Mit kezdjünk a volt ügynökökkel? - 2.

Kezdjük a legitim cél problémáján. Ha a büntető szándékot kizártuk a volt hálózati személyek megkülönböztetésének elfogadható indokai közül, akkor négyféle cél marad forgalomban. Ezeket kell most szemügyre vennünk.

Az ügynöktörvény rendeltetése

Először, ismeretes egy olyan megfontolás, mely szerint a volt ügynökök veszélyesek a demokráciára. Érdekükben áll, hogy az új rendszer ne szilárduljon meg. Egykori főnökeik — itthon és külföldön — rendelkeznek a listáikkal. Bármikor újjászervezhetik a hálózatot. Ha a volt ügynököket nem zárják ki a politikai tisztségekből, akkor kihasználhatják helyzetüket a demokratikus rend felforgatására. Összeesküvést szőhetnek a demokrácia ellen. Ennek kellene az ügynöktörvénnyel elejét venni. Nevezzük ezt a célt alkotmányvédelmi indoknak.

Másodszor, a defenzív érvelés könnyen perdül át offenzív indoklásba. A váltást az teszi lehetővé, hogy — esetleg az érvelő számára is észrevétlenül — új, meghatározatlanabb értelmet adnak a veszély fogalmának. Eszerint nem is annyira a demokratikus rend felforgatásában áll a veszély, mint inkább abban, hogy ha az új rendszer nem tudja lecserélni a régi eliteket, akkor valóságos működése nem fog megfelelni elveinek. Demokráciát nem lehet a diktatúra elitjével csinálni. Tömeges kádercserére van szükség, s a volt hálózati személyek kizárása a vezető tisztségekből a tisztogatás egyik eszköze. Nevezzük ezt az ügynöktörvény forradalmi indokának.

Harmadszor, gyakran hivatkoznak arra, hogy az egykori hálózati személyek zsarolhatók. Szégyenletes titkot őriznek, s aki az információ birtokában van, sok mindenre rákényszerítheti őket, ha nyilvános leleplezéssel fenyegetőzik. Nyilvánvalóan nem jó, ha köztisztségeket a zsarolással szemben védtelen személyek töltenek be. Eszerint az ügynöktörvény célja a politikai zsarolás lehetőségének korlátozása volna. Nevezzük ezt a tiszta közélet indokának.

S ott van még, negyedikként, a következő érv. Az államhatalmi tisztségek betöltői közvetlenül vagy közvetve a választópolgároktól függenek: vagy maguk a polgárok választják, vagy az általuk választott tisztségviselők választják meg, illetve nevezik ki őket. Ám ésszerű, megfontolt választásról csak akkor beszélhetünk, ha a polgárok hozzáférhetnek a jelöltek személyére vonatkozó, lényeges információkhoz. Az ügynöki tevékenység pedig, természeténél fogva, titkos volt. A képviselői, miniszteri, bírói posztra pályázó emberről az állampolgárok nem tudják, hogy a múltban feljelentési kötelezettséget vállalt. Márpedig ha joguk van hozzá, hogy a lényeges információk birtokában döntsenek, akkor a titok megőrzése politikai jogot sért. Eszerint az ügynöktörvény célja az volna, hogy biztosítsa a választók számára a tájékozott döntés lehetőségét. Nevezzük ezt a tájékozott döntéshez való jog indokának.

Nos hát, legitim célokat fogalmaz-e meg ez a négy különböző indoklás?

Hogy az alkotmányvédelmi indok legitim-e vagy illegitim, ez elsősorban ténykérdés. Ha a demokráciát valóban felforgatás egyértelmű és közvetlen veszélye fenyegeti, s ha az összeesküvők között valóban kitüntetett szerepe van az egykori titkosügynököknek, akkor a védekezés jogos. A weimari köztársaság bukásában kétségkívül nagy szerepet játszott, hogy a hadsereg, a rendőrség, a bírói és ügyészi testület, valamint a köztisztviselői kar számottevő része a demokratikus rend aktív ellensége volt. Nem egy latin-amerikai demokrácia omlott össze sorozatos katonai zendülések következében. Ilyen helyzetben védhető lehet egy átmeneti rendszabály, mely meghatározott időre távol tartja a kulcspozíciókból azokat, akik bizonyíthatóan veszélyeztetik az alkotmányos rendet.

