Összekuszálódó hatalmi ágak

Az Alkotmánybíróság június 30-i dön­tései súlyos közjogi, politikai és gazda­sági dilemmákra világítanak rá. Az ál­taluk fölvetett kérdések messze túlmu­tatnak azon, hogy alkotmányos-e a családi támogatások és a táppénz radi­kális leépítése, a szerzői jogdíjakra ki­vetett tb-járulék és a személyi szám megszüntetésének elodázása. A hatal­mi ágak viszonyáról, a gazdaságpoliti­ka mozgásteréről és az alkotmányvéde­lem lehetőségéről van szó.

Alkotmányellenes sokk?

Alkotmányunk elkötelezi az államot a szociális biztonság védelme mellett. Ez a kötelezettségvállalás erős társa­dalmi támogatást élvez. A közvéle­mény azt várja az államtól, hogy ne en­gedje egyik napról a másikra meginga­ni a létfeltételeket, melyek a jövőt tervezhetővé, kiszámíthatóvá teszik. 1980 óta minden magyar kormány úgy pró­bált úrrá lenni a gazdaság egyensúlyi zavarain, hogy ennek a várakozásnak többé-kevésbé eleget tett. Hivatalának első nyolc hónapjában így járt el a Horn-kormány is. 1995. március óta nem így cselekszik. Nyolchavi tétová­zás után azok álláspontját fogadta el, akik szerint a magyar gazdaságot saj­nos lehetetlen úgy stabilizálni, hogy a lakosságot ne sújtsák sokkszerű veszteségek. Ez a nézet — mint minden nézet — vitatható, s megosztja a közgazdász­társadalmat. Június 30. óta azonban nem az a kérdés, hogy melyik a jobbik közgazdasági elgondolás. Még csak nem is az, hogy politikailag melyik vál­lalható. Az Alkotmánybíróság döntése óta azt kell gondolnunk, hogy a gazda­sági stabilizáció technikáinak ott van­nak az alkotmányos határai, ahol Falu­végi Lajostól Szabó Ivánig minden pénzügyminiszter megállt. A Balcerowicz-program, mely a lengyel gazdasá­got három év leforgása alatt talpra állí­totta, Magyarországon alighanem al­kotmányellenes volna.

A testület állásfoglalása öt külön döntésből áll; nem az összes tartalmaz­za ezt a következményt. A személyi számról hozott határozat a polgárok információs önrendelkezését védi; a jogdíjakra kirótt társadalombiztosítási járulék elvetése a diszkrimináció tilal­mán alapul. Ezek nem okvetlenül áll­nak szemben a sokkot okozó stabilizá­ciós eljárásokkal; amit alább írok, rá­juk nem vonatkozik. A kritikus két ha­tározat a táppénzről és a családi támo­gatásokról szól. Fő tételük így hangzik: „A gazdasági helyzet …. fokozott elnehezülése a terhek arányos áthárítását és megosztását alkotmányosan indokol­hatja, azonban az ilyen mértékű és azonnali hatályú kockázatáthárítás — annak előre történő kalkulálhatatlan­sága, kiszámíthatatlansága miatt — már a polgárok szociális biztonságát … ve­szélyezteti.” Szerzett jogok elvonása csak akkor lehet alkotmányos, ha „fo­kozatosan, előre láthatóan, kiszámítha­tóan” történik meg (455/B/1995/III. 7.).

Kérés az olvasóhoz

Akiknek életét a stabilizációs tör­vény megsemmisített pontjai lehetetle­nül nehézzé tették volna, s azok is, akikben van együttérzés a megpróbál­tatások elszenvedői iránt, valószínűleg elégtétellel és megnyugvással fogadják a hírt, hogy a szociális juttatások hirte­len elvételét tiltja a köztársaság alkot­mánya. Heroikus elfogulatlanságot kí­ván annak belátása, hogy megkönnyebbülésre semmi ok. Rendkívüli tárgyilagosságot kérek tehát az olvasó­tól. Arra szeretném rávenni, hogy vá­lassza el a Bokros-program iránti ér­zelmeit az alkotmánnyal szembeni vá­rakozásaitól. Nem arról próbálom meggyőzni, hogy a sokkszerű elvoná­sok gyakorlata helyes, hanem arról, hogy helyes vagy helytelen volta nem alkotmányjogi kérdés, és hogy nagy bajt okoz, ha azzá válik.

