Még egy kísérletet

A Magyarországot kormányzó koalíció zilált állapotban van. Egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz kitölteni négy évre kapott mandátumát. Minden demokratikus ellenzéki erő számára komolyan fölvetődik a kérdés, hogy mit támogasson ebben a borulékony helyzetben: a kormány életben tartását, vagy azt, hogy megnyíljon az út a rendezett kormányváltás előtt.

Akár az egyiket, akár a másikat választjuk, roppant felelősséget veszünk magunkra. Az előbbi azért nagyon kockázatos, mert megtörténhet, hogy a kormány addig marad hivatalban, amikor a káoszon már senki nem lesz képes demokratikus eszközökkel úrrá lenni. De veszélyes az utóbbi is, mert a kormány idő előtti távozása kormánybukások sorozatát indíthatja el, ami azután szintén káoszhoz és a demokrácia összeomlásához vezethet.

A döntés mégsem hárítható el, mert a koalíció szétesettsége és bénultsága tény. Rendkívül fontos azonban, hogy az ellenzék politikai magatartása felelős mérlegelésen alapuljon, ne pillanatnyi indulatokon vagy megrögzött beidegződéseken. A lehető legnagyobb tárgyilagossággal mérlegre kell tenni mind az egyik, mind a másik alternatíva mellett szóló érveket.

Lássuk tehát először, mi szól amellett, hogy az ellenzék a kormány hivatalban maradására tegye föl a politikáját.

A demokrácia gyengesége

Nemcsak a kormány ingatag: az egész demokratikus rend borulékony. A rendszerváltásra mély gazdasági válság közepette került sor. Gyorsul az infláció, ugrásszerűen növekszik a munkanélküliség, összeomlóban vannak a nagy állami elosztási rendszerek.

A bajt csak fájdalmas beavatkozással lehel orvosolni. Stabilizálni kell az ország külső fizetőképességét és az állami költségvetést. Gyors változást kell elérni a tulajdonviszonyok terén. Csökkenteni kell a termelést azokban az ágazatokban, amelyeknek teljesítményét a világpiac nem ismeri el. Tovább kell mérsékelni az állami újraelosztás szerepét. Mindez újabb gazdasági terheket ró a lakosság nagyobbik részére, és súlyos társadalmi feszültségeket okoz.

Ekkora megrázkódtatást még akkor is nehezen visel el egy ország, ha erősen azonosul a vezetőivel. Amikor, körülbelül egy éve, a Mazowiecki-kormány meghirdette stabilizációs programját, maga mögött tudhatta azt a hatalmas erkölcsi tőkét, amit a Szolidaritás tíz év küzdelmeiben felhalmozott. A társadalom hitt a kormányban, és a legkeményebb intézkedéseket is zokszó nélkül vette tudomásul. Ám egy szűk esztendő elég volt ahhoz, hogy a bizalmi tartalékok kimerüljenek. Mazowiecki súlyos választási vereséget szenvedett Walesával szemben, aki a növekvő elégedetlenségre apellálva indította meg kampányát az elnöki posztért. S hiába vette át Walesa ellenfelének gazdaságpolitikáját a győzelem után. A kampány során a Szolidaritás szakszervezet elszakadt a kormányzattól, többé nem vállal közösséget a népszerűtlen, bár szükségesnek mondott intézkedésekkel. (A következmények máris érzékelhetők: ismét felpörgőben van a bér–ár spirál.)

Magyarországon a helyzet politikai szempontból még nehezebb. Igaz, nálunk a gazdaság rendbe hozása kevésbé drasztikus intézkedéseket követel, mint Lengyelországban. De a kormány bizalmi tőkéje is jóval csekélyebb.

A magyar demokráciát nem ahhoz fogható, hatalmas tömegmozgalom hozta létre, amilyen a Szolidaritás volt. A magyar társadalom részt vett ugyan a Kádár-rezsim megbuktatásában, de túlnyomórészt nem az aktív ellenállás, nem a szervezett politikai cselekvés eszközeivel. Egyszerűen elfordult tőle, amikor az nem tudta többé biztosítani a megszokott anyagi életkörülményeket.

