Mit kezdjünk a volt ügynökökkel? - 1.

Megint túl vagyunk egy ügynökhistórián. Már unni is kezdjük, annyira egy kaptafára megy minden. A miniszterelnök, hogy kiüsse a ringből személyes ellenfelét, a III/III-as ügyosztály dossziéira célozgat. Eredmény: a süllyesztőbe szánt politikust mennybe menesztik párthívei. Ha van új elem, csak műfaji: ami a Szatmári-ügyben bohózat volt, azt a Raszputyin-ügyben melodrámaként tálalták elénk. Úgy látszik, Marx Károlynak ebben is sikerült tévednie. A történelem ugyan ismétli önmagát, de nem mindig azzal a szándékkal, hogy kacagva válhassunk meg a múltunktól. Az itt következő írásban nem kívánok sem a zsarolóval, sem a megzsaroltakkal foglalkozni. Megérdemlik — s a közvéleménynek is szüksége van rá —, hogy kimondhassák, mit érnek magánemberi és politikai erkölcseik. De ezt már megtették mások. Én most az ügy távolabbi, elvi összefüggésein elmélkednék.

Három lehetőség

A rendszer, melyben minden lépésünket titkosügynökökkel, feljelentőkkel és besúgókkal figyeltették, megbukott. De a volt hálózati személyek itt maradtak közöttünk. Egy részük (vélhetően a túlnyomó többség) meghúzódik a magánélet árnyékában. Mások vezető politikai tisztségeket pályáztak meg. Egy-egy kényszeredett önvallomást leszámítva, nem tudjuk biztosan, kik ezek. Különféle mendemondák keringenek országgyűlési képviselőkről, pártvezérekről, bírókról és ügyészekről, akik a múltban együttműködtek volna a politikai rendőrséggel. Nem éppen tiszteletre méltó újság holtbiztosnak mondott listát tett közzé. Bárki meggyanúsítható, és senkivel szemben nem adhatók elő bizonyítékok: a BM birtokában lévő iratok titkosak.

Ez a helyzet önmagában is demoralizáló. Ám igazi erkölcsi veszélyessége abban rejlik, hogy a besúgói múlt lásd Szatmári-ügy, lásd Raszputyin-ügy — bármikor ütőkártya lehet egy politikai leszámolásban. Megvillannak a hosszú kések, nyitnak a szégyenletes titkot őrző borítékok. A közönség pedig undorodik.

Mit kezdjünk ezzel a kényelmetlen hagyatékkal, Biszku Béla, Pap János, Benkei András, Horváth István gusztustalan örökségével? Három lehetőség kínálkozik.

Az első az eddigi gyakorlat folytatásában áll: hagyni, hogy az idő lassan begyepesítse az ügynökkérdést. Kivárni, amíg magától elül a titkos adatok körüli izgalom. Tudomásul venni az időről időre kipattanó botrányokat, arra számítva, hogy minél nagyobb a mai skandalum, annál nehezebb lesz érdeklődést kiváltani a következővel.

Ez nem látszik szerencsés megoldásnak. Nemcsak az a baj vele, hogy az egész politikai vezető rétegre ráborítja a gyanú árnyékát. Hanem elsősorban az, hogy valódi politikai küzdelmeket ízléstelen álvitákba fullaszt. Már senki nem azt vitatja, hogy mit képvisel a magyar politikában az MDF volt alelnöke, s hogy szélsőjobboldali nézeteivel is szakítottak-e vagy csupán a személyétől váltak meg. Csak az a kérdés, hogy szép dolog-e holmi Raszputyin viselt dolgaira célozgatni, miközben a bizonyítékok titkos dossziék mélyén lapulnak.

Ne feledjük: nemcsak a demokrácia játékszabályai formálódnak ezekben az években: hosszú időre meghatározódik a politikai kultúrája is. Nagy baj lenne, ha a választópolgár hozzászokna, hogy a politikusok kétes figurák, akik hol megalkusznak egymás bűneivel, hol meg kiteregetik a szennyest, hogy ellenfelüket tönkretegyék. Ezért az első megoldást, ha egy mód van, kerülni kell.