Cikkemben három fontosabb állítást teszek. Először, az alkotmánybírósági határozatoknak az a része, mely a szociális juttatások hirtelen és nagyará­nyú leépítését támadja, hiányos érvelé­sen alapul. A sokkszerű elvonások ka­tegorikus tilalma nincs benne az alkot­mányban, vagy legalábbis a testület­nek nem sikerült kimutatnia, hogy benne van. Második állításom a követ­kező: akár kielégítő az alkotmánybírák érvelése, akár nem, a határozatok fi­gyelmes olvasója észre kell vegye, hogy a hatalmi ágak összekuszálódása fe­nyeget: vagy az alkotmánybírák fog­nak költségvetést csinálni, vagy a költ­ségvetést csináló pénzügyminiszter dönti el, hogy mi az, amit az alkotmány­ megenged. Harmadszor, ez a veszély nem az Alkotmánybíróságnak sokszor és sokak által felrótt hatalmi terjeszke­dő kedvből származik, de nem is abból, amit viszont a testület elnöke rótt föl a kormánynak, nevezetesen, hogy azt nem érdekli intézkedéseinek alkotmá­nyos kontrollja. A probléma gyökerei az alkotmány 70/E. §-ába kapaszkod­nak, mely kimondja, hogy az állam vé­di a polgárok szociális biztonságát. Magyarországon a piacgazdaságot el­fogadó többség is túlnyomórészt egyet­ért abban, hogy az állam nem adhatja fel szociális kötelezettségeit, és ennek a konszenzusnak tükröződnie kell az al­kotmányban. Így hát sem az nem volna elfogadható, ha a 70/E. § kimaradna az alkotmányból, sem az, ha tartalma üres jókívánsággá laposodnék. De az sem volna elfogadható, ha az állam alkot­mányos kötelezettségeit úgy kellene értelmezni, hogy az a mindenkori kor­mányt gazdasági katasztrófapolitikára kényszerítse. A bajok onnan erednek, hogy ez a dilemma nincs megoldva. Utolsó állításom az lesz, hogy a nehéz­ség a szociális jogok természetével függ össze, de feloldani nem ezek átfogal­mazásával kell, hanem a sajátosságu­kat tükröző — s a hatalmi ágak elvá­lasztását tiszteletben tartó — eljárás kialakításával. Fejtegetéseim végén ja­vaslatot teszek egy ilyen eljárásra.

Magyarországon szokásba jött, hogy a közhatalmi szervek bírálatán az ócsárlásukat érik. Ha valaki nem írja le, hogy „a parlament lejáratta magát”, vagy hogy „a kormány dilettáns és te­hetségtelen”, akkor nem is bírált. Én bírálni fogom az Alkotmánybíróságot, de nem azzal a szándékkal, hogy a tes­tület intézményes tekintélyét támad­jam. Az Alkotmánybíróság döntéseit semmilyen más közhatalmi szerv nem bírálhatja felül: kizárólag az alkot­mánynak van alárendelve, és én ezt he­lyeslem. De mégis van egy instancia, melynek az Alkotmánybíróság felelős, ez pedig a nyilvánosság. Éppen mert nem áll intézményi kontroll alatt, alá kell vettetnie a nyilvánosság nem in­tézményi kontrolljának. Minden döntését gondos precizitással meg kell in­dokolnia, s ki kell mutatnia, hogy a sok különálló indoklás egységes és védhető alkotmányértelmezéssé áll össze. Mivel érvel, bírálható. Semmi más nem bizto­síthatja objektivitását, csak az, ha si­kerül helytállnia a nyilvános kritika előtt. Úgy gondolom, s vélekedésemet igyekezni fogok alá is támasztani, hogy az említett határozatok nem állnak meg. Azonban ennek kimutatása része annak, ahogy az Alkotmánybíróság nyilvános kontrolljának zajlania kell