Az ország közvéleménye — igaz — nagy reményeket fűzött a rendszerváltáshoz. De mégsem azonosul a demokráciával feltétel nélkül, önmagáért. Hiányzik az a tapasztalat, hogy a köztársaságot mi vívtuk ki magunknak, tehát a miénk. Hiányzik az az elszánás, amely csak a politikai küzdelmekben való aktív részvétel alapján jöhet létre, hogy a demokrácia megszilárdulásáért akár további áldozatokat is érdemes vállalni.

Az új Magyarországgal való azonosulás feltételes, egészen rövid távon is a rendszer gazdasági sikerességéhez kötődik. Kicsiny a lakosság türelme; az új, demokratikus rendszer intézményei, pártjai és vezető személyiségei nem rendelkeznek bizalmi tartalékokkal.

Hiányzik a politikai hagyományok megkötő, stabilizáló ereje is. Az erősebb pártok mind nagyon fiatalok, nem számíthatnak arra, hogy választóik többségét átmeneti kudarcok idején is táborukban tartja a családi, szomszédsági vagy szakmai tradíció.

Nagy többséggel kormányra került pártok rövid idő alatt elveszíthetik szavazóik felét-kétharmadát. Kis pártok egyik napról a másikra válhatnak nagy párttá, hogy aztán esetleg újfent összezsugorodjanak. Lelkes párthívek egyik napról a másikra teljesen elfordulhatnak a politikától.

Így aztán minden párt ki van szolgáltatva a közvélemény legkisebb rezdülésének. Márpedig a közvéleményt hatalmas csalódások rázzák meg, és ezek bármely politikai erőt elsodorhatnak.

Könnyen belátható, hogy ez a helyzet mennyire veszélyes. Ha az Antall-kormány megbukik, a jelenlegi parlamenten belül nem lesz könnyű másikat alakítani, hiszen az erőviszonyok rendkívül szűkre szabják a koalicióképzési lehetőségeket. A választások előrehozatala viszont azzal fenyeget, hogy a részvétel esetleg nagyon alacsony lesz, s akkor tovább gyengülhet a kormányzat legitimitása.

Ám az igazi kockázat abban rejlik, hogy a társadalom megtapasztalja: bármikor ki lehet erőszakolni a népszerűtlen kormány távozását. Konszolidált demokráciákban a népszerűtlenné vált kormányt a következő rendes választásokon, mandátumának letelte után buktatják meg. Csak kivételképpen fordul elő, hogy a választásokat előbbre hozzák, vagy új választások nélkül módosítanak a kormány felállásán. Rossz kezdet volna, ha mindjárt az első demokratikusan megválasztott parlament és kormány erre a sorsra jutna,

Nem biztos, de könnyen lehetséges, hogy egymást követnék a kormánybukások, az előre hozott választások. Gyönge kormányok váltogathatnák egymást; rövid idő alatt alapvetően átrajzolódhatna a parlament összetétele; demagóg elemek a semmiből törhetnének elő kormány képes többséggé, míg végül az ország meg nem elégelné az egész parlamentarizmust úgy, ahogy van.

A kormánykoalíció tehetetlensége

Ezek nagyon súlyos megfontolások Csakhogy a másik oldalon is igen súlyos érvek sorakoznak.

Az Antall-kormányt kétféle támadás szokta érni. Bírálják azért, mert politikai törekvései szemben állnak a liberális demokráciával: a hatalom újraközpontosításával próbálkozik. kiszorítósdit játszik az ellenzékkel a parlamentben, a Horthy-korszak szellemiségét idézi föl, s próbálja állami ideológia rangjára emelni.

Azok közé tartózom, akik fel szoktak lépni a koalíció ilyen kísérleteivel szemben. De más dolog támadni a kormányt tekintélyelvű ambíciói miatt, és más dolog kijelenteni, hogy hivatalban maradása nemkívánatos. Hiszen a mérleg másik serpenyőjében a parlamentáris demokrácia összeomlásának veszélye van. Ezért nagyon pontosan tisztáznunk kell, hogy voltaképpen mit is állítunk.

