Jelképekről, demokráciáról

Ezerkilencszázkilencvenkettő október 23-án pár száz ordítozó belefojtotta a szót a köztársaság elnökébe. A hangoskodók között náci egyenruhás skinheadek is voltak. A kormány nem volt hajlandó vizsgálatot indítani az incidens körülményeiről — viszont az MDF parlamenti frakciója törvényjavaslatot terjesztett be, amely önkényuralmi szervezetek jelképeinek használatát bűncselekménynek minősítené és egy évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel sújtaná.

Az ellenzék támadta az indítványt, de nem vetette el mindenestül. Az MSZP parlamenti szónokai főként azt nehezményezték, hogy a tiltás szocialista szimbólumokra is kiterjedne. A liberális pártok azt vetették a beterjesztők szemére, hogy az üldözendő jelképek körét pontatlanul, határozatlanul jelölték meg, ami jogbizonytalanságot teremt. A Fidesz még egy módosító indítványt is előterjesztett, mely tételesen felsorolva a proskribálandó jelvényeket.

Benyomásom szerint a parlamenten kívüli demokratikus közvélemény is inkább megkönnyebbüléssel fogadja, hogy a horogkereszt vagy az Árpádsávos karszalag nyilvános viselése büntetendő cselekménynek minősül — bár a kommunista rendszer által is használt munkásmozgalmi jelképek tilalmi listára kerülését nem övezi osztatlan lelkesedés. Úgy tűnik, a felzaklatott közönség kifejezetten helyesli, hogy az állam, büntető hatalmát latba vetve üldözze a közösség arculcsapását, amit a náci jelvények tüntető viselése jelent.

Népszerűtlen dolgokat fogok mondani. Azt szeretném, ha a magyar demokraták nem örülnének olyan nagyon a fasiszta jelvények esetleges betiltásának Ez talán meghökkentő kijelentés: azonban nem az a célom vele, hogy az olvasót megbotránkoztassam, hanem hogy rávegyem álláspontjának higgadt újragondolására.

Véleményem szerint a jelképtörvény nem alkalmas a demokratikus rend védelmére, sem mostani alakjában, sem az ismert módosításokkal. Ellenkezőleg, része egy általánosabb irányzatnak, amely a demokrácia egyik legszilárdabb védőbástyáját, a véleménynyilvánítás szabadságát fenyegeti. Mindazoknak, akik úgy érzik, hogy a demokrácia veszélyben van, alaposan el kell gondolkodniuk azon, hogyan lehet — és hogyan nem lehet — megvédeni.

Azzal kell kezdenünk, hogy feltesszük a kérdést: miféle aktus a politikai jelképek viselése? A véleménynyilvánítás körébe tartozik-e, vagy nem minősül véleménynyilvánításnak? Ha nem az, akkor a törvényhozónak viszonylag könnyű dolga van. Csak pontosan körül kell határolnia a tiltandó jelképeket, meg kell jelölnie a tiltást indokló társadalmi érdeket, és az érdek sérelmével arányos, annál nem súlyosabb büntetést kell kiszabnia. Ezt javasolták a jélképtörvény liberális kritikusai. Ha azonban a jelképviselés a véleménynyilvánítás egyik formája, akkor a szólás és kifejezés szabadságának alapvető, alkotmányos erejű joga védi. Akkor — demokratikus jogállamban — csak különlegesen súlyos indokok igazolhatnák büntetőjogi üldözését.

