Az egyenruha egyenlőbbé tesz

Ha semmi sem jön közbe (és miért jönne?), az Országgyűlés februárban elfogadja a fegyveres szervek mintegy 115 ezer fős hivatásos állományának szolgálati viszonyáról szóló törvényt, amely feladatkörüktől és életviszonyaiktól függetlenül egyetlen, egységes rendbe szorítja mindazokat, akik szolgálati fegyver viselésére jogosultak, A fegyveres erőket (honvédség, határőrség) és a rendvédelmi szerveket (rendőrség, tűzoltóság, pénzügyőrség stb.) a törvény immár egységesen fegyveres szerveknek nevezi, amelyeknek tagjai — csereszabatos alkatrészekként — más fegyveres szervhez áthelyezhetők.

A törvényjavaslat preambuluma szerint a hivatásos szolgálat különleges közszolgálati viszony, amely más közszolgálatoknál nagyobb áldozatvállalással jár, és ezért nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést érdemel. E mondatot bizonnyal kedvtelve ízlelgetik majd a falusi tanítók, a mentőorvosok vagy akár a parlamenti apparátus munkatársai, akiknek éjjel kettő és három között kell előállítaniuk a költségvetési törvény megszavazásához szükséges irományokat. Most legalább a szemükbe mondták, hogy azért csekélyebb a fizetésük, mert az áldozatvállalásuk is csekélyebb.

Átmentett vívmányok

Expozéjában Keleti György honvédelmi miniszter elmondta, a törvényben rögzített illetményrendszer megszünteti a jövedelmi aránytalanságokat az egyes fegyveres szervek között és főképp azokon belül. Az illetménytábla a köztisztviselői illetményrendszerhez igazodik, de annál tagoltabb; a hivatásos állományú katona, rendőr, börtönőr és tűzoltó keresete legalább a rendfokozati pótlékkal — Keleti György szerint átlagosan 30 százalékkal — magasabb lesz, mint az azonos végzettségű, életkorú köztisztviselőé.

Mégsem ez a legnagyobb különbség, amely a hivatásos állományt a köztisztviselőktől és a többi munkavállalótól elkülöníti.

A stabilizációs programból a társadalmat nem a reálbérek csökkenése rázta meg leginkább, hanem egyes, hosszú évek óta megszokott és — legalábbis papíron — minden dolgozónak egyformán járó juttatások lefaragása. A szolgálati törvény a hivatásos állomány tagjait kiveszi a stabilizációs program hatálya alól. A fegyveres szerveknél nem érvényesül a rászorultság elve. Ami jár a szakaszvezetőnek, az jár a tábornoknak is.

A nyugdíjkorhatár néhány éven belül egységesen hatvankét év lesz. A fegyveres szervektől huszonöt év szolgálat után az ötvenéves katona, rendőr és börtönőr teljes összegű nyugdíjjal, átlagkeresete 65 százalékával vonulhat nyugállományba. Az átlagot az utolsó tizenkét havi illetményei alapján számolják — semmi akadálya tehát annak, hogy a testület az utolsó évben felnyomja tagjának jövedelmét (hisz a nyugdíj a társadalombiztosítást, illetve a költségvetést terheli). Az 1994 októberében hatályba lépett rendőrségi törvény a rendőrség részére már megelőlegezte ezt a nyugdíjrendszert. A rendőrség idei létszámcsökkenésének egyik oka, hogy 1994 októberétől 1995 májusáig mintegy ezer rendőr kérte a nyugdíjazását.