1945 és 1948 között a kommunista párt felszámolta a parlamenti demokrácia valamennyi hadállását. 1949 után többé nem lehetett abban bízni, hogy új választások majd másik pártot juttatnak kormányra, és az korrigálhatja a rendszer torzulásait. Azt állítjuk-e, hogy a jelenlegi kormány, a rendelkezésére álló négy év alatt, ugyanilyen visszafordíthatatlan helyzetet teremthet?

Ha ez volna az állítás, akkor azonnal levonhatnánk a következtetést, hogy a kormánynak mennie kell. Hiszen a demokrácia összeomlásának kétségtelen — de még elhárító — veszélyével a demokrácia biztos felszámolása állna szemben.

Véleményem szerint az aggodalom nem alaptalan, mégsem indokolt ilyen messzemenő állítást tenni. A parlamenti demokráciának vannak védővonalai, melyeket ez a kormány nem vehet be. Az igazság kedvéért hozzá kell tegyük: nem is az a célja, hogy az adott politikai intézményeket felszámolja. Csupán a hatalmi egyensúlyt igyekszik a parlament és az önkormányzatok rovására a maga javára felbillenteni.

Ez a hatalmi erőeltolódás kedvezőtlen a demokráciára nézve, de nem helyrehozhatatlan. Indokolt minden alkotmányos eszközzel fellépni ellene már most, és indokolt lesz mindent megtenni a felszámolására a kővetkező választások után (beleértve fontos törvények módosítását is. De önmagában nem indokolt, hogy vállaljuk a kormány idő előtti távozásával együtt járó, sokkal súlyosabb veszélyeket.

Van azonban egy másik vonulata is a kormány bírálatának. Ennek lényege az, hogy az Antall-kormány nem képes a helyzet stabilizálására. Ki van szolgáltatva a kiszámíthatatlan, szélsőségekre is hajlamos kisgazda koalíciós partnernek. Elbizonytalanítják a vezető gazdasági miniszterei közötti koncepcionális ellentétek. Hiányzik mögüle a legnagyobb kormánypárt szilárd támogatása, kudarcai mély meghasonlást idéztek elő az MDF-en belül. Parlamenti frakciója megosztott, s rendkívül nehezen viseli a kormány népszerűtlenségét. Választóit egy olyan gazdasági programmal nyerte meg, amelyet azóta — tetteiben legalábbis — kénytelen volt megtagadni. Népszerűségének zuhanása arra készteti, hogy pótszer gyanánt újra meg újra elővegye az antikommunista tisztogatás fenyegetését, amivel viszont az államapparátust riasztja el magától.

A kormány hivatalba lépése óta talán az egyetlen sikeres húzás Kupa Mihály pénzügyminiszteri kinevezése volt. Kupát elfogadja a közvélemény, támogatja a sajtó, és az ellenzék is megbecsüli. Szándéknyilatkozatai közelebb állnak a liberális közgazdasági konszenzushoz, mint bármi, ami eddig a kormány köreiből elhangzott. De vajon következik-e ebből, hogy fordulat várható a kormány teljesítményében?

Fordulat jelei nem mutatkoznak. Ahhoz nem elegendő egy jó miniszter. Határozott, egyet akaró kormány kell hozzá, jól működő kormányzati apparátus, erős parlamenti és parlamenten kívüli politikai bázis. Mindennek nyoma sincs. Kupa már a kormány gazdasági kabinetjének feje volt, amikor a parlament elé vitték a kárpótlási törvényt, anélkül, hogy a koalíciós partnerek között előzetes megállapodás jött volna létre — s ez csupán egyetlen, bár nagyon fontos példa. A zűrzavar nem csökkent, a tehetetlenség, a bénultság állapotából nem sikerült kitörni.

Ez az állapot önmagában is veszélyes a demokratikus rendre. Csak az egyik a benne lappangó veszélyek közül, hogy a csalódott és kétségbeesett tömegek elsöpörhetik a kormányt. Személy szerint nem tartom valószínűnek, hogy ilyen erejű tiltakozó mozgalom bontakozzék ki az országban. Akkor is számolnunk kell azonban a lehetőséggel, ha a valószínűsége csekély, mert amennyiben mégis bekövetkezik, jóvátehetetlen dolgok fognak történni. Ha ugyanis a kormányt az utcáról döntik meg, akkor az egész alkotmányos rend darabjaira esik szét, és a belátható jövőben nem lehet majd újra összerakni.