A második lehetőség abban állna, hogy a parlament törvényt alkot a kommunista politikai rendőrség iratainak megsemmisítéséről vagy évtizedekre szóló, szigorú zárolásáról. Ez a többek által javasolt eljárás valamivel tisztább helyzetet teremtene, mint a teljes semmittevés. Legalább volna valamilyen törvényes hivatkozási alap a vitás esetekben. Ám csak arra lehetne hivatkozni, hogy a törvényhozás akaratából nincs mire hivatkozni. Elegendő lenne ez vajon a viták rendezésére?

Tegyük fel, hogy Y.-t 1970-ben Magyarországon két év börtönre ítélték államellenes izgatás címén, tegyük fel, hogy a rendőrség olyan információ alapján dolgozott, mely Y. legjobb tudomása szerint csak X.-től származhatott. És most tegyük fel, hogy X. 1994-ben elindul a választásokon. Y. pedig gondol egyet, és megírja róla, hogy kicsoda is voltaképpen. Mi történik ezután? A bizonyítékokat zárolták vagy megsemmisítették. Van-e módja X.-nek védekezni? Van-e módja Y.-nak igazolni állításait? Van-e mód a sajtószabadság sérelme nélkül megakadályozni, hogy Y. közzétegye, amit tud (vagy tudni vél), ám a parlament jóvoltából nem képes bizonyítani? Ha X. rágalmazási pert indít, hogyan ítélkezhet a bíróság? S bárhogyan ítélkezik is: lezárul-e ezzel az ügy politikailag? Ha (bizonyítékok híján) X.-nek adnak igazat: méltányos-e Y. megszégyenülése? Másfelől, tisztázza-e az ítélet X.-et a közvélemény szemében is? Nem teszi-e lehetővé az iratzárolás vagy –megsemmisítés, hogy bárkit alaptalanul gyanúba keverjenek?

S ez még a legegyszerűbb eset. Még nem beszéltünk róla, hogy tisztázatlan, hol mindenütt lappanganak a BM-ben őrzött iratok másolatai. A törvény csak az állam kezében lévő dokumentumok sorsáról rendelkezhet; a többivel nem tud mit kezdeni. Ahogyan Antall múzeumigazgató Grósz pártfőtitkárhoz írott levele előkerült, más kartotékokat is előkotorhat illetéktelen birtokosa.

Végezetül, még ha a törvény hibátlan védelmet biztosítana is az efféle veszélyekkel szemben, a megsemmisítés vagy zárolás akkor sem oldaná meg az ügynökkérdést. Megoldás lenne, ha a probléma csupán abban állna, hogy a kommunista rendszer kényelmetlen iratokat hagyott maga után a volt besúgókról. Azonban a rájuk vonatkozó iratokon kívül örökbe kaptuk őket magukat is. Jelenlétük súlyos erkölcsi dilemmákkal terheli meg a demokratikus politikát, s a demokrácia erkölcsi veresége volna, ha e dilemmákkal meg sem próbálnánk szembenézni. Márpedig, akik a zárolást vagy megsemmisítést javasolják, az erkölcsi probléma megkerülésére tesznek javaslatot.

Marad tehát harmadikként a szembenézés, a kísérlet az ügynökkérdés érdemi rendezésére. Mégis, mihelyt kimondtuk a következményt, elővesznek a kételyek: lehetséges-e jó rendezés? Nem teremtene-e minden érdemi megoldási kísérlet még rosszabb helyzetet, mint a probléma elhanyagolása?

Kétségtelen, a tapasztalatok nem jók. Macierewicz volt lengyel belügyminiszter eljárása nem volt kevésbé botrányos, mint Antall magyar miniszterelnök húzásai, pedig ő parlamenti felhatalmazással állította össze az ügynökgyanús politikusok névsorát, melyet aztán a szejm elé terjesztett. Čalfa csehszlovák miniszterelnök kormányának átvilágítási törvénye nem kevésbé botrányos, mint az Olszewski-kormány törvényi rendezés nélkül benyújtott ügynöklistája. Törvénnyel vagy törvény nélkül, bárki nyúlt hozzá az ügynökkérdéshez ebben a térségben, csak valami émelyítő dolgot csinált.