Nem lehet ilyen indok, hogy az állam vagy a polgárok többsége a közlés tartalmát erkölcstelennek, felháborítónak tartja. A véleménynyilvánítás szabadsága éppen azt az érdekünket védelmezi, hogy a hatalom vagy a többség által elutasított, gyanakvással, megvetéssel vagy ellenséges érzülettel fogadott nézeteinknek is hangot adhassunk. Önmagában az sem lehet ilyen indok, ha a polgárok egy kategóriája a közlés elhangzását magára nézve sérelmesnek érzi. Az emberek érdekei, hitei, meggyőződései gyakran konfliktusban vannak egymással: a véleménynyilvánítás szabadsága egyebek közt azt a jogunkat védelmezi, hogy a mások érdekeit és világszemléletét sértő nézeteinknek is hangot adhassunk. Ha minden tilos lenne, ami érzékenységet sért, akkor alig léteznék szabadon közölhető vélemény. És végül, önmagában nem fogadható el indokként az sem, ha vélelmezni lehet, hogy a közlés hatására más emberek hajlamossá válhatnak bűncselekményi elkövetni. A nyilvánosan hirdetett eszmék, tudjuk jól, nem ártatlanok. Ha az eszme behatol a tömegekbe, írta volt Marx, anyagi erővé válik, s a kritika fegyvere helyett jöhet a fegyverek kritikája. De mégsem mindegy, hogy milyen összefüggés van az eszme közreadása és az eszme jegyében bekövetkező események között. Az esetek túlnyomó részében az összefüggés laza és közvetett; a nyilvános közlés sok, tőle független hatással együtt váltja ki a vitatott eredményt. S minél távolabbi a kapcsolat, annál inkább igaz lesz, hogy a befogadónak ideje és módja van önállóan mérlegelni a közlés tartalmát; értékelni, összevetni egyéb információkkal, és ezen az alapon meghozni a saját döntését. Más dolog az, ha valaki a cigánytelep szélén összeverődött, felhevült tömegben elkiáltja magát: „Pusztuljanak a cigányok a faluból!”, és megint más dolog, ha egy dolgozatban azt a megvetésre méltó nézetet fejti ki, hogy a cigánykérdést zárt táborok létrehozásával kellene megoldani. A tömeg közepén ordítozó embert el kell hallgattatni; a röpirat szerzőjét nyilvános vitában kell elszigetelni. Ha a törvény nem teszi meg ezt a különbséget, az a büntetőjogi felelősség olyan mértékű kiterjesztéséhez vezet, hogy bárki bármilyen megnyilatkozásért üldözhetővé válik. S éppen az válna lehetetlenné, amit a szólásszabadság védeni hivatott: hogy az egyén közölhesse nézeteit, érzelmeit, meggyőződéseit más emberekkel, s ezáltal igyekezzék befolyásolni őket.

Az emberi jogokat tiszteletben tartó, alkotmányos demokráciában a szólás és kifejezés büntetőjogi korlátozása csak abban az esetben megengedhető, ha a megelőzendő bűncselekmény egyértelműen és közvetlenül következik az elhangzásából. A bűncselekmény bekövetkezésének egyértelmű és közvetlen veszélye az egyedüli alkotmányos indok, amely a véleménynyilvánítás tiltását és üldözését igazolhatja. Ebből az alapelvből indult ki a köztársaság Alkotmánybírósága is, amikor különbséget tett az 1978-ban elfogadott Btk. két törvényi tényállása — az izgatásnak minősülő gyűlöletre uszítás és a közösség megsértéseként értékelt gyalázkodás, bizonyos embercsoportok lealacsonyító, sértő kifejezésekkel való illetése — között. Az Alkotmánybíróság szerint gyűlöletre uszításról akkor beszélhetünk, amikor a közlés befogadójában olyan indulatok keletkeznek, melyek erőszakos cselekedet érzelmi előkészítésének tekinthetők. A testület nem vizsgálta meg, mennyire kell a felkeltett indulatok és a várható bűncselekmény közötti kapcsolatnak időben, térben, okságilag szorosnak lennie ahhoz, hogy teljesüljön az egyértelmű és közvetlen összefüggés kritériuma. Ezt a kérdést tehát a jövendő bírói gyakorlat és annak vitája fogja tisztázni. Azt azonban világosan kimondta az Alkotmánybíróság, hogy a puszta gyalázkodás, bármilyen megvetésre méltó is, ilyen egyértelmű és közvetlen veszélyt nem foglal magában, ezért a véleménynyilvánítás szabadságjogának védelmét élvezi.

Nos tehát, véleménynyilvánítás-e a jelképek nagy nyilvánosság előtti használata? S ha felidézi bűncselekmény veszélyét, milyen természetű a veszély: közvetlen és egyértelmű, mint a gyűlöletre uszítás esetében, vagy távoli és megfoghatatlan, amilyen a sértő, lealacsonyító kifejezések alkalmazása?

