Egy szabadelvű plebejus

A jó publicisztika hasonlít a jó irodalomra: személyes természetű. Minden regénk legalább három perspektívában rendezi el anyagát; a szereplőké az egyik, az olvasóé a másik, s a harmadik a szerzőé, aki nem okvetlenül részese a történetnek, mégis ott van a háttérben erkölcsi és esztétikai szemléletével. S ugyanígy minden értékes publicisztikában is benne foglaltatik a szerző személyisége, akár vannak egyes szám első személyben fogalmazott mondatai, akár nincsenek. A jó publicista írásait nemcsak a bennük tárgyalt kérdések kedvéért olvassuk; arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit mond ő, éppen ő, a bennünket foglalkoztató kérdésekről. Elvárjuk tőle, hogy legyen következetes önmagához; hogy ne csak figyelemre méltó dolgokat állítson, hanem esetről esetre megfogalmazott állításai valamilyen láthatatlan, szerves egészbe illeszkedjenek.

Orosz István ilyen szerző. Írásainak van erős vezérmotívumuk, mely egységbe foglalja őket. Műfajuk változatos: esszék, kritikák, riportok. Tárgyuk szerteágazó: filmek, történelmi művek, politikai ügyek, élethelyzetek, és még mi minden. Keletkezési idejük csaknem másfél évtizedre terül szét (1979-ben íródott a kötet első, 1992-ben az utolsó darabja). De az írójukat foglalkoztató kérdések szinte kezdettől a végéig ugyanazok: lehet-e büntetlenül együttműködni a hatalommal? Lehet-e félig kimondani az igazságot? Túljuthat-e a magyar társadalom a fasiszta és a kommunista totalitarizmus traumáján szembenézés nélkül? Orosz e kérdések keletkezéstörténetébe, az írások mögött rejtező személyiség nevelődési regényébe is bevezeti az olvasót. Publicisztikájából három meghatározó hatás rajzolódik ki.

Az első és legfontosabb az apáé. Idősebb Orosz István lakatos volt; 18 évesen, 1939-ben került fel Budapestre. Belépett a szociáldemokrata pártba, magáévá tette a szervezett munkások kultúráját. 1948-ban, a kikényszerített pártegyesülés után elmaradt a szervezetből. Mint ígéretes munkáskádert, így is többször próbálták „kiemelni”. Mindig megtalálta a módját, hogy a karriert elkerülje. Gépésztechnikusként ment nyugdíjba. Egész életében szegény maradt, de hát ez volt az ára annak, hogy ne vegyen részt „ezeknek a piszkos ügyeiben”.

Az ifjabbik Orosz megtanulta a leckét. Mindennél fontosabb, hogy az ember tiszta tekintettel nézhessen a tükörbe. Ellen kell állni a csábításnak; nem szabad részt vállalni az elnyomásra és hazugságra épülő rendszer fenntartásában. Le kell mondani azokról az előnyökről, melyek a részvétellel járnak. Ezt nevezi úgy: „az együtt nem működés kényszere”.

Amikor, a hetvenes években, értelmiségivé vált, új társadalmi környezetében nem ez volt az uralkodó magatartási minta. A magyar értelmiség valamennyi rétege azt várta el tagjaitól, hogy a rendszer lakhatóbbá tétele érdekében tanulják meg kezelni a hatalom birtokosait; tudjanak hallgatni arról, aminek kimondása mozgásba lendítené a cenzúrát; ne engedjék át a döntéshozói posztokat „azoknak” — inkább tegyék meg a (többnyire nem túl megalázó) gesztusokat, melyek nélkül nincs előmenetel. A többi társadalmi osztály is megkötötte a maga kompromisszumait, de az értelmiség, hivatásánál fogva, ideológiát csinált a kiegyezésből — s Orosz némi plebejus gyanakvással figyelte ezt: nem arról van-e szó, hogy az értelmiség valójában az általa megvetett hatalmi elithez tartozik, és kiváltságait védi alkuival?