Rossz érzéseink tehát nem alaptalanok. Célszerű lesz oly módon eljárnunk, hogy igyekszünk racionálisan megindokolni őket, majd vizsgálat alá vesszük indokaikat.

Ha igazolni próbáljuk, hogy miért vonakodunk jogi megoldást keresni az ügynökkérdésre, vagy arra a gyanúra bukkanunk, hogy minden megoldási kísérlet bizonyíthatatlan vádak lavináját indítaná el, vagy arra, hogy menthetetlenül a visszamenő hatályú igazságtétel családjába tartoznék vagy végezetül arra, hogy menthetetlenül diszkriminatív volna.

A vádaskodás! lavinától való félelem alapja, hogy nem tudjuk, alkalmasak-e a Németh- kormány alatti iratégetést túlélt dokumentumok a tények hiteles feltárására. Mi történik, ha egyetlen volt ügynökről sem lehet hitelt érdemlően bizonyítani, hogy együttműködött a politikai rendőrséggel? Mi történik, ha a múlt rendszer végnapjaiban olyan embereket is listába vettek, akik soha nem tartoztak a hálózati személyek közé? Ezek jogos aggályok. De mielőtt elmerülnénk a vizsgálatukban, tisztáznunk kell, hogyha az adatok kielégítőek, erkölcsi és politikai elveink alapján helyeselni tudjuk-e az ügynöktörvény — és milyen ügynöktörvény — megalkotását. Azután jöhet a szembesítés az iratok állapotával. Ezért azt javaslom, hogy kezdjük az elvi természetű aggályokon.

A visszamenő hatály gyanúja

Tegyük fel, hogy valakit 1982-ben Lengyelországban besúgás alapján internáltak. Tegyük fel, hogy az ügy még nem évült el. Tegyük fel, hogy a fogva tartás az akkori törvények alapján is jogellenes cselekménynek minősíthető. Ha az internálási parancs kibocsátója ellen büntetőper indul, akkor nem eleve jogsértő kiterjeszteni a vádat a feljelentőre mint bűnsegédre. A bíróság dolga, hogy a tényeket a jogszabályokkal egybevetve, elmarasztaló vagy felmentő ítéletet hoz-e.

Ez legitim büntetőeljárás volna. Azonban vegyük észre: új törvényre egyáltalán nem lenne hozzá szükség. Semmi mást nem kellene tenni, mint az adott ügyre alkalmazni az előző rendszerben is érvényben volt — csak politikai okból figyelmen kívül hagyott — törvényeket.

Innen pedig egy súlyos következmény adódik mindenféle büntető célzatú ügynöktörvényre. Az új törvény vagy felesleges volna, mert a mai jogszabály csupán megismételné azt, amit a régi büntető törvénykönyv már tartalmazott. Vagy, ha nem puszta ismétlésben állna, akkor utólag tenne büntethetővé olyan tetteket, melyek elkövetésük idején nem voltak büntethetők, vagy amelyek büntethetősége már elévült.

Az ügynöktörvény rendeltetése ezek szerint eleve nem lehet más, mint utólag konstruálni törvényi tényállást olyan tettekre, melyek mindig is megvetendők voltak, de elkövetésük idején nem minősültek bűncselekménynek, vagy utólag meghosszabbítani a már letelt elévülési időt. Ha csak azt ismétli meg, amit már korábban is tartalmazott a jog, akkor felesleges. Ha nem felesleges, akkor visszamenő hatályú. Harmadik lehetőség nincs.

De talán csak azért jutottunk erre az eredményre, mert abból indultunk ki, hogy’ az ügynöktörvény büntető célzatú. Pedig sem a csehszlovák átvilágítási törvényt, sem a magyar III/III-as törvényjavaslatokat nem a büntető törvénykönyv kiegészítésének szánták. Egyik sem állapít meg új büntetőjogi tényállást, egyik sem rendel hozzá a megállapított tényékhez büntetési tételeket.

Rendeltetésük más: kijelölik a polgárok egy bizonyos osztályát (a kommunista politikai rendőrség egykori titkosügynökeit), s kimondják, hogy aki ebbe az osztályba tartozik, azzal szemben adminisztratív megkülönböztetések alkalmazandók. A különböző elgondolások nem egyforma személyi kört állapítanak meg: nem egyforma intézkedéseket rendelnek el: nem egyforma egyértelműséggel határolják körül az érintettek csoportját: nem, egyformán körültekintőek az emberi jogokat védő, garanciális rendelkezések meghatározása során. De abban valamennyi egyforma, hogy szerkezetük nem büntető, hanem megkülönböztető.