A hiányzó láncszem

Az Alkotmánybíróság nagyon vilá­gosan megmondja, hogy a szociális biz­tonság védelmének korlátai vannak. Az állam csak abból juttathat polgá­rainak, amit tőlük beszed: ha bevételei zsugorodnak, a kiadások korábbi szintjét legföljebb eladósodás árán tarthatja fenn. Az adósságok azonban nem halmozhatók minden határon túl. Ha a gazdaság teljesítőképessége nem javul, az újabb hitelek egyre növekvő részét kell korábbi hitelek kamatainak törlesztésére, a tőkeösszeg visszafizeté­sére fordítani. Elkerülhetetlenné válik a kiadások csökkentése, s a takarékos­kodást kényszer a szociális kiadásokat is elérheti. Ezért mondja a bíróság, hogy „a szociális biztonság nem jelent sem biztosított jövedelmet, sem pedig azt, hogy az állampolgárok egyszer elért életszínvonala a gazdasági viszonyok kedvezőtlen alakulása következ­tében ne csökkenhetne” (772/B/1990 AB). „Mindebből következik, hogy az állam széles körű jogosítványokkal rendelkezik a szociális ellátásokon be­lüli átcsoportosításokra és átalakítá­sokra a gazdasági viszonyok függvé­nyében” (455/B/1995/II). Az alkot­mány tehát nem azt tiltja, hogy az ál­lam egyszer már elismert megadott jó­léti előnyöket megvonjon, hanem azt, hogy az elvonás a jogbiztonságot, a szerzett jogok élvezésének biztonságát, a hátrányos megkülönböztetés tilalmát sértő módon menjen végbe. Ilyen alkot­mányos aggályt okozó sérelem az, ha hirtelen vezetnek be nagymértékű el­vonást, felborítva a családok és a gaz­dasági szervezetek alapvető számítá­sait, s nem hagyva időt az előzetes al­kalmazkodásra.

Ha azonban igaz, hogy a szociális biztonság védelme nem lehet abszolút — minden elgondolható igénynél erősebb — kötelezettség, akkor nem lehet abszo­lút kötelezettség az sem, hogy az állam ne vonjon el szolgáltatásokat úgy, hogy az a szociális biztonság szintjét hirte­len szállítsa le. Hisz ez is olyan kívána­lom, melynek teljesítése az állam ren­delkezésére álló erőforrások és a vele szembeni követelések egymáshoz vi­szonyított terjedelmétől függ. Gondol­junk bele a következő (ismerős) esetbe: a nehéz gazdasági helyzetbe került ál­lam a kiadások csökkentése helyett az eladósodást választja, és addig halo­gatja a népszerűtlen intézkedéseket, míg egyszer csak döntési kényszerbe kerül: vagy durván belehasít a szociális kiadásokba (is), váratlan és nagymér­tékű veszteségeket okozva a polgárok­nak, vagy rövid időn belül fizetéskép­telenné válik, ami a társadalomnak sokkalta súlyosabb sokkot okozna. Ha valóban ez az alternatíva, akkor a szo­ciális biztonságot váratlanul és nagy­mértékben rontó intézkedések nem le­hetnek alkotmányellenesek, hacsak nem akarjuk azt mondani, hogy a még nagyobb sokk tétlen bevárása az állam alkotmányos kötelessége. Ez azonban képtelenség.