A hetvenes és nyolcvanas évtized fordulóján elhatározta, hogy levonul az értelmiségi pályáról. Kézenfekvő volt, hogy sorsát a demokratikus ellenzékkel kösse össze; ez a találkozás jelentette a gondolkodói énjét alakító, második fontos hatást. Kevés embertől kívánt az ellenzékben való részvétel olyan tökéletes, mély konspirációt, mint Orosz Istvántól. 1981 és 1985 között ő és felesége, Békés Erzsébet nyomtatták a Beszélőt, dunabogdányi házukban. Mások a nyilvánosság előtt vállalhatták, hogy a demokratikus ellenzékhez tartoznak: a politikai szembenállás nyílt, kihívó vállalása az ellenzéki taktika legvonzóbb, legrokonszenvesebb vonása volt. Orosznak azonban még a baráti kapcsolattartással is takarékosan kellett bánnia. Nem élvezhette azt az erkölcsi elismerést, amelyet a többiek megkaptak társadalmi környezetüktől.

Viszonya a demokratikus ellenzékkel egy másik, mélyebb értelemben is ambivalens volt. Becsülte a Beszélő szerkesztőit, mert úgy látta, hogy azt a magatartást választották, melyet erkölcsileg egyedül védhetőnek tartott. De a lap stratégiai elgondolását nem helyeselte, sőt, igazából értetlenül figyelte.

A Beszélő abból indult ki, hogy politikát csinálni csak valóságos politikai folyamatokhoz kapcsolódva lehet — tehát a reformer értelmiség törekvéseit kell megpróbálni radikalizálni. Orosz ebben a kétes kompromisszumok egyikét látta. Nem értette a dolgot. Tudta, hogy a Beszélő-kört nem kicsinyes érdekek vezették, de épp ezért felfoghatatlannak tartotta, hogy miért az értelmiséget akarja a lap elsősorban megszólítani, és miért igazítja taktikáját ahhoz, ami az értelmiség politikai fantáziájába belefér, így aztán nemcsak technikai oka volt, hogy Orosz István és a Beszélő kapcsolata — miután a dunabogdányi nyomdát a rendőrség érdeklődése miatt nem lehetett tovább fenntartani — lényegében megszakadt. A személyes rokonszenv megmaradt közöttünk, de nem lett belőle politikai szövetség. A hivatalos értelmiségi pálya után az ellenzéki sem bizonyult járhatónak Orosz István számára.

Magányos emberré vált; alighanem ez is szerepet játszott benne, hogy 1987-ben, egy évvel Kádár bukása előtt, az emigrálást választotta.

Ekkor éri a harmadik impulzus; Angliától, amely befogadta. Megtapasztalhatja, hogy milyen az élet egy országban, ahol a liberális demokrácia nem távoli ideál, hanem több évszázados, szerves fejlődés eredménye. Csodálkozhat, hogy még nincs érvényes tartózkodási engedélye, de a körzeti orvos már nyilvántartásba veszi, kislányát beírathatja az iskolába, lakást bérelhet, autótulajdonossá válhat. Megtudja, mit jelent jogokkal rendelkező, öntudatos polgárnak lenni. Látja, hogyan kényszerítik ki egy kis tanya lakói, hogy egy hatalmas üzem ki- és beszállító kamionjai ne dübörögjenek el a házaik között. Megérti a demokrácia mindennapi életviszonyait és politikai intézményeinek működését. Belülről ismeri előnyeit és hátrányait.

Itt, Angliában vált Orosz István gondolkodása igazán politikaivá. Itt tanulta meg, hogyan fordíthatók le a morális kérdések politikai kérdésekké. S azt is, hogy a plebejus elkötelezettséget hogyan lehet beágyazni a liberális demokrácia végiggondolt, tudatosan vállalt értékrendjébe. Így hát az emigráció, bármilyen keserves dolog is, nem volt veszteség Orosz szellemi fejlődése szempontjából.

Egészen kivételes szemlélet az övé, még a nagy hagyományú demokráciákban is, nemhogy a világnak ezen a tájékán, ahol a — hol baloldali, hol jobboldali indíttatású — plebejus radikalizmus többnyire szembekerül a liberális és a demokratikus eszményekkel. Orosz plebejus gondolkodó maradt, de egyszersmind liberális demokrata, és a magyar szellemi világnak nagy-nagy szüksége van rá, hogy ez a megközelítés jelen legyen benne.

Aki a „Westminster-modell” írásait végigolvassa, megérti, hogy miért nem szerezhette meg Orosz István a nyolcvanas években azt a közírói pozíciót, mely megillette volna. A hivatalos nyilvánossággal szembekerült, a szamizdat nyilvánosságában nem igazán ismert önmagára. A kötet megjelenése talán pótol valamit a veszteségből. Szívből remélem, hogy nem a múlt nosztalgikus lezárásáról ad hírt, hanem az újrakezdésről.

 (Katalizátor Iroda)

Kis János