Növekedés és/vagy egyensúly

Alig több mint egy évvel ezelőtt a legnagyobb német pénzintézet, a Deutsche Bank kutatási részlegének munkatársai nyilvánosságra hozták Magyarországról szóló tanulmányukat. Ebben a kitűnő elemzésben külön cím alatt foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy tekintettel a magyar gazdaság akkori és a külvilág számára is nyilvánvaló drámai méretű pénzügyi egyensúlyhiányára, milyen stabilizációs gyógymód alkalmazandó. Elméletileg két megoldást vázolnak fel. Az egyik a radikális változat, amelyik szerint egy lépésben le kellene faragni a költségvetési kiadásokat oly mértékben, hogy az államháztartás hiánya már 1995-ben se haladja meg a bruttó hazai termék (GDP) 4 százalékát. Ehhez a fizetési mérleg hiányának megfelezése tartozna, mégpedig az 1994-es 3,9 milliárd dollárról 1995-ben 2 milliárd alá szorítva azt. Ennek a valóban sokkoló hatású megszorító politikának eredményeképpen azonban — vélekednek a tanulmány szerzői — a gazdasági teljesítmény bizonyára visszaesne 1-2 százalékkal; következésképpen ez a változat visszatérést jelentene a nyolcvanas években megszokott húzd meg-ereszd meg (stop-go) gazdaságpolitikájához.

Szakítás

A sokkterápia alternatívájaként elképzelhető egy fokozatos egyensúlyjavítást hordozó kiigazítás is, amelyikben az államháztartás hiánya 1995-ben csak a GDP 6 százalékára, a folyó fizetési mérlegé pedig 3 milliárd dollár alá csökkenne. Ebben az esetben 1995-ben fennmaradna a gazdasági növekedés pozitív mértéke, noha az 1994-es 2,9 százalékról 1995- ben körülbelül 1,5 százalékra csökkenne. A szerzők szó szerint a következőképpen fogalmaznak: „Ez a politika létrehozná a fenntartható gazdasági növekedés alapjait, így a gazdaság növekedési potenciálja — a századfordulón nagyjából 5 százalékos ütemmel — fokozatosan teljes mértékben kibontakoztatható. Ezt a célt azonban csak a beruházások és az export ösztönzése esetén lehet elérni.”

Magyarországon egy év óta állandóan ismétlődő kritika tárgya az egy évvel ezelőtt elindított stabilizációs intézkedéscsomag állítólagosan egyoldalú, restriktív jellege. Nos, ez az igencsak elmarasztaló minősítés egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Mind az elmúlt négy esztendő tapasztalatai, mind pedig az eredetileg elgondolt intézkedések saját jellemzői azt bizonyítják, hogy az elhíresült csomag éppen hogy szakítást jelentett az utolsó húsz-huszonöt év valóban húzd meg-ereszd meg típusú gazdaságpolitikájával, aminek eredményeképpen a magyar gazdaság kitörni látszik a növekedés vagy egyensúly végzetszerű ellentétéből.

A tavaly március 12-én bejelentett intézkedések négy, jól elkülöníthető csoportba sorolhatók. Egyrészt pénzpolitikaiak voltak a változások, azáltal, hogy megtörtént a forint egyszeri, jelentős mértékű, 9 százalékos leértékelése, a Magyar Nemzeti Bank bevezette az előre bejelentett mértékű leértékelésekkel működő új, kiszámítható árfolyam-politikát, és a hazai vállalatok számára lehetőség nyílt devizaszámla nyitására. Másrészt szűken vett fiskális jelleggel 8 százalékos vámpótlékot vezettünk be elsősorban a költségvetési bevételek növelése céljából. Harmadrészt a szociális ellátások szűkítését, a költségvetési kiadások csökkentését célozta (volna) a család- és gyermektámogatások jövedelemhatárhoz kötése, a fogászati ellátás díjkötelessé tétele és a felsőoktatási tandíj bevezetése. Negyedrészt a jövedelempolitikai intézkedések közé sorolható a névleges bérek növekedésének korlátozása, amelyik az infláció meglódulása következtében a reálbérek két számjegyű csökkenését eredményezte.