A munkavállaló, a közalkalmazott és a köztisztviselő táppénzét — fizetése hetvenöt százalékát — immár tizenöt napon át a munkáltató fizeti. Ez, különösen a versenyszférában, azt jelenti, hogy a gyakran betegeskedő munkavállalótól a munkáltató igyekszik rövid úton megszabadulni. A hivatásos állomány tagja betegsége esetén egészségügyi szabadságot és — maximálisan egy éven át — távolléti díjat kap. A különös elnevezésű juttatást magyarul átlagfizetésnek hívják. Egészségügyi szabadság és teljes fizetés illeti meg az anyát, valamint a gyermekét egyedül nevelő apát gyermeke egyéves koráig. De a gyermek ápolása címén még a tízéves gyerek édesanyja is két hét fizetett szabadságot vehet igénybe. Mindez természetesen helyes és méltányos dolog. Csak hát a gyereke a tanárnőnek meg a szövőnőnek is megbetegedhet, s nekik az ápolás idejére bizony csak fizetés nélküli szabadság jár. A távolléti díjat az is megkapja, akit jogerősen szabadságvesztésre ítéltek, de a további szolgálatra nem vált méltatlanná, és büntetését katonai fogdában töltheti. Fizetett elítélt lehet például — egyebek között —, aki alárendeltjét emberi méltóságában durván megsértette.

A hivatásos állomány magasabb illetményét, juttatásait a szolgálattal járó különleges terhekkel szokták indokolni. Ezek közül a legsúlyosabb a szolgálati hely változása. A szolgálati lakás, a lakhatási támogatás sem tudja kiegyenlíteni azt a hátrányt, amely a más településre áthelyezett katonát, határőrt éri, ha házastársa az áthelyezés következtében munka nélkül marad. De vajon indokolt-e, hogy ezekért a hátrányokért ne csak a hátrányok elszenvedői kapjanak többletjuttatásokat, hanem valamennyi fegyveres szerv valamennyi tagja? S vajon indokolja-e szolgálati érdek, hogy a rendőrt, a börtönőrt vagy éppen az önkormányzati tűzoltót éppen olyan könnyűszerrel lehessen más városba áthelyezni, mint a katonát?

A hivatásos állomány tagjának le kell mondania személyiségi és politikai jogai tetemes hányadáról. Ez a jogkorlátozás azonban (amely egyes fegyveres szerveknél a hozzátartozók jogaira is kiterjed) alig érinti a munkahelyi érdekérvényesítés jogát. A szolgálati törvény előkészítése során a kormány a parlamenti frakciókkal érdemben alig, a szakszervezetekkel hónapokon át egyeztetett.

Az érdekvédelem — politika

A szakszervezeti küzdelmek klasszikus terepe a versenyszféra. A bérharc arról szól, hogy milyen arányban osztassék fel a termelés profitja a tőketulajdonosok és a munkaerő-tulajdonosok között. Manapság mégsem hallunk a Suzuki vagy a General Electric dolgozóinak bérköveteléseiről, de arról sem, hogy a tb-s fogászati ellátás korlátozása nyomán szélnek eresztett fogorvosi asszisztensnők tiltakoznának amiatt, hogy a magánklinikák — fittyet hányva a munka törvénykönyve előírásaira — sima órabérrel fizetik meg az éjszakai és a vasárnapi munkát. A szakszervezetek kizárólag a közszolgálati és az állami szférában hallatják a hangjukat. Ott pedig nem a profit, hanem a társadalom egésze által termelt állami bevételek elosztásáról van szó. Azaz a mindenkori politika alapkérdéséről.

Bár a szakszervezetek és a fegyveres szervek vezetői között sokszor került sor kemény küzdelemre, érdekeik az állammal, a költségvetéssel szemben alapjában megegyeznek (Ahogy a hetvenes-nyolcvanas években is megegyeztek a nagyüzemi munkásság és a nagyvállalati vezetők érdekei — mindkét csoportot a SZOT képviselte — a piacgazdasági reformokkal szemben.) A fegyveres szervek szakszervezetei, a hivatásos állomány politizálástól egyébként eltiltott tagjai — valójában politikai küzdelemben vettek részt az elmúlt hónapokban. Küzdelmük sikeres volt. Tüntetéssel fenyegetőzve, a közvéleményt a közbiztonság romlásával riogatva a társadalom egészét terhelő stabilizációs programmal szemben olyan kedvezményeket vagy inkább olyan kedvezmények ígéretét harcolták ki maguknak, amelyeknek a maradékát is most veszti el a nyomásgyakorlásra képtelen többség.