Nem olyat állítok, amit ne állítana maga az Alkotmánybíróság is, „A szol­gáltatásokat és a hozzájuk fűződő várományokat”, olvassuk a 455/B/1995/II. sz. határozatban, „nem lehet sem alkotmányosan megfelelő indok nélkül, sem pedig egyik napról a másik­ra lényegesen megváltoztatni. Az átme­net nélküli változáshoz különös indok szükséges (K. J. kiemelése).” Egy másik helyen pedig: „Az alkotmányellenes, ha az arányok olyan mértékben eltolód­nak, hogy az eddigi védelem szintje mi­nőségileg gyengébbre változik, s ennek nincs alkotmányos indoka (K. J. kieme­lése).” Csakhogy sem a családi támogatásokról, sem a táp­pénzről szóló határozat nem vizsgálja, hogy van-e a stabili­zációs törvény mögött ilyen különleges és alkotmányos in­dok. Nincs nyoma, hogy az al­kotmánybírák áttanulmá­nyozták, majd, mint elégtele­neket elvetették volna a kor­mány indokait. Nem is foglal­koznak velük. Beérik annak — egyébként igen körültekintő — kimutatásával, hogy a törvény által megcsorbított jogosultságok az élet tervezhetősége szempontjából rendkívül fon­tosak, hogy váratlan és nagy­arányú elvonásuk a vagyoni biztonságot és sok esetben a saját erőfeszítések megtérülésének biztonságát sérti, s ezért csak kivételesen erős indokok fennállása esetén lehet az al­kotmánnyal összhangban iga­zolni. Azt azonban nem firtat­ják, hogy a törvény indokai ilyen indokok-e. Ehelyett rendre átcsúsznak abba az okoskodásba, mely szerint a szerzett jogok hirtelen elvétele önmagában, indokaitól füg­getlenül tilalmazandó. Példá­ul: „A rövid és meghatározott időre szóló szolgáltatások, mint a gyes, gyed és gyet, nem­csak a tárgyuk, hanem a rövid, belátható bizalmi idő miatt is fokozott védelmet élveznek. Éppen ezért idő előtti megszüntetésük a jogbiztonságot jelentő szerzett jogokat sérti meg, ezért alkotmányellenes” (uo.).

Sólyom László azt nyilatkozta a Du­na Televíziónak, hogy az Alkotmánybí­róság gazdasági kérdésekkel nem fog­lalkozott, döntése kizárólag alkot­mányjogi. Ez azonban, sajnos, csak annyit jelent, hogy a testület elmulasz­totta megtenni, ami a dolga. Nem vizs­gálta meg, fennáll-e a kényszerhelyzet, melyre a kormány hivatkozik, s elég súlyos-e a veszély ahhoz, hogy a rend­kívüli megszorításokat alkotmányosan védhetővé tegye. Enélkül azonban nincs alapja kimondani, hogy a vitatott rendelkezéseknek nincs alkotmányos indoka, tehát alkotmányellenesek.

De az igazi nehézség akkor mutat­koznék csak meg, ha az Alkotmánybí­róság nem mulasztotta volna el szem­ügyre venni a kormány indokait. Te­gyük fel, hogy a bírák magyarázatot kérnek, és a kormány rendelkezésükre bocsátja a szükséges információkat. Kétféleképpen kezelhetik a kormány válaszát. Az egyik esetben csupán azt vizsgálják, hogy a kormány költségve­tési koncepciója önmagában megáll-e: hihetők-e a kiinduló adatok, jók-e a számítások, ésszerű-e a célok megvá­lasztása, értelmes összefüggés van-e a célok és a választott stratégia között. Ez a gyenge próba nem sok eredménnyel kecsegtet, mert csak kifejezetten gügye pénzügyminiszter nem volna képes olyan dokumentumot előterjeszteni, mely az ilyen követelményeknek megfelel. Úgy tűnik tehát, erősebb próbára volna szükség: nem azt kellene nézni, hogy a kormány koncepciója elég jó-e, hanem azt, hogy a legjobb-e a rendelke­zésre álló elgondolások közül. Ez a vizs­gálódás képessé tehetné az Alkotmánybíróságot annak megítélésére, hogy va­lóban feltétlenül szükséges-e a lépés, melyet a kormány feltétlenül szüksé­gesként védelmez. S ha kimutatható, hogy nem az, akkor meg lehet állapíta­ni, hogy a vitás szerzett jog sokkszerű megvonása számára nincsenek adva kellően erős, alkotmányos indokok.

Csakhogy az erősebb próba alkalma­zásának ára van. Ez azt jelentené, hogy az Alkotmánybíróság magáévá tesz egy költségvetési koncepciót, s a kormány intézkedései attól függően minősülnek alkotmányosnak vagy alkotmányelle­nesnek, hogy összhangban vannak-e a testület pénzügypolitikai elgondolásai­val. Ha változik a bírák becslése olyan kérdésekről, mint hogy a laza pénzügyi politika hogyan befolyásolja az inflá­ciós várakozásokat, vagy hogy a költ­ségvetési hiány egyszázalékos növeke­dése hány százalékos kamatláb-emel­kedést von maga után, vagy hogy a nemzetközi pénzpiaci viszonyok ala­kulása milyen hatással van a magyar állam hitelfelvételi lehetőségeire, ak­kor változik azon intézkedések köre is, melyeket a kormány alkotmányosan bevethet. Ez pedig azt jelentené, hogy az alkotmányos jogok betartása csak úgy biztosítható, ha a költségvetési po­litika alapkérdéseiről nem a kormány dönt, hanem az Alkotmánybíróság.