Nem tudom, hogyan lehetne cáfolni, hogy a jelképek nyilvános használata a véleménynyilvánítás körébe tartozik. Méghozzá a véleménynyilvánítás morálisan erős formái köze. Aki egy szervezet, mozgalom vagy szellemi áramlat jelvényét viseli, az a világ tudomására kívánja hozni, hogy azonosul azzal, amit a szimbólum megjelenít. Mintegy felszólítja az embereket: számoljanak vele, hogy a jelvény által képviselt gondolat, szervezet vagy mozgalom jelen van a társadalomban. S nem csak úgy általában van jelen, hanem — egyebek között — az ő személyében. A jelvény viselője személyes elköteleződését tudatja a többi emberrel, morális felelősséget vállal. Alapvető erkölcsi érdeke, hogy a többi ember tudomására hozhassa, nyíltan vállalhassa a jelvény által szimbolizált eszmével való azonosulását. Ha a véleménynyilvánítás szabadsága ezt a morális érdekünket nem védi, akkor nem tudom, mit van ereje egyáltalán megvédeni.

Másfelől azonban a jelkép útján kifejezett vélemény tartalmilag határozatlan. Nem annyira, persze, hogy teljesen üres legyen. Valamennyire is tájékozott ember nem téveszti össze a fasiszta és a kommunista szimbólumokat, és van némi tudomása arról, hogy milyen eszmekört fednek ezek az ábrázolások. Azonban mindkét mozgalom eszmei hagyománya meglehetősen bonyolult képződmény, és a jelképek nem alkalmasak rá, hogy tisztázzák, mivel is azonosul viselőjük az egymással akár konfliktusban is lévő gondolatok közül. A szimbolikus ábrázolás csupán homályosan utal egy gondolathalmazra, mivel a közlés nincs nyelvi formába öntve, nem tesz állításokat, nem fogalmaz meg ítéleteket. A sarló-kalapács viselője nem azt írja ki magára, hogy „Recskre a kulákokkal”. Aki meg horogkereszttel sétál, nem azt a feliratot tűzi ki, hogy „Auschwitzba a zsidókkal”. Az előbbi nem keveredik önellentmondásba, ha kijelenti: a sztálinista terrort elítéli, de a szocialista rendszernek híve, mert ahol állami tulajdon van és tervgazdaság, ott nincs hatszázezer munkanélküli. Az utóbbi is önellentmondás nélkül, komolyan állíthatja, hogy a zsidók kiirtását vagy kiűzését ellenzi, de számára a nácizmusnak nem is ez a lényege, hanem a társadalmi vezető szerep biztosítása a többségi népcsoport számára.

Talán jóhiszeműen nyilatkoznak, talán nem. Nem ez a lényeg. Ha a jelkép gondolati tartalma annyira elmosódott. hogy megengedi az efféle értelmezéseket, akkor viselése önmagában aligha minősülhet gyűlöletre uszításnak, aligha lehet alkalmas az erőszakhoz szükséges indulattömeg felhalmozására. Ahhoz még egyebekre is szükség van.

Képzeljünk el egy nyugdíjas bácsit, amint gomblyukában az MSZMP vörös csillagos jelvényével, magányosan utazik a metrón. Képzeljünk el egy csapat náci karszalagos skinheadet, amint menetoszlopban végigvonulnak az utcán, fasiszta indulókat énekelnek és ütemesen kiáltoznak: „Ki a zsidókkal!”, „Leszámolunk!”. Óriási a különbség a két helyzet között; még akkor is, ha az idős kommunista helyébe egy bőrfejű fiút gondolunk, ingén egy ötvenfilléres nagyságú svasztikával. A demonstráció esetében közvetlen és egyértelmű a veszély, hogy sor fog kerülni valamilyen atrocitásra. Ha nem most, majd a második vagy harmadik alkalommal. A magányos jelvényviselő ilyen veszélyt ha akar sem képes felidézni. A jelvény puszta látványa nem felszólító erejű, s nem vált ki olyan tömegű indulatot, amely bűncselekmény közvetlen előidézője, elégséges érzelmi előkészítése lehetne.

A törvényjavaslat azonban nem tesz különbségét a kétféle eset között. Mindkettőt önkényuralmi szervezet nagy nyilvánosság előtti használatának minősíti, s megkülönböztetés nélkül tiltaná. Holott — ha a véleménynyilvánítási szabadságnak van értelme — csak az előbbit megengedett az állam büntető hatalmát latbavetve üldözni. Ahhoz viszont nincs szükség új törvényi tényállás, új büntető paragrafus kreálására. Az efféle incidensekkel szemben a jelenleg hatályos büntető törvénykönyv alapján is fel lehet lépni. A bíróság mérlegelheti, hogy az adott eset körülményei között a fasiszta jelképek viselésének mi volt a része a bűncselekmény előidézésében. Anélkül, hogy a jelvényviselést önmagában bűncselekménynek minősítené.