A szolgálati törvénnyel mégsem az a legfőbb baj, hogy kedvezményeket rögzít, ad és ígér. A kedvezményeket akár munkaerő-piaci kérdésként is felfoghatjuk: mit kínál az állam azért, hogy biztosíthassa a korszerű honvédség, rendőrség, pénzügyőrség stb. számára a megfelelően képzett munkaerőt.

A baj az, hogy a szolgálati törvény a parancsteljesítés moráljával, a nagyobb áldozatvállalás retorikájával és azzal a megrendítően hangzó, de alapjában hamis állítással, hogy feladatát minden egyes fegyveres szerv minden egyes tagjának akár élete feláldozásával is végre kell hajtania, a hivatásos állomány tagjait közös — katonai — tudattal kívánja felruházni, a kedvezményeket pedig egységes — katonai — jogállásukhoz köti. A szolgálati viszonyhoz kötött kedvezmények szinte kizárják, hogy a rendőrség, a vám- és pénzügyőrség, a büntetés-végrehajtás a belátható jövőben civil szervezetekké alakuljanak át. A törvény alapján hamarább lesz az APEH tisztviselőjéből is katona, mint a rendőrből civil.

„Jogállamban a rendőrök nem katonák, hanem magasan képzett állami tisztviselők” — írta volt a nevezetes Kék Könyv, az SZDSZ 1989 tavaszán elfogadott programja. Horváth Balázs, a kedélyes emlékezetű belügyminiszter, hozzá is kezdett a rendőrség rendszerváltó szervezeti reformjához 1990 nyarán civil embert nevezett ki országos rendőrfőkapitánnyá, majd a Belügyminisztérium hivatásos állományú tagjainak szolgálati beosztását miniszteri utasítással polgári munkakörré minősítette át.

A Független Rendőrszakszervezet — noha elvben egyetértett a civilesítéssel — bírósághoz fordult, minthogy a miniszteri utasítás kedvezményeket vont el az érintettektől. Másodjára a miniszter törvénymódosítást kezdeményezett a szolgálati beosztás átminősítésére, és a hatpárti támogatást élvező törvény felhatalmazása alapján a minisztérium szervezetén belül végre is hajtotta a civilesítést. Utóda, Boross Péter azonban visszaváltotta a rendszert: ismét rendőrtisztet nevezett ki országos rendőrfőkapitánnyá, a minisztérium rendészeti kérdésekkel foglalkozó tisztviselőinek pedig visszaadta a rendfokozatukat és a szolgálati fegyverüket.

A rendőrségi törvény már általános érvénnyel hatalmazta fel a belügyminisztert, hogy a rendőrök szolgálati beosztását közalkalmazotti vagy köztisztviselői beosztássá minősítse át. 1994 őszére a Belügyminisztériumban el is készült egy rendelettervezet, amelynek értelmében a hatósági — például a szabálysértési vagy idegenrendészeti — ügyintézést a rendőrségen belül nem rendőrök, hanem köztisztviselők látnák el, a titkárnők, számítógépesek, orvosok munkaköre közalkalmazotti munkakörré minősülne át, a szorosabban vett rendőri munkaköröknél pedig a feladat jellege döntené el, hogy rendőr végezze-e vagy köztisztviselő.

