Megadtam magam

„…a Beszélő írásaiból világosan kiolvashatta bárki: a koalíció SZDSZ-es ellenzői nem adják meg magukat” — írta a HVG. A Beszélő szerkesztősége — akár az SZDSZ — megosztott volt: némelyek kezdettől fogva a koalíció hívei voltak, mások máig ellenzik. Magam az utóbbiak közé tartoztam, az SZDSZ küldöttgyűlésén azonban — mint azt Pető Iván több nyilatkozatában megemlítette — igennel szavaztam a közös kormányalakításra. Bár a pálfordulások története dömpingáru lett az elmúlt hetekben, a Népszabadság mégis megkeresett, magyaráznám meg a magamét.

Miért szavaztam igennel?

Erre a kérdésre két válaszom van: egy veretes és egy prózai. Az SZDSZ június 26-i küldöttgyűlésén, a szavazás előtt mindkettőt elmondtam. A küldöttgyűlés igenje után úgy érveltem, a kulcsszerep és a felelősség Kuncze Gáboré. Végső soron az ő személye a garancia, hogy a koalíció valóban együttkormányzás lesz-e. Ha ő vállalja ezt a felelősséget, akkor mi, akik nagyrészt neki köszönhetjük választási sikerünket, nem hagyhatjuk magára. A prózai érvelés hétköznapibb. Ha az ember egy ilyen döntő fontosságú kérdésben kisebbségben marad, méghozzá maroknyi kisebbségben, akkor óhatatlanul rátapad a gyanú, hogy voltaképpen a többség felsülésének, a választott út csődjének drukkol. Ha a küldöttgyűlésen nemmel szavazok, nem logikus, hogy megszavazzam a kormányprogramot. Akkor pedig ki kell lépnem a frakcióból, le kell mondanom a mandátumomról. Ha ifjú lennék és herceg, talán meg is tenném. Minthogy azonban egyik sem vagyok, s minthogy az elmúlt tizenöt évet az SZDSZ körül töltöttem mint „előfutár”, mint alapító és mint frakciótag, inkább az igen mellett szóló érvekre hallgatok.

A végszavazás kommentárjai közt elhangzott, hogy még én is a koalíció mellett szavaztam, holott mennyit szenvedtem a kommunisták üldözésétől. Valójában koalícióellenes beállítottságomnak soha semmi köze nem volt az ellenzékiként átélt személyes élményekhez. Ellenzékinek lenni a hetvenes-nyolcvanas években kivételes adomány volt, az ifjúság meghosszabbítása, mondta Kis János az SZDSZ megalakulásának ötödik évfordulóján. Ellenzékiként az ember, akár a sherwoodi erdőben, azt mondhatta, azt tehette, azt írhatta, amit akart. Egy csapat tagja volt, és megengedhette magának, hogy csak olyanokkal barátkozzon, akiket valóban a barátainak tudott. Ezért az aranyidőért igazán semmi ár volt, hogy időnként pár órára bevittek a rendőrségre, és néhány évig nem utazhattam külföldre.

De arról persze nincs szó, hogy a létező szocializmussal kapcsolatos történeti és tapasztalati ismereteimnek ne lett volna szerepe a koalíció elutasításában. Az MDF-kormány egyik megbocsáthatatlan bűne, hogy a kommunista múlt feltárását a saját propagandája szolgálatába állította, és ezzel hiteltelenné is tette. Pedig a televízióban felbukkanó egykori hadifoglyok, bebörtönzöttek, recskiek, ötvenhatosok elbeszéléseit hallgatva a néző úgy érezhette, a múltat és az érte viselt erkölcsi felelősséget nem illik sem relativizálni, sem bagatellizálni. Ahogy a holocaust ügyében sem.