Új gazdaságpolitika

Amikor a nemzetközi pénzvilág, közöttük a Valutaalap szakértői ránéztek erre a programra, rögtön úgy fogalmaztak, hogy itt valami újszerű, nem hagyományos, az ő szóhasználatukkal élve heterodox gazdaságpolitikáról van szó. Ellentétben a megszokott, valóban egyoldalúan megszorító, tehát restriktív jellegű, ortodox gazdaságpolitikával, itt minden intézkedés egyszerre szolgálta nemcsak az egyensúly helyreállítását, hanem legalább olyan mértékben a gazdasági növekedést is. Még inkább igaz ez a szóban forgó lépések kombinációjára. keverési arányára, amely éppen arra tekintettel alakult így, hogy mód legyen a gazdasági növekedés egészséges alapjainak nemcsak a megőrzésére, hanem megerősítésére is.

A klasszikus pénzügyi restrikció általában két fő intézkedést alkalmaz: egyfelől az árfolyam-politikát, mégpedig leértékelés formájában az export ösztönzése és az import fékezése érdekében; másfelől a közkiadások lefaragását a költségvetési hiány csökkentése végett. Ha ezt egy lépésben, drasztikus mértékben alkalmazzák, akkor sokkterápiáról beszélünk, ha lassan, fokozatosan, akkor pedig folyamatos kiigazításról. Mindkét esetben azonban a hangsúly a belső jövedelemfelhasználás korlátozásán, a hazai piac szűkítésén, a belföldi kereslet csökkentésén van; ezért nevezik a mindezt megcélzó gazdaságpolitikát megszorító, azaz restriktív jellegűnek.

Amikor a pénzügyi egyensúlytalanság kezelése, kiváltképpen a költségvetés és a fizetési mérleg egymással párhuzamosan alakuló ikerdeficitjének csökkentése a legfontosabb rövid távú feladat, akkor a pénzügyi megszorítások alkalmazása elkerülhetetlen. Ami választható, az egyfelől a szigor mértéke, másrészt az egyéb, kiegészítő jellegű intézkedések fajtái és arányai. Nos, éppen ez az, amiben egy évvel ezelőtt határozottan eltértünk a kézenfekvően kínálkozó, hagyományos restrikciótól. Igyekeztünk ugyanis olyan mértékűre beállítani a szigort, hogy még elviselhető legyen társadalmilag (ne okozzon gazdasági visszaesést, száguldó inflációt és hatalmas tömegnyomort), de már hatásos legyen az egyensúly helyreállítása, az exportorientált vállalkozások élénkítése, a gazdaságpolitika iránti közbizalom megerősítése tekintetében. Ugyanakkor olyan kiegészítő intézkedések tárházát vonultattuk fel, amelyek az egyensúly hosszú távú megőrizhetősége, a gazdasági növekedés fenntartása, majd gyorsítása, illetve mindezeket elősegítendő, a gazdasági közfelfogás és közerkölcs javulásának irányába hatottak.

Jó példa az intézkedések egyszerre egyensúlyt javító és növekedésösztönző hatású ötvözésére a leértékelés és a vámpótlék együttes alkalmazása. A hagyományos, általános és egyoldalú restrikció 17 százalékos leértékelést kívánt volna meg a 9 százalékos leértékelés és a 8 százalékos vámpótlék helyett. Vajon miért ez utóbbi megoldást választottuk?