Az ügynöktörvény, akár jó, akár rossz, korlátozó intézkedéseket ír elő. Személyek egy körét — azokat, akik mind a kommunista politikai rendőrség beszervezett munkatársai voltak — megfoszt bizonyos jogoktól, melyekkel a többi állampolgár rendelkezik. Például attól a joguktól, hogy induljanak az országgyűlésiképviselő-választásokon. Vagy attól a joguktól, hogy maguk rendelkezzenek a személyükre vonatkozó adatok egy része fölött; azaz, hogy ők döntsék el, fel kívánják-e tárni ügynöki múltjukat vagy sem.

Az ügynöktörvény tehát megkülönbözteti a polgárok egy részét a többiektől, és e megkülönböztetés alapján joghátrányokkal sújtja őket, de bűncselekmény megállapítása, büntetőeljárás és ítélet nélkül.

Azonban kielégítően bizonyítja-e ez a leírás, hogy a törvény nem büntető célzatú? Miért ne vethetnénk ellene, hogy noha az eljárás nem büntetőjogi, a cél mégiscsak múltbeli vétkek megtorlása? Miért ne mondhatnánk, hogy valójában az erkölcsi igazságtétel szándéka mozgatja a törvényhozót? Hogy igazi motívuma az a megfontolás, mely szerint a volt hálózati személyek súlyosan vétkeztek polgártársaik ellen, nem méltók rá, hogy a törvényhozásban vagy más tisztségekben képviseljék őket? Ha pedig így van, akkor a helyzet még rosszabb, mint ha nyíltan büntető szándékú — s ezért a büntetőeljárás szigorú követelményeivel szembesített — törvény születnék.

Mert, először is, a büntetőeljárást megkerülő büntetés valójában a visszamenő hatályú igazságtétel különösen csúf esete. Olyan tetteket tesz utólag megtorolhatóvá, melyeket bírói úton nem lehetne büntetni, mert elkövetésükkor nem minőségűitek bűncselekménynek (vagy büntethetőségük azóta elévült).

De túl ezen, a bírói út megkerülése önmagában is jogsértő. Vétségek és bűnök hivatalos megbüntetésére csak bíróság lehet jogosult, tehát olyan szerv, mely vád és védelem egyenrangú vitája nyomán, a bizonyítékok elfogulatlan mérlegelése alapján hoz ítéletet. Minden polgárnak joga van hozzá, hogy kizárólag méltányos, tisztességes tárgyalás eredményeképpen sújtsák büntető célú joghátrányokkal; a volt ügynökök esetében sem megengedhető bírói ítélet nélkül büntetőszankciókat kiróni.

Nem elegendő tehát kimutatni, hogy az ügynöktörvény nem a büntetőkódex része. Hogy ne vetüljön rá a gyanú árnyéka, ehhez azt is bizonyítani kell, hogy rendjén való a büntetőjogon kívülre helyezni. Ki kell mutatni, hogy rendeltetése nem büntető jellegű.

A törvény büntető célzatú indoklása visszafelé tekintő. A múltban elkövetett cselekmény súlyával indokolja a jelenben alkalmazandó hátrányos megkülönböztetést. Léteznek más. nem büntető jellegű visszatekintő indokok is. Például a kárpótlás alapja a múltban elszenvedett, igazságtalan sérelem. De ilyen indokkal az ügynöktörvényt lehetetlen volna igazolni. Nincs visszafelé tekintő indok joghátrány kiszabására, mely ne volna büntető szándékú.

Hogy tehát az ügynöktörvény ne minősüljön büntető rendelkezésnek, a benne foglalt megkülönböztetésnek előre tekintő indokon kell alapulnia. Az ilyen indoklás nem a múlt jóvátételével, hanem jövőbeli célokkal érvel. Nem arra hivatkozik, hogy a bűn büntetést kíván, hanem arra, hogy a közösség valamilyen nagyon fontos érdekének védelme megkülönböztetést tesz szükségessé.