Csakhogy nem elegendő a felforgatás puszta lehetőségére hivatkozni. Ki kell mutatni, hogy a veszély tényleges, súlyos, világos és közvetlen, és a megkülönböztetendő csoporthoz kötődik. A volt szovjet birodalom kelet-európai térségében azonban egyszerűen nem létezik ilyen veszély. A régi rend visszavonhatatlanul megbukott; azok az emberek, akiknek érdekei a pártállam erőszakos helyreállításához fűződnének, elhanyagolható, periferikus helyzetű kisebbséget alkotnak. Ha a volt nómenklatúra tagjai között létezik még érdekközösség, az az új rendszeren belüli pozíciók megszerzéséhez és megerősítéséhez fűződik. Ezt a törekvést indokolt visszaszorítani, amennyire lehet de vajon jogi kirekesztéssel-e? Ezzel át is tértünk a forradalmi indokra.

Első pillantásra hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy szoros párhuzam van az alkotmányvédelmi és a forradalmi indoklás között. Vagyis, miként az alkotmányvédelmi indok legitimitása a veszély tényleges nagyságától függ, kézenfekvő a feltevés, hogy a forradalmi indok is legitim, ha a régi elit önfenntartó képessége erős, és illegitim, ha az új, demokratikus elitek könnyedén törnek fel, gyorsan magukhoz asszimilálva a régiek maradékát. Ám az analógia megtévesztő.

A demokratikus rend megdöntésének kimutatható, világos és közeli veszélye elégséges indok lehet arra, hogy a veszélyt okozó személyeket átmenetileg kizárják a közfunkciók egy jól meghatározott köréből. A demokratikus társadalom nemkívánatos fejlődésének kockázata nem ilyen megfogható veszély. Nem jelent végső fenyegetést; nem lehet pontosan megmondani, miben áll; nincs világos összefüggés a kirekesztendő személyek magatartása és a feltételezett veszély között.

Ha volt ügynök azért nem lehet mondjuk rendőrfőnök, mert várható, hogy az alkotmányos rend elleni összeesküvésbe bonyolódik vagy elnézően fogja kezelni az összeesküvőket, akkor határozott, tapasztalati úton ellenőrizhető kapcsolat van aközött, amit a volt ügynökök tesznek, és aközött, amitől a demokráciát meg kell védeni. Ha azonban a volt ügynök azért nem lehet közhivatali vezető, mert mint egykori hálózati személy a régi rendhez, s így a lecserélendő elithez tartozik, akkor sem az nem egyértelmű, hogy miben állnak veszélyes cselekedetei, sem az, hogy milyen veszteséget okoznak ezek a demokratikus társadalom számára, sem pedig az, hogy mi módon következik a cselekedetekből a kollektív veszteség.

Más a helyzet a tiszta közélet céljának esetében. Elejét venni a köztisztségviselők zsarolhatóságának, ez legitim törekvés. A korlátozás jellegétől és súlyosságától függ, hogy az eljárás a hatékonyság és az arányosság követelményének is eleget tesz-e. Elvben nem kizárt, hogy eleget tegyen. Mégis, az idő múlásával a zsarolhatóság érve mind jobban megkopik. Szatmári-ügy, Raszputyin-ügy: az efféle ízléstelen esetek halmozódása azt a tapasztalatot hozza az érintetteknek, hogy titkuk világgá kürtölése talán kicsit kellemetlen, de karrierjüknek végül is nem árt. A leleplezett ügynököket közfelkiáltással vezérré ütik olyan politikai szervezetekben, melyek a legnagyobb hangon követelik a volt ügynökök proskribálását. Mitől kell itt még tartani?

Ha tehát lehetséges nem diszkriminatív ügynöktörvény, annak az állampolgárok tájékozott döntéshez való jogán kell alapulnia. A választókra tartozó, fontos politikai információ, hogy egy képviselő, egy miniszter, egy bíró, egy ügyész, egy magas rangú katonatiszt vagy rendőrtiszt a múltban beszervezett ügynök volt. Ez az érv helytálló, s ráadásul, ellentétben a zsarolhatóság érvével, az idő sem koptatja el. Bármikor induljon valaki egy magas közfunkcióért, mindig hozzá fog tartozni politikai múltjához, hogy aláírta-e a beszervezési nyilatkozatot. Márpedig a választók minden jelöltről úgy ítélnek, hogy összevetik ígéreteit múltbeli tetteivel. Aki köztisztségre pályázik, nem tarthat rá igényt, hogy legyenek olyan tények politikai élettörténetében, melyeket a választók nem ismerhetnek.