Minthogy a magyar kivitel fő árucikkei nem vezértermékek, ezért mindig fennáll annak a veszélye, hogy a külföldi vevő — megtudván, hogy a magyarországi eladó forintban számolva sokkal nagyobb jövedelemhez jut egy drasztikus leértékelés nyomán — képes kikényszeríteni a keményvalutában számított exportár csökkentését. Így bizony könnyen előfordulhat az a nem kívánatos helyzet, hogy a leértékelésből származó jövedelemcsökkenés nem jelentéktelen része nem a magyar szállítót, hanem a külföldi vásárlót fogja gazdagítani. Olyan országban tehát, amelyik túlságosan kicsi és nem eléggé fejlett ahhoz, hogy exportcikkei stratégiainak minősüljenek a világpiacon, így az irántuk megnyilvánuló kereslet árrugalmassága meglehetősen nagy, ott igencsak csínján kell bánni a leértékelés mindenkori mértékével, már csak szűkén exportösztönzési szempontból is. Még inkább igaz ez azonban az importoldali hatásra, ahol a drasztikus árfolyamcsökkenés egy bizonyos ponton túl már nem a behozatal csökkentését, hanem csak annak további drágítását, így az infláció növelését eredményezi. Ráadásul kicsi, nyitott gazdaságú országban, különösen gazdasági válság után (vagy annak idején) magának az exportnak a közvetlen importigényessége is nagy, illetve növekvő mértékű, úgyhogy a nagy leértékelés a behozatal visszaesésén, illetve drágulásán keresztül olyan mértékben fékezheti a kivitelt is, amit nem képes ellensúlyozni a nagy leértékelésből származó jövedelembővülés exportösztönző hatása. Végső soron tehát az a baj, hogy a forintárfolyam drasztikus csökkentése elfedheti a szerkezeti gyengeségeket, és nem feltétlenül ösztönöz az exporthatékonyság fokozására. Márpedig a leértékelés nyomán adódó külkereskedelmi versenyelőny a kivitel növekedését eredményező további beruházások ösztönzésére, nem pedig a korábbi exportvolumen szinten tartása melletti romló hatékonyság mesterséges jövedelemátcsoportosításon keresztüli ellensúlyozására szolgál.

Három kivétel

A leértékelés általános, a vámpótlék tetszés szerinti szerkezetben alkalmazható. Ez a jellegzetessége teszi a vámpótlékot alkalmassá arra, hogy bevezetésekor tekintettel legyünk a növekedés és az infláció szempontjaira is. Tavaly márciusban három fontos kivételt fogalmaztunk meg. Egyrészt nem érvényesítettük az elsődleges energiahordozók behozatalára, ami jelentősen csökkentette a vámpótlék inflációs hatását. Ráadásul megtehettük ezt a hazai termelői érdekek sérelme nélkül, hiszen nincs számottevő mértékű hazai kitermelés, amit védeni kellene az importversenytől. Másrészt mentes a vámpótlék alól a közvetlenül exporttermékekbe beépített import alkat rész és félkész termék, így a behozatal túlzott drágulása miatt nem kell lemondani egyetlen dollárnyi többletexportról sem. Harmadrészt a vámpótlék visszaigényelhető a beruházási javakra, vagyis a növekedés egyik legfőbb hajtóerejét képező beruházási tevékenység emiatt nem drágult.

Végül nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a vámpótlék csaknem 100 milliárd forinttal növelte meg a költségvetés 1995-ös bevételeit, így nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a költségvetési hiány a korábbiakhoz képest nagyságrenddel csökkent, és ezáltal elkerülhetővé vált a közkiadások drámai mértékű további lefaragása. Ha csak a leértékelést alkalmaztuk volna, akkor az említett hatalmas mértékű jövedelem egyrészt a hazai importőröknél, másrészt — mint láttuk — valószínűleg a magyar exportcikkek külföldi vásárlóinál csapódott volna le, így nem járult volna hozzá a belföldi pénzügyi egyensúly helyreállításához.

Munkahelyek, bérek

Látható tehát, hogy a leértékelés és a vámpótlék kombinált alkalmazása legalább öt szempontból bizonyult jobbnak, mint a hagyományos és egyoldalúan restriktív gazdaságpolitika eszközeként bevezethető nagy leértékelés. Egyrészt a kisebb leértékelés biztosította a kellő mértékű exportösztönzöttséget és az exporthatékonyság további javulását a keményvalutában kifejezett exportárak csökkenésének veszélye nélkül. Másrészt importoldalon mérsékelte az infláció begyűrűzését, amit nem rontott le a vámpótlék szelektív alkalmazása sem. Harmadrészt a vámpótlék megengedte az export és a beruházások töretlen növekedését, ezek éppen a növekedés egészséges elemei. Negyedrészt a vámpótlék biztosít egy kétéves ideiglenes többlet vámvédelmet mindazokon a területeken, ahol teljes mértékben érvényesül, igy különösen a fogyasztási cikkek, élelmiszerek és mezőgazdasági termékek esetében, ami lehetővé tette a belföldi termelés növelését is, miközben a belföldi piaci kereslet érdemben nem bővült. Ötödrészt lényeges összegű költségvetési bevétel származott már 1995-ben is a vámpótlékból, ami nagyban hozzájárult a költségvetési egyensúly javításához a közkiadások még drámaibb mértékű lefaragása nélkül.