A Független Rendőrszakszervezet a tervezetet elvben ismét helyeselte, de az érintettek érdekeit védve megint csak ellene foglalt állást. Az Országos Rendőr-főkapitányság viszont elvben sem értett egyet felettes hatóságával. Egy, az ORFK-n készült „munkaokmány”, amely különös módon a rendelettervezettel kapcsolatos információkkal együtt került a Népszabadság szerkesztőségének birtokába 1994 szeptemberében, „vezetéselméleti” kifogásokat fogalmazott meg a civilesítéssel szemben. A köztisztviselő jogállású vezető — így a munkaokmány — nem léphet „a szolgálat által megkövetelt speciális elöljárói jogviszonyba” hivatásos állományú beosztottjával. Hogy a „közalkalmazott hivatásos állományút irányítson” — vélte az ORFK szakértője ellenkezik a magyar rendvédelmi szervek hagyományaival.

Örökölt jogállás — 1944 nyarától

Az 1881. évi XXI. törvénycikk szerint a rendőrség — szemben a katonailag szervezett és katonai fegyelem alatt álló csendőrséggel — polgári intézmény, amely „páratlan eréllyel és emberszerető kímélettel köteles eljárni”. Polgári jogállásukat a „biztos urak” a két háború között is megőrizték; katonai szervezetté a rendőrség — több kezdeményezés elakadása után — végül csak a német megszállás idején, 1944 nyarán (!) alakult át. Az 1945-ben megszervezett új rendőrség ezt a jogállást örökölte, és ez maradt meg — szovjet mintára — máig is.

Az Európai Unió országai közül csak Görögország meg Luxemburg tart fenn kizárólag katonai jogállású rendőrséget. A brit, a dán, az ír és a német rendőrség teljes egészében polgári szervezet, a többi EU-országban hagyományosan elkülönülnek a civil és a katonai jogállású rendvédelmi szervek. A volt szocialista országok közül immár civil jogállású Lengyelország és Szlovénia rendőrsége. Mindmáig egynemű katonai szervezet ellenben a román és a magyar rendőrség.

Az Európai Tanács 1979-ben kelt határozata értelmében a rendőrtisztviselő feladata még háború vagy ellenséges megszállás esetén is a polgári lakosság védelme, ezért a rendőr nem fogható hadra, és nem kaphatja meg a harcos státusát. A német nyelvterületen a rendőr — Beamter, azaz köztisztviselő. Németországban a köztisztviselői törvény szabályai vonatkoznak a közrendvédelmi feladatokat ellátó határvédelmi rendőrség és a készenléti rendőrség végrehajtó állományára is. Köztisztviselői jogállásuk ellenére a határőrség tagjai szolgálatuk első öt évében, illetve 25 éves korukig arra kötelezhetők, hogy közösségi szálláson lakjanak. A szolgálatra való alkalmasságnak viszont a köztisztviselői alkalmasság általános feltételein és az egészségügyi alkalmasságon túl nincsenek egyéb — morális, „megbízhatósági” — feltételei.

Az Európa Tanács miniszteri bizottságának ajánlása értelmében a büntetés-végrehajtási szervezet állományát szakképzett, főhivatású köztisztviselőknek kell alkotniuk. Civil jogállású munkatársak dolgoznak a német Szövetségi Hírszerző Hivatalnál és a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatalnál is, pedig ellenfeleik katonailag szervezett alakulatok tagjai voltak: a Stasi tisztjei, a RAF terroristái és a neonácik paramilitáris csoportjai. A brit polgári nemzetbiztonsági szolgálat, az MI 5, amely évtizedes harcot vívott az IRA-val, szintén civil jogállású szervezet, főigazgatója egy udvarképes modorú angol lady, munkatársainak 47 százaléka nő. Polgári szervezet az FBI és a CIA is. Nem tudok róla, hogy bármelyiknél gondot okozott volna akár a „speciális elöljárói jogviszony”, akár a rendfokozati illetmény hiánya.

A rendőri munka jelentős része bűnügyi nyomozás, illetve államigazgatási ügyintézés. Az előbbit a büntetőeljárásról, az utóbbit az államigazgatási eljárásról szóló törvény szabályozza részletesen. Ebben a munkában, ha az ügyintéző a jogszabályoknak megfelelő módon végzi a dolgát, egyszerűen nincs helyük parancsoknak.