Nem túlzás ez? — kérdezheti a szkep­tikus olvasó. Talán az olyan rendkívüli helyzetekben, mint ez a mostani, az Al­kotmánybíróság valóban önálló pénz­ügy-politikai koncepció kialakítására kényszerül. Ilyen határhelyzet azonban tízévenként egyszer, ha adódik. Rendes körülmények között nyilvánvaló, hogy a kormánynak elégséges tartalékai vannak a szociális biztonság hirtelen, nagyarányú lerontásának megelőzésé­re: ha mégis ilyen intézkedéshez folya­modik, nem kell külön vizsgálni, hogy az elkerülhető volna-e — az igenlő vá­lasz minden további nélkül vélelmez­hető. Így hát elegendő megállapítani, hogy a vitatott megszorítás erős alkot­mányos védelmet élvező érdeket sért, s már meg is lehet semmisíteni a kifogá­solt rendelkezést.

Ez első pillantásra meggyőzőnek tű­nik, de a dolog mégsem így áll. Nincs olyan gazdasági helyzet, amikor az Alkotmánybíróság ne kerülhetne saját költségvetési koncepciót kívánó dön­tés elé.

Képzeljük el a következőket. 1993 végén Bokros Lajos magánszemély, magyar állampolgár az Alkotmánybí­rósághoz fordul az 1994. évi költségve­tés megsemmisítése céljából. Indoklása a következő: a költségvetés túlzottan nagy hiánnyal számol, s a tényleges hi­ány még ennél is nagyobb lesz; előre látható, hogy emiatt 1995-ben elkerül­hetetlenné válik a kiadások drasztikus csökkentése. Ha nem kezdik el azonnal a családi juttatások fokozatos leépíté­sét, akkor egy-másfél év múlva már csak sokkszerű, felkészülést és alkal­mazkodást nem engedő megszünteté­sükre lesz mód. Az 1994. évi költségve­tés alkotmányellenes, mert a haloga­tással létrehozza a (most még nem szükségszerű) hirtelen visszavonás kényszerét 1995-re. Mivel az Alkot­mánybíróság értelmezése szerint az ál­lam köteles kerülni a szociális bizton­ság sokkszerű megrendítését, a bead­vány vizsgálata elöl nem térhet ki. Ha Bokrosnak igaza van, és az 1994-es költségvetés lazasága elkerülhetetlen­né teszi az 1995-ös stabilizációs meg­szigorításokat, akkor kötelezni kell a kormányt a mulasztás pótlására. Ha Szabó Ivánnak van igaza, azaz ilyen kényszer nem keletkezik, és a majdani pénzügyminiszter szükségtelenül fogja szorongatni a népet, akkor az 1994. évi költségvetés átengedhető. El kell dön­teni, hogy kinek van igaza. Ám ehhez az Alkotmánybíróságnak önálló költ­ségvetési koncepcióra van szüksége, saját ítéletre a fennálló pénzügyi hely­zetről, és saját becslésre a várható ten­denciákról. Pedig olyan évben va­gyunk, amikor a kormány nem állítja, hogy a szorító intézkedések elkerülhe­tetlenek, és nem is folyamodik ilyenek­hez. Tipikus évben.

Ha az Alkotmánybíróság a költség­vetési politika területére téved, akkor bizony baj van. De vegyük észre: akkor is baj van, ha tartózkodik a saját költ­ségvetési elgondolásainak kidolgozásá­tól. Ha ugyanis a megszorítások szük­ségességéről kizárólag a kormány és a parlament ítélhet, akkor az ő döntésük fogja meghatározni, hogy a szociális biztonság milyen mértékű lerontása fér még bele az alkotmányba. Ami szerin­tük okvetlenül szükséges, azt a bíró­ságnak is okvetlenül szükségesként kell elfogadnia. Ez viszont azt jelentené, hogy mindig van kellően erős közérdek, mely a szociális jogok alkotmányos vé­delmét felfüggeszti. Úgy látszik, elke­rülhetetlen a hatalmi ágak összekuszálódása: vagy az alkotmánybírák szerkesztik a költségvetést, vagy a pénz­ügyminiszter értelmezi az alkotmányt.