Az MSZP hivatalos üdvtörténetében a Németh-kormány a század legjobb magyar kormánya. Pedig a Németh-kormány — azért ne felejtsük el — a Next 2000, a spontán privatizáció során eltűnt állami vagyon, a népszavazás elleni populista uszítás, a médiháborút megalapozó tévékuratórium és a Duna-gate kormánya is volt. Bizony mi, egykori ellenzékiek és régi SZDSZ-esek voltunk azok, akik — Németh Miklós szavával — „sanda támadásokat” intéztünk a kormány ellen. A kommunizmus mint rendszer nem tér vissza. De a koalíciókötést érzelmileg bizonnyal megterheli, hogy a „hétköznapi kommunizmus” annyi arctalan ügyintézőjéből lett egyszerre politikai személyiség, társunk a parlamentben és a kormányzásban.

Amióta 1990 tavaszán Antall József végleg elutasította az MDF és az SZDSZ nagykoalícióját, többé-kevésbé nyilvánvaló volt, hogy a belátható jövőben az MDF és az SZDSZ nem lesz képes koalícióra lépni egymással. Mégis újra meg újra felhangzottak sóhajok: de szép is lenne, ha a küldetéstudatától, szélsőségeseitől, antiszemitizmusától megszabadult MDF összeölelkezne a liberális néppárttá szelidült SZDSZ-szel. 1991 őszétől, amikor kimászva a karanténból az MSZP elfogadható politikai partnerként jelent meg a politika porondján, a kérdés eldöntendővé változott: az MDF vagy az MSZP felé induljon-e az SZDSZ? (A kérdés persze költői volt: az MDF egyáltalán nem akarta, hogy az SZDSZ közeledjen felé.) Orbán Viktor úgy vélte, a balközép koalíció győzelme a jobboldal felett kétpólusúvá merevítené a politikai rendszert, a szélsőjobb felé taszítaná a jobboldali pártokat, és évtizedekre meghosszabbítaná a népi-urbánus háborút. Úgy vélte, a polgári középerők és a mérsékelt jobbközép kormányzása egy erős baloldali és egy gyenge szélsőjobboldali ellenzékkel szemben stabilabb kormányzást biztosítana. Ebben a szellemben ajánlottam én is némely írásomban egy újabb kísérletet a jobboldallal való szóértésre. A gyáva zsidók — fűztem hozzá magamban magánhasználatra — Csurkától megrettenve most az MSZP-hez menekülnek. A még gyávább zsidók, akik közé magamat is számítom, szeretnének kibékülni a mérsékelt jobboldallal.

A választási eredmények ezt a rémlátását nem igazolták. (Persze a balközép népfront szükségességét sem.) A társadalom szinte tudomást sem vett a szélsőségekről. Az azonban igaz, hogy a szocialisták győzelméhez rengeteg illúzió tapad. Ha a várakozásokból csalódottság lesz, mégis teret nyerhet a szélsőjobbal összekapaszkodó jobboldal, és az elégedetlenség elsodorhatja az MSZP-t az SZDSZ-szel együtt.

Nem lesz váltópártja a koalíciónak

Mégis nagyobb az esélye annak, hogy a jobboldal pártjai szétforgácsoltak maradnak. Jobb megoldást a válságos gazdasági helyzetre ugyanis ők sem tudnak kínálni, így a szocialista-liberális koalíciónak váltópártja se lesz. A koalíciós megállapodás értelmében a kormánypártok vitáikat kormánytanácskozásokon és pártközi megbeszéléseken intézik el. A legsúlyosabb ellentétek pedig nem is a koalíciós partnerek között, hanem a nagyobbik koalíciós párton belül, annak elnökségi és frakcióülésein jelentkeznek majd. Mint a Kádár-rendszerben: a nyomásgyakorló csoportok ellentétei megjelenhettek a minisztériumok között, a központi bizottság ülésein, de a politikai vitákat az utcára kivinni tilos volt.

Ez az egypártba vagy kétpártba rejtőzött sokpárt akár tartósan kormányon is maradhat, hiszen a társadalom pontosan érzékeli majd. hogy nincs olyan párt, amely át tudná venni a kormányzást. A koalíciós megállapodás súlyos megsértésére nem kerül sor, az együttkormányzás azonban naponta engedményeket követel. Elvi kérdésekben az MSZP engedni fog, de ennek fejében érzékeny, fontos csoportokat közvetlenül érintő ügyekben az SZDSZ lesz kénytelen engedni. Ha az önkormányzati választáson a koalíciós partnerek közös jelölteket indítanak, akkor a két párt már aligha lesz szétválasztható. Az évezred végére kiújulhat a magyar parlamentarizmus krónikus betegsége: a kormányzó óriáspárt leválthatatlan, a politikai változások a párton belüli hatalmi viszonyok átrendeződésében nyilvánulnak meg.

