Körkörös békaperspektíva

A Beszélő két héttel ezelőtt vitát indított a magyar biztonságpolitikáról. Az egyik hozzászólás — Csalog Zsolté — a Népszabadságban jelent meg július 20-án. Ezzel a kérdés — örömünkre — a napilap olvasói elé kerül, akiknek száma mintegy nyolcszorosa a Beszélő-olvasókénak. Az új helyzet készteti a szerkesztőt arra, hogy tájékoztató szándékkal beleszóljon a polémiába.

Az ördög, mint tudjuk, a részletekben, a szenzáció pedig a lábjegyzetekben van. Cs. Zs. lábjegyzete elárulja, hogy a vitacikket a Beszélő nem közölte. A hír igaz, tehát magyarázatra szorul.

A szerkesztőség biztonságpolitikánkról nem szakmai, de szakszerű vitát kíván folytatni. Ezért Pick Róbert vitaindítóját még a megjelenese előtt elküldtük mintegy húsz, a biztonságpolitika problémáiban jártas személynek: politikusoknak, katonáknak és politológusoknak. Ugyanakkor számítottunk rá, hogy számos, inkább érzelmileg motivált írást is kapunk majd. Ezeket az olvasói reflexiókat a vita egy későbbi szakaszára tartogattuk. Cs. Zs. azonban nem akarta kivárni a türelmi időt: visszavonta és másutt helyezte el írását. Ezt azért is jól tette, mert így nem kellett attól tartania, hogy olvasói Pick Róbert cikkét is olvasták.

Miről szól a vitaindító? Arról a tényről, hogy a Varsói Szerződés felbomlásával túlhaladottá lesz a tömbök közötti biztonság elve. A függetlenné váló országnak a védelméről is magának kell gondoskodnia. Olyan, szerződéseken nyugvó biztonsági rendszert, amely a helyi háborúk, a két ország közötti háborúk lehetőségét teljesen kizárná, még nem találtak fel. Európa keleti felének országai között, egyelőre, nem alakult ki az a magas szintű gazdasági és politikai integráció, amely Nyugat-Európában valószínűtlenné teszi a fegyveres konfliktusokat. Ha pedig ez így van, a honvédségnek fel kell készülnie arra, hogy megállítson és ellentámadással visszaverjen egy, valamely szomszédos országból kiinduló támadást. Nem arról van szó természetesen, hogy a honvédség ki tudná védeni egy nagyhatalom támadását (a cikkben bemutatott haderő-összehasonlításban a Szovjetunió nem is szerepel), és nem is arról, hogy a hadsereg helytállhatna egy minden irányból egyszerre bekövetkező „körkörös” támadással szemben (ennek az eshetőségnek a kizárása a külpolitika feladata), hanem csupán arról, hogy egy támadóval szemben a védekezés sikeres lehet.

Mindez szinte közhely. Pick Róbert annyiban gondolkodik másként, mint némely rangban fölötte álló tiszttársa, hogy úgy véli: miként korábban a hadsereget a Varsói Szerződés érdekeinek megfelelően fejlesztették, most a Varsói Szerződés érdekeinek megfelelően fejlesztik vissza. A rendszerváltás előtt a katonai vezetés elébe ment a bécsi haderőcsökkentési tárgyalások várható eredményeinek, és haderőreform címén megkezdte a hadsereg leépítését, hogy eleve megfeleljünk a tömbök közötti megegyezés során kialakuló kvótáknak. Időközben az új kormány kinyilvánította szándékát, hogy tárgyalásokat kezd a Varsói Szerződésből való kilépésről, de minden ugyanúgy folytatódik, mintha semmi sem történt volna. Az új katonai kormányzat átvette a régi jelszavait, mindenekelőtt a „körkörös védelem” hadászatilag értelmetlen, politikailag félreérthető jelszavát, s közben folytatódik az átgondolatlan haderőcsökkentés, a fegyvereladás … Olvasatom szerint erről szól a cikk, bár a tanulságok kissé rejtettebben jelennek meg, hisz a szerzőt köti a szolgálati fegyelem.

Csalog Zsolt egy másik cikkel és egy másik szerzővel vitázik. Mindenekelőtt azt bizonygatja, hogy a honvédség nem lehet képes a „hon körkörös megvédésének nemes feladatára”. Azaz nem veszi észre, hogy Pick Róbert egyik legfontosabb állítása: körkörös védelem nincs, mind az elvet, mind a kifejezést el kell vetni. Az utóbbit főként azért, mert a felületes figyelmetlenek — Csalog példája mutatja — könnyen félreértik.