Egyszóval, a véleménynyilvánítás szabadságának sérelme nélkül a nyilvános jelvény viselést — akár szélsőséges eszmékre utaló jelvény viselését — tiltani nem lehet.

Ezt a belátást nem könnyű elfogadni, mert a fasiszta veszélytől való félelem vegyül a tiltás pártolásának egy másik indítékával. Jóérzésű ember megbotránkozik, undort és émelygést érez, ha az utcán náci jelvényekkel találkozik. A horogkereszt falra mázolva is botránkoztató, de méginkább az, ha élő, hús-vér személyen jelenik meg. Nem indokolt-e a törvény védelmét kérnünk magával ezzel a sérelemmel szemben, függetlenül attól, hogy a látványnak vannak-e további következményei?

Valamennyien azt szeretnénk, hogy olyan politikai és kulturális környezet vegyen körül bennünket, amellyel harmóniában tudunk élni. Jobb lenne nekünk, ha nem kényszerülnénk elviselni azokat a jelenségeket, amelyek lelki egyensúlyunkat, erkölcsi jóérzésünket zavarják. De vajon jogunk is van-e rá, hogy ezeket a jelenségeket hatósági kényszerrel küszöböljék ki az életünkből? Jogunk van-e rá, hogy a mi jóérzésünk kedvéért az állam meg akadályozzon másokat abban, hogy a világról, életről-halálról, a társadalomról, politikáról, egyes embercsoportokról alkotott — mégoly ellenszenves — véleményüket nyilvánosan képviseljék? Ha lenne ilyen jogunk, nem léteznék szólásszabadság.

A demokratikus állam sokféle hitű, meggyőződésű, életfelfogású, ízlésű embert egyesít egyetlen politikai közösségbe. Valamennyiüket egyenlőként kezeli, valamennyiük számára biztosítja azokat a szabadságjogokat, melyek nélkül nem élhetnek a maguk belátása szerint. Egyszóval, a demokratikus állam elfogadja és ápolja a modern társadalom pluralizmusát. Ez minden polgárnak hatalmas előny, hiszen mérhetetlenül kitágítja a számára hozzá férhető életmódok, magatartások, erkölcsi felfogások körét. A pluralizmusnak köszönhető, hogy autonóm lények lehetünk, hogy egyáltalán mérlegelhetjük, mivé kívánunk válni, kik akarunk lenni. De ára is van a pluralizmusnak. Arra is rákényszerít valamennyiünket, hogy elviseljük társadalmi környezetünk némely sajátosságait, melyekkel nem szívesen élünk együtt. A puszta tény, hogy olyan világban kell élnünk, ahol emberek botrányos eszmékre utaló jelvényt viselnek, nem jogosít fel minket arra, hogy az ilyen jelvény nyilvános használatát tiltsuk.

A demokratikus polgár egyik legszebb erényének tartjuk a toleranciát. Azonban gondoljunk bele, mit is jelent tolerálni valamit: eltűrni, elviselni. Amit nem helytelenítünk, azzal konfliktus nélkül együtt tudunk élni. Tolerancia ahhoz szükségeltetik, hogy ne kiáltsunk rendőrért, ha olyasvalamivel találkozunk, amit mélységesen helytelenítünk, ami felháborít és megbotránkoztat. Ez természetesen magában foglalja, hogy a tolerancia nem azonos a tétlen elfogadással. Összhangban van a nyílt vita, akár a politikai küzdelem vállalásával is. Csupán a latbavethető fegyverek arzenálját korlátozza. Azt a lehetőséget zárja ki, hogy a nemkívánatos vélemények ellen a törvény pallosával próbáljuk megvívni a harcot.