Ellenünk vethető, hogy az eljárás ebben az esetben sem méltányos, mert megállapíthatatlan, ki az, aki súlyos testi vagy lelki kényszer hatása alatt írt alá, s ki az, aki viszonylag kis nyomásnak engedett, vagy egyenesen személyes haszon reményében állt rá a besúgói szerepre. Mint ahogy az sem mindig tisztázható, hogy a beszervezett személy ártott-e bárkinek is, vagy csak értéktelen információkat adott megbízóinak.

Ezek az ellenvetések gyakran elhangzanak az ügynökkérdés nyilvános vitájában. Bármilyen büntető célzatú eljárással szemben komoly súlyuk volna. De ha a polgárok tájékozott döntéshez való jogával szemben vonultatják fel őket, akkor súlytalanok. Elismerem, volt különbség ügynök és ügynök között. De itt nem az egykori ügynökök erkölcsi megítéléséről van szó, hanem arról, hogy mit van joguk tudni egy demokratikus állam polgárainak azokról, akik vezető közfunkciókra pályáznak. Aki ügynöki múltja ellenére politikai karrierre vágyik, annak készen kell állnia rá, hogy választói elszámoltatják a múltjáról. Ha úgy ítéli meg, hogy van elfogadható mentség arra, amit tett, érdemes lehet vállalnia a kockázatot. Ha úgy érzi, hogy nem tudná megvédeni magát, akkor jobb visszavonulnia. De ha közszereplésre, nyilvános tisztségre vágyik, akkor nem bújhat el a személyes adatok titkosságának fátyla mögé, mert ez az állampolgárok becsapása volna.

Állításom feltételezi, hogy a volt ügynököt nem tiltják el a közszerepléstől, csupán választás elé állítják: vagy önként visszavonul, vagy nyilvánosságra hozzák múltjának terhelő tényeit. De mint látni fogjuk, éppen ez, és nem több következik a polgárok tájékozott döntéshez való jogából.

S még valami. A politikai pályára lépő volt ügynök múltjának feltárása nemcsak róla magáról ad információt a választónak, hanem a pártjáról is. Tudjuk, s ez rendjén van így, hogy melyik párt képviselőcsoportja fogadja be a Kádár-féle politikai bizottság, a Gáspár-féle szakszervezeti vezetés egykori tagját, a budapesti KISZ-bizottság egykori titkárát. De ugyanígy jogunkban áll tudni azt is, hogy melyik párt nem finnyás volt hálózati személyeket a parlamentbe küldeni. Amíg nincs ügynöktörvény, csak azok a pártok kényszerülnek színt vallani ez ügyben, melyeknek vezetői összerúgják a port a miniszterelnökkel.

De végül is van-e gyakorlati értéke az indokok megszűrésének? Nem mindegy-e, hogy milyen indokkal igazoljuk az ügynöktörvény megalkotását, ha aztán így is, úgy is megszületik ugyanaz a törvény?

Az igazolható törvény keretei

A válasz az, hogy nem mindegy, mert nem ugyanaz a törvény születik meg. Más és más indokok más és más tartalmat adnak a szükségesség és az arányosság feltételének.

Az alkotmányvédelmi és a forradalmi indok alapján minden volt ügynököt kategorikusan ki kellene zárni a közfunkciók egy nagyon széles köréből. A tájékozott döntéshez való jog ennél kevesebbet kíván. Annyit követel meg, hogy a volt hálózati személyeket döntés elé állítsák: vagy csendben visszavonulnak, vagy vállalják, hogy múltjuk titkos részére fény derül. Ami ezen túlmegy, az már nem szükséges az állampolgárok információhoz való jogának biztosításához, és (éppen ezért) aránytalanul súlyos áldozatot követelne a törvény hatálya alá eső személyektől. Mi több, valójában a polgárok jogát is indokolatlanul korlátozná.