A szocialista-liberális koalíció — mondják a koalíció ellenzői — a liberális fél akarata ellenére konzerválja vagy újjáéleszti a Kádár-rendszert. Nem mint puha diktatúrát, hanem mint az állami újraelosztás, a terhek alacsony szintű nivellálása rendszerét. S konzerválja egyúttal azokat az erőközpontokat, azokat az eliteket, amelyek a Kádár-rendszerben is a hatalmat gyakorolták.

Csakhogy — kérdezem, már mint a koalíció megszavazója van-e valójában más lehetőség? Az MDF, amely a rendszerváltást kezdetben találó módon alkotmányos forradalomnak minősítette, az önkormányzati választások és a taxisblokád után megkísérelte a rendszerváltoztatás permanens forradalma révén felülről átépíteni a társadalmat. A társadalom kezdetben talán fogékony volt a radikális rendszerváltásra — a taxisblokád résztvevői egyszerre lázadtak a kormány és a rendszerváltás elmaradása ellen, azért is támogatta őket annyi radikális SZDSZ-es —, de a nemzeti leninisták társadalomátépítéséből nem kért. A felülről vezényelt rendszerváltoztatással szemben az SZDSZ-képviselő Tellér Gyula a helyi társadalmak, a polgárosulni vágyó tömegek mozgalmát propagálta a hatalom megalvadt struktúrái ellenében. A népi liberalizmusnak ez a gyönyörű álma azonban sohasem öltött a szervezetek és intézmények nyelvére lefordítható alakot.

Liberális programja következetes megvalósításához az SZDSZ-nek nincs partnere. A nagy változások kora lezárult, minden változás csak félig, csak megalkuvások árán vihető végbe.

Nem rossz, nem jó, hanem létező

A közgazdászok húsz éve mondják, hogy vagy sor kerül gyökeres reformra, szerkezetátalakításra, modellváltásra, következetes privatizációra, vagy összeomlik a gazdaság, beáll a fizetésképtelenség, s az ország az Európához való felzárkózás helyett lesüllyed a harmadik világ színvonalára. De az utolsó pillanatban mindig lett valami a reformokból, a szerkezetátalakításból, a privatizációból. Nem annyi, hogy kilábaljunk a válságból, de annyi azért igen, hogy az összeomlás ne következzék be.

Ezt várhatjuk az új koalíciótól is. A privatizáció kicsit felgyorsul, de a külföldi tőke továbbra sem fog özönleni. Korrupció lesz, de kevesebbet fognak írni róla. A válságövezetek meg egyes veszteséges nagyüzemek is azért csak kapnak valamelyes állami támogatást. Lesz vállalkozásbarát adócsökkentés, meg lesz adóemelés is a szociális kiadásokra. És lesz feketegazdaság, hogy eltartsa azokat, akiket az első gazdaság nem tud eltartani.

De lesz-e ebből polgárosult Magyarország, európai integráció? Persze, hogy lesz — hiszen már most is van. Ki állítaná, hogy a polgárosodás (mi is az?) nem haladt előre a hetvenes-nyolcvanas években, és nem fejlődött tovább, méghozzá ugrásszerűen, 1989 óta. Európai integráció is lesz, csak az nem következik belőle, hogy úgy fogunk élni, mint a hollandok. Ellenben ha az országnak és a kormánynak egy kis szerencséje van, véget ér a világgazdaság recessziója, és a mostaninál azért egy kicsit jobban fogunk élni.

A most megkötött koalíció nem rossz koalíció és nem jó koalíció. Ez a létező koalíció. Ahogy a szocializmus is a létező szocializmus volt.

Kőszeg Ferenc
országgyűlési képviselő (SZDSZ)