlen olyan megoldás, ahol a társadalom minden tagja egyformán jól jár.

(8) Az államadósság csökkentésének gazdasági előnyei mellett kétségtelen, hogy van egy komoly politikai hátránya, mégpedig az, hogy nem tesz lehetővé népszerűség-növelést célzó egyedi „osztogatva fosztogatást”. Az államadósság csökkenésére fordítandó privatizációs bevételekből így már nem lehet félretenni politikailag erős nyomáscsoportok lekenyerezésére (például húszmilliárdos alap a villamosenergetika dolgozói számára), nem lehet folytatni a privatizációs törvénnyel egyébként ütköző folyamatos szubvencionálást (például Magyar Nemzet-veszteség térítése), nincs mód kormányhatározattal szembeni béremelésre (például ugyancsak a villamosenergiaiparban), nem lehet az Országgyűlés szeme elől eltüntetett külön kis költségvetéseken keresztül felhatalmazás nélküli szerkezetátalakításokat finanszírozni, vagy éppen 300 milliót költeni az egységes vagyonkezelő szervezet létrehozására.

(9) Ezzel szemben az államadósság törlesztése nyomán csökkenő kamatterhek miatt felszabaduló források felhasználása most egyáltalán nincs előre elrendelve, arról a maga idején szabadon dönthet az arra egyedül illetékes fórum, az Országgyűlés. Egyáltalán nem a Pénzügyminisztérium, de még csak nem is a kormány fog árról határozni, hogy engedi-e tovább csökkenni a költségvetés hiányát, vagy éppen a kamatteher mérséklődésével egyező mértékben pótlólagos fejlesztéseket indít el. Bárhogyan is dönt, az mind gazdasági, mind politikai szempontból egyértelműen kedvező lesz, szemben azzal a kifejezetten kedvezőtlen változattal, amelyik a privatizációs bevételek keresletet növelő és egyensúlyt romboló közvetlen elköltése esetén lenne.

(10) Az Országgyűlés tehát jól döntött 1995. december 19-én, amikor megszavazta a Gaál Gyula és Keller László nevével fémjelzett 475. számú módosító indítványt. Ezzel az égvilágon semmilyen túlhatalmat nem adott sem Surányi György, sem pedig az én kezembe. Az államadósság törlesztésének technikai lebonyolítása végett javaslattételre hatalmazott fel, miközben minden érdemi döntési és ellenőrzési jogot fenntartott magának. Egy szabad és demokratikus országban ez így van rendjén,

Bokros Lajos