1992 decemberében Balsai István, akkori igazságügy-miniszter, feltételezett gazdasági bűncselekmények miatt feljelentést tett a televízió két vezetője ellen. B., az ORFK vizsgálati főosztályának fiatal nyomozója, akire az ügyet kiszignálták, figyelmeztette feljebbvalóit, hogy a feljelentés a büntetőeljárás megindítását és a házkutatást nem alapozza meg; a büntetőeljárási törvény szerint ilyen esetben először feljelentéskiegészítést kell elrendelni. Feljebbvalói nyilvánvalóan politikai okból (Csurka az idő tájt követelte, hogy a Hankiss-tévé főnökeit rendőrök vezessék ki a Szabadság téri épületből) ragaszkodtak a házkutatáshoz. B, végrehajtotta a parancsot, részint mert így diktálta tiszti etikája, részint mert el akarta kerülni, hogy parancs iránti engedetlenség miatt ellene induljon büntetőeljárás.

A házkutatás után azonban, még aznap, lemondott szolgálati viszonyáról, vállalva az ezzel járó nem csekély anyagi hátrányt. A történet vége közismert: az egy évig tartó nyomozás nem alapozta meg a vádemelést a tévévezetők ellen. A rendőrség viszont végleg elvesztette az egyik legtehetségesebb gazdasági nyomozóját. (Feljebbvalói a helyükön maradtak, illetve más fontos beosztásba kerültek.)

A rendőri munkának természetesen vannak területei — ilyen egyebek közt a közrendvédelem, a járőrszolgálat és még inkább a terrorelhárítás , ahol indokolt, hogy a rendőr habozás nélkül, s akár testi épsége, élete kockáztatásával teljesítse az utasítást. Ehhez azonban nem kell a rendőrség egészére ráerőltetni a katonai függelmi viszonyokat. Munkája súlyos veszélyeivel egyébként a bányásztól a biztonsági őrig számos civil munka vállalónak is számolnia kell.

A fegyveresek kasztja

A szolgálati törvényjavaslat 1995 májusában elkészült koncepciója szerint a fegyveres erők és a rendvédelmi szervek hivatásos állományára vonatkozó egységes szabályozást a jogtárgy azonossága indokolja. Valójában a jogtárgy nem azonos, az azonosságot — elfedve az egyes fegyveres szervek között meglévő, törvényekben rögzített különbségeket — éppen a törvény elfogadása hozná létre. Amit a koncepció indoknak tüntet fel, az voltaképpen cél.

A honvédelemről szóló törvény szerint a honvédség irányításának legfontosabb eszköze a parancs. A honvéd a dicséretet és az előléptetést is parancsban kapja. A rendőr ezzel szemben a tömegoszlatásra vagy a lőfegyverhasználatra sem parancsot, hanem utasítást kap. Az utasítás kulcsszava a többi rendvédelmi szervről és a köztisztviselőkről szóló törvénynek is. Elöljárója törvénysértését a rendőr elöljárója felettesénél bejelentheti. A nemzetbiztonsági szolgálatok tagja a szolgálat jogellenes működéséről a miniszternek tehet jelentést. A kínzást, kényszervallatást a rendőr köteles megakadályozni, tekintet nélkül az elkövető beosztására, rendfokozatára. Ez azt jelenti, hogy az őrmesternek szükség esetén meg kell bilincselnie akár az őrnagyot is, ha az megalázó módon bánik a gyanúsítottal, ilyen alkotmányos jogosítványokat sem a honvédelmi törvény, sem a szolgálati törvényjavaslat nem ismer. A katona a parancsot ellentmondás nélkül köteles teljesíteni, kivéve, ha végrehajtásával bűncselekményt követne el.