Érdekes összevetésre ad alkalmat a kizárólag költségvetési kiadásokat lefaragó restriktív gazdaságpolitika és az előbbit a reálbérek csökkentésével kombináló stabilizációs csomag párhuzamba állítása is. Ha csak a közkiadások lefaragásával kívántuk volna előállítani mindazt a szükséges belföldi kereslet-csökkenést, ami a belső pénzügyi egyensúly javításához látszott szükségesnek, akkor sokkal drámaibb lépésekre kellett volna elszánni magunkat a közigazgatás karcsúsítása, a közalkalmazotti-köztisztviselői kar létszámának csökkentése, a szociális kiadások megkurtítása terén. Ebből valószínűleg a belföldi kereslet jóval nagyobb visszaesése, a munkanélküliség gyors növekedése, végül is valószínűleg az egész gazdaság teljesítményének csökkenése kerekedett volna ki. Ezzel szemben a reálbérek esése körülbelül 10 százalékkal csökkentette a termékegységre jutó munkaerőköltséget, ez hallatlan mértékben megnövelte a vállalati profithányadot, ami hozzájárult a beruházások és különösen az export gyors bővüléséhez. Bár nem kétséges, hogy a reálbércsökkenésnek is van belföldi keresletszűkítő hatása, de az éppen a kívánatosnak tekinthető fogyasztáscsökkenésben ölt testet, miközben a beruházások és az export vonatkozásában éppen ellenkező hatások bontakoznak ki. Megint csak arra az egyértelmű következtetésre jutunk, hogy a költségvetési kiadások mérséklését reálbércsökkentéssel párosító gazdaságpolitika ösztönzi a gazdasági növekedés egészséges elemeinek, a beruházásoknak és a kivitelnek a bővülését, igy összességében jóval kevésbé recessziós hatású, mint a költségvetési kiadások egyoldalú és gyors leépítése.

Ugyanez mondható el a szóban forgó intézkedéskombináció hatásáról az inflációra és a munkanélküliségre. Ha csak a költségvetési szektorban van kiadáscsökkentés, attól a bérek és egyéb termelési költségek bátran nőhetnek a versenyszférában. Ha a költségvetési intézményeknél, a központi és a helyi közigazgatásban jelentősebb megszorítások történnek, akkor nagyobb lesz innen a munkaerőkibocsátás, miközben a termelés és a beruházások bővülése híján nem biztos, hogy felszívják az elbocsátottakat az amúgy is magasabb bérekkel működő vállalatok. Ha azonban ez utóbbiak bővítik tevékenységüket, mert erre a reálbércsökkenés miatt növekvő profithányad lehetőséget ad, akkor a költségvetési szférából kiáramló munkaerőt legalább részben megkeresik majd a vállalkozók. Gyakorlatilag arról az egyszerű igazságról van szó, hogy minél kevésbé szakad el a bérköltség a vállalati termelékenységtől, annál inkább számíthatunk arra, hogy növekedés esetén bővül a foglalkoztatás. Ráadásul kisebb mértékű költségvetési kiadáscsökkenés, illetve egyenletesebb, a költségvetési és a versenyszférában egyaránt érvényesülő reálbércsökkenés esetén kisebb lesz az előbbi munkaerő-kibocsátása, miközben ezt a mennyiséget könnyebben felszívja a gyorsabban növekvő vállalati gazdaság. Az egyensúly helyreállításának időszakában érvényesülő nagyobb mértékű bérszolidaritás magasabb szintű foglalkoztatást eredményez. A dolgozók lemondtak reálbérük egy részéről annak érdekében, hogy többen dolgozhassanak — ez a közgazdasági végeredmény.