Érveim a szólásszabadság klasszikus liberális tanát visszhangozzák. Mint a világon mindennek, e liberális tannak is vannak bírálói. Leginkább doktrinérséggel szokták vádolni. Talán egy eszményi világban úgymond össze lehetne egyeztetni a közrend fenntartását a szabadelvű értékekkel. A való világban azonban nem lehet. Ha a szabadság ellenségei mindazt a szabadságot élvezhetik, ami a szabadság híveinek kijár, akkor szabadságukat a szabadság rendjének megdöntésére fogjak használni. Ki ne ismerné a történelem intő példáit? Ki ne tudná, hogyan végezte a weimari köztársaság? S ugyan mikor múlik el nap. hogy ne volna szó Magyarország weimarizálódásának veszélyéről? Így a kritikusok.

Az ellenvetés csak látszólag realista. A weimari demokrácia vesztét nem az okozta, hogy a nácik szabadon beszélhettek. Az viszont már valóban szerepet játszott az összeomlásban, hogy politikai pártok szabadon alakíthattak félkatonai rohamcsapatokat, hogy ezek szabadon garázdálkodhattak, mert a rendőrség, az ügyészi és bírói szervek maguk sem voltak immunisak a szélsőséges eszmék befolyásával szemben.

A magyarországi újnácikkal szembeni határozott fellépést sem az akadályozza, hogy nincs törvény, amely a fasiszta jelképek nyilvános viselését tiltaná. A demokráciát fenyegető veszélyek ellen fel lehetne lépni a hatályos jog alapján, a Btk. politikai célú módosítgatása nélkül. Csupán az kellene, hogy az állam eltökélten, határozottan és egységesen cselekedjék. Hogy ne próbálják meg elkenni a személyi átfedést az október 23-i, Kossuth Lajos téri rendbontás, a salgótarjáni cigánygyilkosság és a Döbrentei téri, zsidóellenesnek szánt atrocitás között. Hogy ne fedezzék, hanem alaposan vizsgálják meg, kik azok, akik a magyar bőrfejűeket bevezették az országos politika arénájába. Ennek pedig nem jogalkotási, hanem politikai feltételei vannak.

Arra van szükség, hogy a kormány világossá tegye az államapparátus előtt: semmiféle szolidaritás nem fűzi szélsőséges elemekhez. Ami nyomban megtörténik, mihelyt a kormánypártok félreérthetetlenül szakítanak azokkal a csoportokkal, melyek „hosszas orvlövész-előkészítés után” „nyílt, agresszív, frontális támadást kezdtek a demokrácia ellen”.

Arra van szükség továbbá, hogy az ellenzék világossá tegye az államapparátus előtt: azok a pártok, amelyek 1994 után kormányozni fognak, soha nem hajlandók kétértelmű játékra a politikai szélsőségesekkel — de abba sem mennek bele, hogy a szélsőségek elleni küzdelem ürügyén korlátozzák az alapvető állampolgári jogokat.

Végezetül arra van szükség, hogy a demokratikus közvélemény világossá tegye a politika minden hivatásos szereplője előtt: nem hagyja magát megfélemlíteni, és nem engedi, hogy az újnácizmus botránya megszokott, természetes életténnyé váljon. Egyszóval, az alkotmányellenes radikalizmus erkölcsi és politikai elszigetelésére van szükség.

Amikor néhány cseh lap kipróbálta, mi lesz, ha megtöri az antiszemita beszéd erkölcsi tabuját, a prágai parlament nem a büntető törvénykönyvhöz nyúlt, hanem egyhangú határozattal közösítette ki az antiszemita sajtót. A magyar Országgyűlésnek is módja lett volna rá, hogy az október 23-i rendbontás, a salgótarjáni gyilkosság, vagy a Döbrentei téri atrocitás után nyilatkozatban bélyegezze meg a nácizmust. S módja van rá még ma is. Semmi szükség arra, hogy a törvényhozás büntető paragrafusok gyártásával, a véleménynyilvánítási szabadság csorbításával küldjön a társadalomnak politikai üzenetet.

Orbán Viktor azt mondta a parlamentben, hogy politikai célú törvényjavaslatról van szó, de ennek a politikai célnak ebben az esetben lehet értelme; a törvény megerősítheti a magyar lakosságot abban a meggyőződésében, hogy a parlamentben demokratikus pártok ülnek, amelyek mind jobb, mind bal irányban határozottan elhatárolják magukat. Én inkább egy másik fideszes honatyával, Szájer Józseffel értenék egyet, aki különvéleményében azt állította, hogy a büntető törvénykönyv politikai érdekből indíttatott módosítása a jogbiztonságot fenyegeti.

