A látogató

Most már ligetünkre sóvár s
házikónkra e pogány,
és tőlünk alázatot vár
úri szomszédjog jogán

                            Goethe: Faust

Este van, csöngetnek. Ismerős arcú férfi áll az ajtóban, rossz arcmemóriámmal mégsem tudom, hová tegyem. A nevét mondja, így persze már minden világos, ismert társadalomkutató, egy neves politikus közeli rokona. Csak azt nem értem, hogy kerül ide. Mintegy nyolc éve találkoztunk utoljára.

— Deklasszálódtam — mondja széles vigyorral. Öltönye, nyakkendője, rejtjelzáras diplomatatáskája nem ezt a benyomást kelti. — Otthagytam a tudományt, ingatlanügynök lettem.

A helyzet világosodik. Évek óta szó van róla, hogy a házat, amelyben lakom, privatizálják, a közelmúltban meg is érkezett az önkormányzat előzetes tájékoztatója. Annak is híre ment, hogy valamilyen kft. emberei járják a lakásokat, és lábon meg akarják venni a jó fekvésű belvárosi házat. A szomszéd házat — mondják — már megvették. Fantasztikus összegekről szól a fáma, a vételár állítólag egy kisnyugdíjas százötven-kétszáz évi nyugdíja. Persze, hogy a viszonylag tágas lakásokban magukra maradt öregek szorongva reménykednek: kisebb lakásba költözve, talán gond nélkül élhetnek majd.

Utolsó találkozásunk a diplomatatáskás látogatóval nem volt szívderítő. Állástalan ellenzékiként kisebb, kollegiális szívességet kértem a feleségétől, ő azonban közbelépett. „A feleségem naiv, nem látja át, hogy a mostani helyzetében nem állhat kapcsolatban veled.” Jó érzékkel észreveszi, mire gondolok, ő maga hozza szóba, nevetve:

— Micsoda világban éltünk! — Tudod, hogy a házban az egyik lakó azért kapott itt lakást, hogy téged figyeljen — és mutatja a nevét a lakók jegyzékében.

— Akkor jól dolgozott, mert nekem nem sikerült megfigyelnem. Most se tudom ki ez, azt se tudtam, hogy van a házban ilyen nevű lakó.

Bemelegítésül ennyi elég. Az idő pénz. — Ügyfelünk — mondja a látogató — nagyszabású vásárlással bízott meg. Mi vettük meg a szomszéd házat is. Lakossági szolgáltatással általában nem foglalkozunk, de ha valaki ragaszkodik hozzá, az új lakás megszerzésében is segítünk. Múltkor egy nyolcvannégy éves nénit mi költöztettünk át… De tudod, alapjában véve, ahogy csúnya szóval mondják: ingatlanspekulánsok vagyunk — és megint nagyot nevet.

— Körülbelül milyen összegről van szó?

— Most nem mondanék konkrét összeget…

Ezt talán jól teszi. Nem kettesben vagyunk ugyanis, negyed órával előtte egy másik rég nem látott ismerős is beállított. Öt éve él egy 16 négyzetméteres szükséglakásban, úgy tudja, érvényes még a jogszabály, hogy öt év után a szükséglakásban lakó jogosult lesz egy normális bérlakásra. Nem tudnám-e támogatni a kérelmét az önkormányzatnál… Nem bánom, ha nem röpködnek a jelenlétében milliók. Ő persze érzi, hogy visszás a helyzet, és gyorsan elbúcsúzik.

Ha „konkrét összegről” nem beszélhetünk, nemigen tudom miről beszélhetnénk még. Megkérdezem, mégis milyen cég akarja megvenni a házat, és milyen célra.

Látogatóm zárkózott lesz és hivatalos. Ezt nem közölheti. Üzleti titok. Hogy jóvá tegye az elutasítást, a vélt politikai rokonszenvemre próbál hatni: — Megbízónk az egyik legtőkeerősebb vállalkozó. Ízig-vérig liberális ember. Aztán az „üzleti érzékemre” apellál: — Minél hamarább döntened kellene. Áll az ingatlanpiac, esni fognak az árak, minden későbbi ajánlat csak rosszabb lesz. Szeretném befejezni a beszélgetést, pedig a java csak ezután jön. Mindenesetre elmondom, nem akarom eladni a lakást, születésem óta itt lakom, szeretek itt lakni, és anyagilag voltam a jelenleginél rosszabb helyzetben is.

Egyszerre fenyegető lesz. Még nem láttad a társasági szerződést. Nem tudod, milyen jogokat biztosít a többségi tulajdonosnak.

— Jó, hogy mondod. Majd odafigyelek, mielőtt aláírom.

— Nem szerencsés dolog szembekerülni egy cápával.

Ezzel felvidít: — Kifejezetten kedvelem a cápákat. Már rég nincs dolgom velük. Hiányoznak.

A szociális lelkiismeretem megdolgozása következik:

— Ha éppen veled nem tudunk megegyezni, a megbízónk valószínűleg visszalép. Majd egy másik házat veszünk meg. Csak itt az öregek reszketnek, hogy pénzhez jussanak.

Másról kezdünk beszélni, politikáról, pártokról. Látogatóm kiesik a szerepéből, szidalmazni kezdi közös ismerőseinket, akik most az SZDSZ politikusai. Mellékesen megemlíti, milyen jó kapcsolatban van az egyik miniszterrel. Lehet, hogy mégse esett ki a szerepéből?

Feláll, búcsúzkodik. — Nem tudod, milyen egyedül lakni egy kiürült házban.

— Valami fogalmam van róla. Olvastam Malamudot.

— Most arról beszélnek, hogy fel kell újítani a fűtést. Állítólag tizenkilenc millió, de nyilván több. Fel kell újítani a liftet is.

— Ez nem az én különös problémám. Ezért tartom katasztrofálisnak az egész mostani lakásprivatizációt. A lakók nem lesznek képesek kifizetni ezeket az összegeket. A VII., VIII., IX. kerületben újabb évtizedekig nem fogják tatarozni a házakat. A Belvárosban nyilván más a helyzet, itt az épületek nagy részét valószínűleg megveszik üzleti célra.

— Éppen ez az. Mit csinálsz, ha megbízónknak luxusigényei lesznek, különleges liftet akar stb. Hogy fizeted ki a rád eső részt?

— Nagyon egyszerű. Amit kibírok fizetni, azt kifizetem, ha meg nem bírom, a megbízótok vagy átvállalja a költségeket, vagy lemond az igényeiről.

— Az eredeti tőkefelhalmozás korát éljük. — A hangja egy kicsit ironikus lesz: A „karvaly tőke” nem tréfál. Minden megtörténhet… Mostantól másnaponként be fogom dobni az ajánlatunkat.

Azelőtt a BM-eseket, amikor házkutatni jöttek, nem lehetett kidobni.

Vajon a mai látogatókat se lehet?

Kőszeg Ferenc