Amire szükség van

A fentiekből az is kitetszik, hogy nem mindenfajta gazdasági növekedés üdvözlendő, hanem csak az, amelyik az egyensúly helyreállítását szolgálja, illetve amelyik az egyensúly megőrzése mellett fenntartható. Közgazdasági szempontból szigorúan különbséget kell tennünk az egyensúlyromboló és az egyensúlyőrző gazdasági növekedés között. Az előbbit általában az import és a fogyasztás bővülése, a költségvetési túlköltekezésen és a hatékonyságnöveléssel nem fedezett reálbérnövekedésen alapuló belföldi túlkereslet táplálja. Ez a növekedés nem fenntartható, mert előbb-utóbb (nálunk inkább előbb, mint utóbb) beleütközik a gyorsan felszaporodó adósság külső és belső korlátjába. Az egyensúlyőrző gazdasági növekedés motorja — mint láttuk — a beruházások és az export bővülése. Ez nem feltétlenül zárja ki egyszersmind a költségvetési túlköltekezést, illetve a reálbérnövekedést, de azt feltétlenül megkívánja, hogy az államháztartási hiány GDP-hez viszonyított aránya ne haladja meg magának a nevezőnek, vagyis a bruttó hazai terméknek a növekedését, illetve hogy a reálbérek emelkedése párhuzamot tartson a vállalati hatékonyság növekedésével. Az említett korlátok melletti növekedés egyensúlyőrző, vagyis hosszú távon is fenntartható gazdasági növekedés. Nyilvánvaló, hogy nekünk valami ilyesmire van szükségünk, ha történelmileg belátható időn belül ténylegesen fel akarunk zárkózni Nyugat-Európához.

Fordulatot a fejekben

Az egy évvel ezelőtt meghirdetett és társadalmi elfogadottságát csak igen nehezen és fokozatosan megszerző stabilizációs gazdaságpolitika igazi fordulatot hozott abban a vonatkozásban, hogy először szakított sikeresen az elmúlt húsz esztendő növekedés vagy egyensúly típusú felfogásával, és talán elindította a magyar gazdaságot a fenntartható, következésképpen egyensúlyőrző gazdasági növekedés útján. Hosszú időre van azonban szükség, amíg ez a fordulat a fejekben is végbemegy, és a makrogazdasági közkultúra olyan magas színvonalú lesz, hogy felelős személy vonakodik majd megkérdőjelezni a pénzügyi egyensúly mindenkori fenntartásának követelményét. Arról van szó ugyanis, hogy ma azok szokták a tényeket teljesen figyelmen kívül hagyva egyoldalúan a pénzügyi egyensúly helyreállítására összpontosítónak minősíteni az elmúlt esztendő valójában a növekedés és az egyensúly egységét hirdető gazdaságpolitikáját, akik az egyensúlyt egyáltalán nem tekintik követendő értéknek, és a növekedést újfent az egyensúly rovására kívánják erőltetni. Ezzel viszont egy olyan, idejétmúlt és a növekedés szempontjából is bizonyítottan teljesen eredménytelen gazdaságpolitikához való visszatérést szorgalmaznak, ami mind tudománytörténeti, mind pedig gazdaságtörténeti szempontból a lomtárba való. Hiszen mit hozott nekünk az 1974 és 1994 közötti húsz év? Gazdasági stagnálást, folyamatosan növekvő külső és belső eladósodást, kezdetben növekvő, majd a fenntarthatatlanság okán újfent süllyedő életszínvonalat, csökkenő reáljövedelmet, szétporladó jóléti ellátásokat, foszló szociális hálót. Nem kellene ehhez visszatérni. A növekedés egészséges alapjait megőrző és megerősítő fokozatos stabilizációs kiigazítások eredményeit visszavonhatatlanná kell tenni a jóléti infrastruktúra, az államháztartás szerkezeti reformjainak határozott megindításával. Pozitív megfogalmazásban erre azért van szükség, mert a jóléti intézmények működésének színvonalát, azok önfinanszírozó képességét, továbbá az állampolgárok választási lehetőségeinek bővítését csak így biztosíthatjuk. Negatív megfogalmazásban pedig azért, mert csak így kerülhető el, hogy a jóléti intézmények mai, krónikus túlköltekezési hajlamát érdemi reformok helyett ne kelljen újra meg újra a növekedés egészséges alapjait romboló és valóban egyoldalúan restriktív gazdaságpolitikával ellensúlyozni.

Bokros Lajos
volt pénzügyminiszter