A honvédelmi törvény értelmében a laktanyában a katona nem folytathat politikai agitációt. politikai szervezet képviselőjeként vagy megbízottjaként nem nyilváníthat véleményt. Hivatásával nem összefüggő társadalmi szervezethez a rendőr — a rendőrségi törvény értelmében csak a rendőri szerv vezetőjének engedélyével csatlakozhat.

A szolgálati törvényjavaslat az említetteknél jóval súlyosabb korlátozásokat tartalmaz. A hivatásos állomány tagja az elöljáró intézkedéseit nem bírálhatja, a szolgálati rendet és fegyelmet veszélyeztető sajtóterméket nem terjeszthet. Vajon azt jelenti ez, hogy a tiszti klubban az öntudatos katonának el kell zárnia a tévét, ha az Objektív riportere kínos kérdéseket tesz fel a honvédség parancsnokának? A rendőrnek el kell rejtenie a Népszabadságot, ha abban az országos főkapitányt bírálják? Ezeket a homályos tilalmakat a törvényjavaslat még azzal a fenyegetéssel is megfejeli, hogy a hivatásos állomány tagja a szolgálatból végkielégítés nélkül kiakolbólítható, ha szolgálaton kívüli magatartásával a fegyveres szerv tekintélyét súlyosan (de közelebbről meg nem határozott módon) veszélyeztette.

Hivatásos szolgálatra csak az alkalmas. aki megfelel a nemzetbiztonsági feltételeknek. Az ellenőrzést — amely az illetékes miniszter rendelkezése alapján akár a legszigorúbb, a magánéletbe mélyen belevájó (s a civil életben csak a közszolgálati szféra felső szintjén kötelező) C típusú ellenőrzés is lehet — a hivatásos tiszt, tiszthelyettes hozzátartozóinak is el kell tűrniük. A rendőrségi törvény szerint a rendőrnek csupán „jó hírnévvel” kellett rendelkeznie. A jövőben a rendőrség a rendőr és családtagjai kifogástalan életvitelét is ellenőrizheti. Ebből értelemszerűen az következik, hogy a rendőrnek nemcsak az egyesületi tagságát, hanem a házasságkötését is engedélyeztetnie kell. (S ha a rendőrnek igen, a katonának miért nem?) De vajon mi lesz az engedély kritériuma? Az osztályharcos, proletár származás? Vagy épp ellenkezőleg: az úri neveltetés?

Az egységesítés meghirdetett célja a fegyveres szervek közötti átjárhatóság biztosítása. A törvény azonban egyúttal el is határolja a fegyveres szolgálatot a többi közszolgálattól, és nemcsak a fegyveres szolgálatból való kiáramlást nehezíti meg, hanem azt is, hogy civil szakemberek szolgálati viszonyba kerülhessenek a fegyveres szervekkel. Egy gyakorlott honvéd csapattiszt minden bizonnyal kiválóan szolgálhat a határőrség határvadász századánál vagy a rendőrség közrendvédelmi alakulatánál. De már a rendőrség nyomozóként inkább hasznát vehetné egy nyomozó ügyésznek vagy — gazdasági ügyekben — egy tapasztalt adóellenőrnek, a büntetés-végrehajtás egy pedagógusnak vagy pszichológusnak, mint egy tüzértisztnek. A tapasztalt adóellenőrtől viszont sem azt nem lehet elvárni, hogy 40 éves fejjel rendőri szakképesítést szerezzen, és elhallgassa a feljebbvalójáéval ellentétes szakmai véleményét, sem azt, hogy polgári alkalmazottként szegődjön a rendőrséghez a hasonló munkát végző hivatásos állományú kollégáinál jóval kisebb fizetésért.

A szolgálati törvény koncepciója kimondta: azoknak a rendőröknek a munkakörét, akik államigazgatási vagy rendészeti hatáskörben ügydöntő vagy érdemi ügyintéző feladatot látnak el, köztisztviselői munkakörré kell átminősíteni. A végrehajtás a koncepció szerint úgy történik, hogy az átminősített munkahelyre — megüresedés esetén már csak civil köztisztviselőt lehet kinevezni.