Bár a jelképtörvény hevenyészett volta kapkodásra vall, beterjesztése mégsem tekinthető kisiklásnak. Egész családja van a véleménynyilvánítási szabadságot csorbító törvényeknek, melyeket a kormánykoalíció hatályban kíván tartani vagy hatályba szeretne léptetni — s melyekkel élni is kíván. Ott a Lex Eörsi, a hatóság vagy hivatalos személy megsértésének kétes büntetőjogi tényállása, melyet a miniszterelnök nem habozott politikai vitában elővenni. Ott a közjogi méltóságok büntetőjogi védelméről intézkedő törvény tervezete. Ott a nemzeti szimbólumok büntetőjogi védelmére szánt törvény koncepciója. Ha ezekkel együtt szemléljük a jelképtörvényt, beláthatjuk, hogy a liberális ellenzéknek nemcsak elvi indoka alapos politikai oka van rá, hogy félreérthetetlenül elutasítsa. Mert bizony az a veszély fenyeget, hogy rendszerré válik a szólásszabadság tekintélyelvű csorbítása. A jelképtörvény is egy szem volt a láncban.

A Mikó Imre Kör nyilvános feljelentgetései ma még inkább csak közderültséget okoznak. Ha azonban összeállna a büntető paragrafusoknak ez az eszköztára, sokan gondolhatnák úgy, hogy okuk van az ijedelemre. Márpedig az öntudatos, nyugodt politikai vita hangja nem a fogvacogásé. De mégis: ha elvben nem is kivihetetlen a liberális megoldás — nem illuzorikus-e éppen Magyarországon kísérletezni vele? Nem úgy van-e, hogy Magyarország valóságos történelmi állapotának jobban megfelel a demokrácia maradibb, tekintélyelvűbb felfogása? Nem lehetséges-e, hogy bármilyen népszerűtlen is az MDF, régies autoritarizmusa alkalmasabb a politikai centrum betöltésére, mint a liberális pártok tekintélyellenes modernsége?

Nem gondolnám. Számos közvélemény-kutatás mutatja, hogy minél jobban megismerik a választók a parlamenti pártokat, annál inkább hajlamosak a liberálisokat (saját magukkal együtt) középre helyezni, miközben a kormánypártokat a centrumtól egyre távolabb látják, a jobboldalon. Ez a kép lehet véletlenszerű is, de valószínűbb, hogy összefügg azzal a roppant fejlődéssel, mely ötven év alatt ebben az országban az életmódok és értékrendek terén végbement. A mai magyar társadalom értékei, a családi élethez, a valláshoz, a tömegfogyasztáshoz, a városi civilizációhoz való viszonya nem állnak annyira távol a nyugatitól, hogy a különbség indokolttá tenné az Európában ismert konzervativizmusokon túltevő, reakciós tekintélyelvűség tartós berendezkedését.

És még valami. A modern liberalizmus nem a rendszerváltás után jelent meg a magyar politikában; erős gyökerei, komoly hagyományai vannak. Nemcsak abba a vékonyka tradícióba kapaszkodhat, melyet a polgári liberálisok és radikálisok a század elejétől a II. világháborúig tartottak fenn, dacolva a reménytelenséggel. A rendszerváltás előtti másfél évtizedben lassan, feltűnés nélkül kiterebélyesedett egy új, szabadelvű tradíció, egyfelől a demokratikus ellenzék, másfelől a reformer értelmiség fejlődésének eredményeként. Ez a szellemi vonulat a kádárizmus hanyatlásának éveiben izmosodott meg igazán, amikor a két ág összetalálkozott az emberi jogok, az alkotmányosság és a legalizmus jegyében. Hogy a magyarországi rendszerváltás jogilag annyival kiérleltebb és annyival liberálisabb struktúrákat hozott létre, mint a térség bármely más országának politikai átalakulása, az elsősorban ennek a találkozásnak tudható be.

Magyar demokratáknak, jó okunk van rá, hogy ezt a ma már történelemmé vált hagyományt ne hagyjuk feledésbe merülni, hanem nézzünk szembe vele, merítsünk belőle és vigyük tovább a polgáriasodó Magyarország eszmei kincseként.

Azzal is, hogy nem engedünk a szólásszabadság liberális alapelveiből.