Gondoljuk csak meg: ha valaki 1956 telén karhatalmista volt, ez nem titkos adat, a választók ismerhetik. Ha karhatalmista múltjának ismeretében mégis megválasztják, nincs alkotmányos jogalap mandátumának megsemmisítésére. Ugyanez a helyzet az egykori titkosügynökkel, akit talán a volt karhatalmista szervezett be annak idején. Ha az sem szavazhatna rá, aki annak tudatában cselekednék így, hogy jelöltje besúgó volt, akkor a választópolgárok döntési joga sérelmet szenved.

Az alkotmányvédelmi és forradalmi indok alapján az egykori ügynökökkel egy sor más kategória tagjai azonos megítélés alá esnének: volt karhatalmisták, volt munkásőrök, volt magas rangú pártkáderek, és így tovább. A tájékozott döntéshez való jog alapján az egykori ügynökökkel csak olyan személyek eshetnek azonos megítélés alá, akiknek a tevékenysége hasonlóképpen titkos jellegű volt; például a beszervezőik. Mindenki más esetében a korlátozás szükségtelen és aránytalan lenne.

Az alkotmányvédelmi meg a forradalmi indok alapján az egykori ügynököt nemcsak közfunkciókból volna célszerű és megengedett eltávolítani, hanem az államtól független pozíciókból is: vállalatok éléről, nagy példányszámú lapok vezető tisztségeiből, egyetemi tanári állásokból. Az állampolgárok tájékozott döntéshez való joga semmi effélére nem ad alapot. Kizárólag abban a körben indokol korlátozásokat, ahol a pozíciók betöltésének — közvetlenül vagy közvetve — a választók akaratától kell függenie. Ezen a körön túl a kirekesztés szükségtelen és aránytalan, ha a cél a tájékozott döntéshez fűződő állampolgári jog biztosítása.

Aki ismeri a csehszlovák átvilágítási törvényt vagy a magyar kormány III/III-as-tervezeteit, tudja, hogy mindez nem elméleti szőrszálhasogatás. Az ügynöktörvény elvi alapjainak végiggondolása olyan megoldásokhoz vezet, melyek jellegzetesen különböznek a térségünkben már jogerőre emelt vagy még parlamenti vitára váró kormányjavaslatoktól. Csak a Demszky–Hack-féle szabaddemokrata tervezethez állnak közel; ismereteim szerint ez az egyedüli elgondolás, mely mind a visszamenő hatály, mind a diszkrimináció csapdáját elkerüli.

Ezen a ponton, az elvek tisztázása után következhet a cikk elején félretett kérdés: elkerülhető-e a vádaskodási lavina csapdája is, lehetséges-e megbízható ügynöklistát készíteni. Erről a jelen pillanatban jó lelkiismerettel csak annyit mondhatunk: semmi okunk elhinni, hogy nem lehetséges, amíg köztiszteletnek örvendő országgyűlési képviselők nem tanulmányozták az iratok állapotát, és kutakodásuk eredményeit nem terjesztették a nyilvánosság elé. Tehát mindenekelőtt helyzetfeltáró parlamenti vizsgálatot érdemes sürgetni.

De addig is fontos, hogy ne hagyjuk gennyedni az ügynökproblémát, hanem vitassuk végig a lehetséges rendezés erkölcsi, politikai és jogi nehézségeit. Meglehet, a nyilvános elmélkedés nem befolyásolja a jelenlegi parlamenti többség magatartását, miként nem hatott rá akkor sem, amikor sorozatban gyártotta az elévülési törvényeket. De ez nem elégséges indok arra, hogy lemondjunk az elvi kérdések végigvitatásáról. Tisztázódnia kell, hogy mit kíván ebben az ügyben az emberi jóérzés és a demokrácia politikai morálja.

Ne azok mondják ki a végső szót, akik a III/III-as ügyosztály iratait az ellenfelekkel való leszámolás céljaira tartogatják. S végképp ne azok, akik kopjájukon beszervezési papírjukkal vezetnék hadaikat a múlt bűnösei elleni keresztes háborúba.

Kis János
(A vitacikk szerzője filozófus,
az SZDSZ volt elnöke)