A feladat

Ha a zavar lényegét megértjük, elhá­rításának feltételeit is világosabban fogjuk látni. Foglaljuk hát össze okfej­tésünket. A szociális biztonság védel­mének kötelezettsége az Alkotmánybíróság szerint nem abszolút, nem jelent­heti azt, hogy az állam semmilyen kö­rülmények között nem nyúlhat hozzá egyszer már megszerzett jóléti jogok­hoz. Hogy valamely elvonás alkotmá­nyos-e vagy alkotmányellenes, azt mérlegelésnek kell eldöntenie. A mér­leg egyik serpenyőjében az alkotmány által védett érdekek vannak: ezek ter­mészete. nyomatéka és sürgőssége dönti el, hogy milyen erős indokra van szükség csorbításuk igazolásához. A mérleg másik serpenyőjébe azok az ér­dekek kerülnek, melyek az elvonást in­dokolják. Hogy az Alkotmánybíróság a döntéshez szükséges mérlegelést elvé­gezhesse, ehhez a mérleg mindkét ser­penyője fölött rendelkeznie kellene, amire igényt is tart: „Azt, hogy a kivé­teles beavatkozás feltételei fennállnak-e, végső fórumként az Alkotmány­bíróságnak kell eldöntenie”, mondja, egy korábbi határozatára hivatkozva (32/1991 [VI. 6.] AB). De akkor az Al­kotmánybíróság óhatatlanul a költség­vetés pénzügyi elveinek bírájává válik, s a kormány nem tudja önállóan ellát­ni egyik legfontosabb és legsajátabb feladatát. Ha pedig a költségvetés in­dokoltságáról egyedül a kormány, il­letve a mögötte álló parlamenti több­ség hivatott dönteni, akkor az Alkot­mánybíróság soha nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy elvégezze a mérlege­lést, s egy költségvetési megszorítást a szociális biztonság sérelmére hivat­kozva alkotmányellenesnek minősít­sen. Vagy a költségvetés bénul meg, vagy a szociális biztonság alkotmányos követelménye üresedik ki.

A szociális jogok sajátos természete vezet a hatalmi ágak közötti viszony zavaraihoz. A viszony tisztázása vezet­het el oda, hogy a szociális jogok — stá­tusuknak megfelelő — intézményes vé­delmet élvezzenek. Mivel a jóléti ellá­tások a költségvetés legnagyobb ki­adási tételei közé tartoznak, ezért a szociális biztonság elvárható mértéke egyszerre függ az alkotmányos jogok értelmezésétől és a költségvetés teljesí­tőképességének megítélésétől; s így meghatározásában mind az Alkot­mánybíróságnak, mind a kormánynál része kell legyen. Azt kell biztosítani hogy eközben a két szerv illetékessége világosan elkülönüljön, s egyik se szo­ríthassa ki a másikat. Ehhez minde­nekelőtt alkalmas eljárásra van szük­ség, mely megőrzi a hatáskörök világos szétválasztását, és mégsem fenyegeti sem a költségvetési politika, sem az al­kotmányvédelem lehetőségeit. Azaz, s költségvetés sarkalatos feltételeinek megítélése a kormány joga kell marad­jon, de úgy, hogy a kormány ezzel ne döntsön a szociális intézkedések alkot­mányosságáról. A szociális intézkedé­sek alkotmányosságának megítélése az Alkotmánybíróság kizárólagos jogköre kell legyen, de úgy, hogy ezzel az Al­kotmánybíróság nem dönthet arról milyen feltevéseken kell nyugodjék a jó költségvetés. Lehetséges ilyen eljá­rás? Lehetséges, ha a két hatalmi áj egyetértésre jut a nehézség természetét illetően, s ha készséget mutatnak rá hogy együtt keressék a rájuk bízott ér­dekek összeegyeztetésére alkalmas gyakorlatot.