A törvény alapján a munkakör átminősítéséről az illetékes miniszternek kell döntést hoznia. Csakhogy döntése végrehajtásakor nyomban előállna az a „vezetéselméletileg elfogadhatatlan” helyzet, hogy közalkalmazott irányítana hivatásos állományút, hiszen az idősebb vezető feltehetőleg hamarabb megy nyugdíjba, mint a beosztottjai. A beosztottak pedig jókat kacagnának az új főnökön, aki nemcsak civil, de rendfokozati pótlék híján még a fizetése is kisebb, mint az övék.

A mindenható rendőrség felé

Valójában persze ezeket a rendőri hivatalokat nem is civilesíteni kellene, hanem elválasztani a rendőrségtől. Németországban az Idegenrendészeti ügyeket a városházán működő rendészeti hivatal (Ordnungsamt) végzi, személyi igazolványt Franciaországban a polgármesteri hivatalban lehet kérni (de nem muszáj), útlevelet pedig a prefektúrán.

Papírforma szerint a rendőrségnek arra kellene törekednie, hogy megszabaduljon az államigazgatási ügyintézéstől, a gépjárművek forgalomba helyezésével, átírásával, a vezetői engedélyek kiadásával kapcsolatos — az 1994-es statisztika szerint — évi majdnem másfél millió, a személyi igazolványokkal kapcsolatos 1,2 millió ügytől, az ORFK idegenrendészeti osztályának százezres ügyfélforgalmától. Ehelyett a rendőrség újabb és újabb igazgatási funkciókat von magához vagy tart magánál. A személyi igazolvánnyal kapcsolatos ügyintézésnek például 1996. január 1-jével át kellett volna kerülnie a jegyzőkhöz. A Bokros-csomag dobozában azonban a parlament elé suttyant egy apró törvénymódosítás: a személyi igazolványok kiállítása továbbra is a rendőrség feladata. Indoklásképpen a Belügyminisztérium okmánybiztonsági szempontokra hivatkozott. A rendőrség viszont nem említette, hogy a törvénymódosítás mintegy ötszáz rendőr és rendőrségi alkalmazott hivatali munkahelyét mentette meg. Pedig az önkormányzatok olcsóbban végeznék el ugyanazt a munkát.

A rendszerváltás sodrában a menekültügyi hivatal civil hatóságként jött létre. De a hivatal helyi szerveinél — ez a hivatalos nevük: helyi szerv — a menekültekkel és a menedékesekkel a köztisztviselői munkát mindenütt oda vezényelt rendőrök végzik, rendfokozati pótlékkal támogatva. A készülő útlevéltörvény szerint az útlevélkérelmeket a jövőben ugyancsak egy helyi szerv fogja átvenni. A tervezet nem árulja el, hogy minek a helyi szervezete, de gyanítom, hogy erősen hasonlít majd a megyei rendőr-főkapitányságok egykori útlevélosztályához.

A nagy szervezetek erősebbek, mint a rendszerváltó vagy — ha jobban tetszik — mint az Európa felé törekvő politikai akarat, erősebbek, mint az ésszerűség és mint a parlamenti többség. S különösen erősek akkor, ha a szervezet érdekei egybeesnek tagjai anyagi érdekeivel. A jogállam pedig nemcsak az állampolgárok jogait védi, hanem a szervezetekét is, hiszen egy mélyebbre ható átszervezés sokak szerzett jogait veszélyeztetné, így hát a fegyveres szervek megálmodott átformálásával most már meg kell vámunk a következő rendszerváltást. Vagy az azután következőt.

Addig pedig csak csúszkálunk, amúgy jogállami módon, a harmadik világ felé.

Kőszeg Ferenc

A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője, cikkében felhasználta Szikinger István tudományos kutatónak a szolgálati törvény koncepciójáról írott szakértői véleményét.