Ezzel megérkeztünk a második megfontoláshoz, mely erkölcsi rossz érzésünket indokolhatja: lehet, hogy az ügynökkérdés rendezése nem volna okvetlenül visszamenő hatályú — de akkor viszont nem menthetetlenül diszkriminatív-e?

A diszkrimináció gyanúja

Először is azt kell tisztáznunk, hogy mikor minősül diszkriminatívnak egy hivatalos intézkedés.

Az állam sokféle megkülönböztetést tesz polgárai között. Minden törvény, mely nem a polgárok összességére vonatkozik, megkülönböztető. A nyugdíjtörvény különbséget tesz nyugdíjaskorúak és fiatalabbak között; nyugdíjra jogosult és nyugdíjra nem jogosult nyugdíjaskorúak között; különböző nagyságú járadékra jogosult nyugdíjasok között. A választási törvény különbséget tesz választójoggal rendelkező, nagykorú állampolgárok és választójoggal nem rendelkező, kiskorúak között. A jövedelemadóról szóló törvény különbséget tesz más és más adósávba tartozó keresők között. És így tovább.

Támadhatók-e ezek a megkülönböztetések? Semmiképpen nem azzal az általános érvvel, mely szerint minden megkülönböztetés eleve diszkriminatív. Az államnak egyenlőkként kell kezelnie polgárait, de ez nem jelenti — nem jelentheti —, hogy egyáltalán nem tesz különbséget közöttük.

Tekintsük a következő, banális példát. A költségvetés hiánya veszedelmesen növekszik. A kormány új adó kivetésével igyekszik a tátongó rést betömni. Végigszámolják a lehetőségeket, s arra az eredményre jutnak, hogy a legjobb megoldás a benzin pótlólagos megadóztatása lenne. Sok minden szólhat egy ilyen intézkedés ellen. De visszautasítható-e azon az alapon, hogy diszkriminatív, mivel megkülönbözteti és külön teherrel sújtja a benzinfogyasztókat? Ez csak abban az esetben volna lehetséges, ha elgondolható lenne olyan adó, mely semmiféle megkülönböztetést nem tesz az adózó polgárok között. De miben állna a megkülönböztetés nélküli jövedelemadóztatás? Netán abban, hogy jövedelmének nagyságától függetlenül minden polgár azonos összegű adót fizet? De akkor az egységnyi jövedelemre jutó adó nagyságában lesz különbség! Vagy abban, hogy az adó összege szigorúan jövedelemarányos? Akkor a jövedelem nagysága szerint tesz különbséget a törvény!

Ha az egyenlő bánásmódnak van értelme, nem jelentheti azt, hogy az állam minden embert egyszerre minden tekintetben azonos módon kezel. Ez teljesíthetetlen követelmény volna. Az következnék belőle, hogy egyenlő bánásmód nem lehetséges, hogy tehát az állam szükségképpen, mindig diszkriminál. S így visszafelé sülne el a diszkriminációellenes szándék: nem lenne különbség elfogadható megkülönböztetés és védhetetlen diszkrimináció között. Olyan meghatározást kell adni az egyenlő bánásmód elvének, mely lehetővé teszi a diszkrimináció fogalmának terjedelmi korlátozását.

Ilyen meghatározás a kővetkező: az állam akkor kezeli egyenlőkként a polgárait, ha csak igazolható megkülönböztetéseket tesz közöttük. Nem minden megkülönböztetés diszkriminatív, csupán az, amely igazolhatatlan A kérdés ezek szerint így hangzik: mi kell egy megkülönböztetés igazolásához?

Először is az, hogy legitim célja legyen, azaz valamilyen ésszerű kollektív érdeket szolgáljon. Ha nem lehet azt mondani a hátránnyal sújtott egyéneknek, hogy valamilyen méltányolható társadalmi cél szolgálatában kell többletterheket viselniük, akkor a megkülönböztetés bizonyosan önkényes, és ezért elfogadhatatlan. Ha például magánszemélyek bírálata megengedett, de az államfő vagy a kormány bírálata tilos, ez olyan megkülönböztetés, melynek a célja alkotmányos demokráciában nem méltányolható. Ezzel szemben méltányolható indok a szólás korlátozására, ha a megnyilatkozás egyértelműen és közvetlenül felidézi a fizikai erőszak veszélyét (például a rendőrség közbeléphet, ha valaki uszító szónoklatot tart egy cigánytelep szélén összeverődött, felzaklatott tömeg előtt).