A félreértés — félreértés. Azt viszont már nehezebb megmagyarázni, vajon miből gondolja Csalog Zsolt, hogy Pick Róbert bárkivel is keresné a konfliktust, és mintegy vadászna olyan, akár távoli országokra, amelyekkel honvédségünk a siker esélyével mérkőzhet meg. A „védtelen” Ausztria csekély haderejével való példálózás pedig teljesen félrevezető. A semleges Ausztria védettségét ugyanis a nagyhatalmak szavatolják. Ezt a védelmi garanciát Magyarország aligha fogja megkapni.

A divatos pacifizmusnak mifelénk két forrása van. Az egyik az, hogy eddig a katonáskodás alig jelentett mást, mint a szovjet parancsok teljesítését. Szovjet vezényszóra az olaszok ellen harcolni: ez a gondolat — úgy vélem — még a szenvedélyes kardcsörtetőket is pacifistákká tette. A másik ok, hogy a háború Európában negyven éven át irreálisnak tetszett, következésképp a katonaság fölös luxusnak. Csak bíznunk lehet benne, hogy az is marad. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a hidegháború felforrósodását mindeddig az atompatt, a „katonai tömbök nyújtotta nyomasztó biztonság” akadályozta meg. Ahol ez nem működött, így Európán kívül, szinte folyamatosan dúltak a helyi háborúk.

Csalog Zsolt pacifista álláspontot fogalmaz meg markánsan. Egy pacifista két feltételezésre építheti meggyőződését. Az egyik az, hogy az országot nem fenyegeti és a belátható jövőben nem is fogja támadás fenyegetni. A másik, hogy a támadás nem zárható ugyan ki, de nem érdemes felkészülni rá, mert úgyis az agresszor az erősebb; mert a védelemre való felkészülés költségesebb, társadalmi hatásában károsabb, mint maga a háborús vereség; vagy pedig mert vért ontani még önvédelemből sem szabad. Az első feltételezést nem lehet bizonyítani: megalapozottan érvelhetünk a támadás csekély valószínűsége mellett, eshetőségét kizárni azonban nem lehet. Az erőszakmentesség hitvallása — hitvallás, amelyről nincs helye a vitának. Arról ellenben, hogy meg lehet-e védeni az országot, ha egy szomszédja megtámadja, hogy megéri-e megvédeni — erről termékenyen vitatkozhat egy pacifista, egy „reálpolitikus” meg egy katona.

Csalog Zsolt azonban nem erről vitázik, még csak fel sem veti a kézenfekvő problémákat, és egyáltalán nem néz szembe azzal, mit jelent pacifistának lenni. Ehelyett feltételezésekbe bocsátkozik: a Beszélő azért kezdte el a biztonságpolitikai vitát, mert az SZDSZ nemzeti demagógiával akar védekezni a hazafiatlanság vádja ellen.

Nem érdemes most ismét bizonygatni, hogy az SZDSZ álláspontja nem a Beszélő álláspontja, és Pick Róberté nem a Beszélőé. Az SZDSZ megalakulásától kezdve követelte a szovjet csapatok kivonulását (és nem tántorodott el ettől akkor sem, amikor az MDF egyes politikusai a „román veszélyre” hivatkozva védelmükbe vették a szovjet jelenlétet), a múlt ősz óta követeli, hogy kezdődjenek tárgyalások a Varsói Szerződésből való kilépésről, és minden időkben ragaszkodott a lelkiismereti szolgálatmegtagadás jogának törvényes elismeréséhez. Ezen túl azonban nincs kidolgozott biztonságpolitikai „doktrínája” — számos jel alapján gyanítható, hogy kormányra kerülésekor az MDF-nek sem volt. A Beszélőben megindult vita ellenben, ha az SZDSZ szemszögéből értékeljük, talán hozzásegíthet a hiányzó koncepció, a szabaddemokrata biztonságpolitikai elképzelések kialakításához.

Csalog Zsolt, az SZDSZ alapító tagja, már a vitaindítót „meredt döbbenettel” olvasta. Pick Róbert cikkében „egyetlen olyan gondolatot” nem talált, amely „liberális kobakjába beleférne”.

De Gaulle után szabadon csak azt tanácsolhatjuk: cserélje ki a kobakját!

Kőszeg Ferenc