Egy működőképes megoldás

Az Alkotmánybíróságról szóló tör­vény módot ad rá, hogy a kormány jog­szabály vizsgálatától függetlenül is al­kotmányértelmezést kérjen a testület­től. Ezt a lehetőséget kellene kihasználni a szociális biztonsággal kapcso­latos alkotmányossági kérdések keze­lésére. A kormány, koncepciójának ki­alakítása után, de még a törvényjavas­lat elkészítése előtt, az Alkotmánybí­rósághoz fordulhatna, ha úgy ítéli meg, hogy egyik-másik tervezett intézkedé­se alkotmányossági kételyeket vethet föl. A bíróság megvizsgálná az elgon­dolásokat, és rámutatna, hogy hol üt­köznek ezek olyan érdekekbe, melyek csorbítása csak nagyon erős indokok esetén elfogadható. A kormány ezután elkészítené törvényjavaslatát. Mivel számolnia kellene vele, hogy a törvény — legkésőbb kihirdetése után — a testü­let elé kerül, ezért nem engedhetné meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja az alkotmánybírák útmutatá­sait. A kifogásolt megszorításokat vagy másikkal helyettesítené, ha erre lehetőséget talál, vagy ütemezésük, elosztásuk, szabályozásuk módosításá­val igazítaná hozzá őket az alkotmá­nyos követelményekhez, Csak olyan részletekben tartana ki eredeti szándé­ka mellett, amelyekben különösen erős indokok zárják ki a változtatást. Ha a kormány így jár el, akkor az utólagos normakontroll során az Alkotmánybí­róság már beérheti a megszorítások indokainak gyengébb próbájával: csu­pán azt kell vizsgálnia, hogy értelmes és hihető-e a magyarázat, nem szüksé­ges egybevetnie más közgazdasági koncepciókkal. Csak olyan intézkedé­seket semmisítene meg alkotmányelle­nesként, melyek akkor is elfogadhatat­lanok — például mert diszkriminatívak —, ha a költségvetés feltételezéseit a bí­rák nem vitatják. Ha a kormány még­sem venné figyelembe az Alkotmány­bíróság álláspontját, akkor szigorúbb utólagos határozattal kell számolnia.

A súrlódások ebben az eljárásban sem küszöbölhetők ki teljesen, de ke­zelhetők, s van mód a kölcsönös tanu­lásra. A szociális biztonság védelmé­nek alkotmányos előírása nem ürese­dik ki, ugyanakkor intézményes gya­korlása nem teszi szükségessé, hogy az alkotmánybírák költségvetési koncep­cióval rendelkezzenek. Az alkotmány a szociális jogok körében is működni kezdene. De közben működnék a költ­ségvetés is, és nem gabalyodnának össze az államhatalmi ágak fel­adatkörei.

A kormány most készül a stabilizá­ciós csomagból alkotmányellenesség címén kivett megtakarítások pótlásá­ra. Igen valószínű, hogy az újabb intéz­kedési terv is az Alkotmánybíróság elé kerül. Ha a bírák megint letiltanak né­hány takarékossági tételt, képtelen helyzet alakul ki. Hitelét veszti a stabi­lizációs program. Újabb költségvetési módosításokkal kell kísérletezni. Összezavarodnak a jövő évi költségve­tés előkészületei. Odavész az erő, melyre a kormánynak az inflációs nyo­más visszafogásához szüksége van. Az ország hitelezői elvesztik bizalmukat a magyar állam képességében, hogy a költségvetési hiányt összehangoltan és ésszerűen kezelje. Ez azokat is alapve­tő létfeltételeiben fenyegetné, akik most joggal örülnek az Alkotmánybí­róság határozatainak.

A dolgok ilyetén fordulatát senki nem vállalhatja jó lelkiismerettel, nemcsak a gazdasági folyamatok kéz­ben tartásáért felelős kormány, de az ilyen felelősséget nem viselő Alkotmánybíróság sem. Addig kell lépni, amíg mindkét oldal rendelkezik moz­gási szabadsággal.