A megkülönböztetés legitim céljának kimutatása elegendő ahhoz, hogy bármely ésszerűen gondolkodó polgár beláthassa: valakinek többletterheket kell viselnie. De nem elegendő annak igazolásához, hogy éppen azoknak, akiket a törvény kijelöl. Hisz lehetséges, hogy az ő megkülönböztetett, hátrányos kezelésük egyáltalán nem segíti elő a kívánt cél elérését. Vagy ha célravezető is, lehetséges, hogy valamilyen más, hatékonyabb megoldás kevesebb költség árán érné el ugyanazt a célul kitűzött eredményt. Bármelyik eset áll fenn, a megkülönböztetett csoport külön terhekkel való sújtása nem védhető. Nem függ össze az igazolásul felhozott céllal, s ezért olyan, mintha valójában nem lenne ésszerű célja. Akkor pedig önkényes, tehát megengedhetetlen.

Ezt a lehetőséget zárjuk ki, amikor leszögezzük, hogy csak az a megkülönböztetés nem diszkriminatív, mely szükséges, vagyis az adott kollektív cél megvalósításának hathatós eszközei közé tartozik, s a lehetséges megoldások közül a legkevesebb emberi költséggel jár.

Ha egy hajó utasai között pestis tör ki, indokolt az egész hajót meghatározott ideig vesztegzár alá venni, mert a karantén biztosan eléri célját, elszigeteli a járványt, és mert nincs hasonlóan eredményes alternatívája. Ezzel szemben megengedhetetlen egy ország HIV- fertőzött polgárainak fizikai elkülönítése, mert részint végrehajthatatlan — a fertőzés eltitkolásához és így gyorsuló terjedéséhez vezet —, részint pedig más módszerek (mindenekelőtt a megelőzéssel kapcsolatos felvilágosítás) kisebb emberi költség árán nagyobb sikert ígérnek.

De még ez sem elegendő egy megkülönböztetés igazolásához. Lehet, hogy a cél legitim s az eszköz szükséges, de a remélt kollektív előnyhöz képest aránytalanul súlyos terhet ró a kijelölt csoport tagjaira. Ha ez történik, akkor a különbségtétel még mindig diszkriminatív, mert a közösségi érdek súlyához képest indokolatlanul nagy áldozatokat vár el a polgárok egy körétől. Ezért még egy harmadik feltételt is elő kell írnunk: a megkülönböztetés arányos kell legyen, vagyis az elszenvedett egyéni hátrány nem lehet jelentősebb, mint az elérhető kollektív előny. Az arányosság mérlegelésekor különleges súllyal vettetnek latba a polgárok alapvető morális jogai: alapjog korlátozása csak egészen rendkívüli esetben, nagyon jelentős érdekek drámai veszélyeztetése esetén lehet megengedhető.

Így például, ha a hajón nem pestis tör ki, hanem enyhe lefolyású influenza, akkor a vesztegzár elfogadhatatlan, mert a mozgás szabadságának teljes körű korlátozása túlságosan súlyos teher a remélhető előnyhöz képest. Ezzel szemben elfogadható az autóforgalom sebességkorlátozásnak való alávetése, mert a gyorshajtás kedvelőinek hátrányos megkülönböztetése a személyes mozgást csak részlegesen és jelentéktelenül korlátozza, miközben a közlekedés veszélyességét erőteljesen csökkentheti.

Nos tehát, valamely megkülönböztetés akkor diszkriminatív, ha a legitim cél, a szükségesség és az arányosság három feltétele közül legalább egynek nem tesz eleget. Ezt kell kimutassa, aki az egyenlő bánásmód sérelme miatt kívánja támadni. A mi kérdésünk is az kell legyen: lehetséges-e ügynöktörvény, mely mindhárom követelményt teljesíti.

Kis János
(A vitacikk szerzője filozófus, az SZDSZ volt elnöke)

(Folytatjuk)