Fönnáll azonban egy másik veszély is, melynek a valószínűsége jóval nagyobb. A kormányt ugyan nem döntik meg, de egyre erősödik a rá nehezedő nyomás, hogy nyisson utat a béremelések előtt, növelje a költségvetési kiadásokat. Egyik helyi sztrájk, egyik helyi tüntetés a másikat váltja ki, s a kormánynak nem lesz politikai és erkölcsi ereje ahhoz, hogy ellenálljon. Az eredmény nem lehet más, mint vágtató infláció, a gazdasági körfolyamatok szétzilálódása, s az azt kísérő politikai dezintegrálódás. Ha még három évig marad ez a kormány, ugyanaz fog bekövetkezni, aminek a veszélyét az idézi föl, ha idő előtt távozik.

Kormány és ellenzék

A jelenlegi kormány csak úgy tarthatja magát, ha a koalíción belül semmi nem változik: ha érintetlenül marad a Fórum és a Kisgazdapárt zavaros házassága, érintetlenül marad a Fórumot alkotó áramlatok és csoportok tisztázatlan együttélése A status quo legcsekélyebb megbontása a kormány végét jelenthetné. A kormány távozása viszont lehetővé tehetné a választások után kialakult politikai status quo meghaladását. Ezért nemcsak — valóban súlyos — veszélyeket rejt magában, de némi esélyt is a kilábalásra.

Tisztán kell látni: az ellenzéki pártok nincsenek abban a helyzetben, hogy parlamentáris úton kormányt buktassanak. A jelenlegi koalíció csaknem hatvanszázalékos többséget szerzett a választásokon, s amíg együtt marad, a kormányt eltávolítani nem lehet.

Mégsem felesleges — sőt nem is kerülhető meg — a kérdés, hogy a fent vázolt súlyos dilemmában mit választunk. Indokolatlan ugyanis fel tételezni, hogy a közvélemény erősödő nyomása alatt a koalíció töretlenül kitart. Erre csak akkor volna okunk számítani, ha azt gondolnánk, hogy a koalíciós pártok és képviselőcsoportjaik csupa olyan emberből állnak, aki fittyet hány a közvéleményre, és semmi mással nem törődik, mint azzal, hogy parlamenti szavazáskor meglegyen a szükséges többség. Ha nem így van — márpedig meggyőződésem, hogy nincsen így —, akkor a koalíció előbb-utóbb reagálni fog a válságára.

Erre azonban fel kell készülni. Ha kimondjuk, hogy az Antall-kormány maradását nem tartjuk kívánatosnak, elkezdődhet a nyilvános gondolkodás arról, hogyan lehet kezelni azt a helyzetet, amikor távozni fog. El kezdődhet a tájékozódás és a készülődés azutánra, az átmenet megrázkódtatásainak tompítására.

Bármilyen meglepő, ez a fordulat nem okvetlenül rontaná meg a kormánypártok és az ellenzék viszonyát. Ellenkezőleg. A status quónak részévé vált a koalíció és az ellenzéki pártok — kivált az MDF és az SZDSZ — közötti ellenséges viszony is. Amíg nem lehet másban gondolkodni, csak a status quo fennmaradásában, addig ennek a viszonynak a rendezését sem remélhetjük.

Ez a kormány soha nem volt hajlandó elhatárolódni az MDF azon szárnyától, amely a Fórumot a nemzettel, szabaddemokrata riválisát pedig egy nemzetidegen, törpe kisebbséggel azonosította. Nem szállt szembe az MDF populista köreiből fel-felbugyborékoló tőke-, bank-, sajtó- és idegenellenésséggel. Csupán megpróbálta alárendelni azt egy konszolidáltabb, tekintélyelvű, úri konzervativizmusnak. Ha marad ez a szimbiózis, soha nem válhat lojálissá az MDF és a szabaddemokrata ellenzék viszonya. Ha viszont átrendeződnek az MDF belső erővonalai, akkor a két párt kapcsolatainak normalizálódására is némi esély nyílhat. Ez természetesen mindkét oldaltól hallatlan tapintatot és önmérsékletet kíván, hiszen a helyzet igen bizonytalan. De az alternatíva — a jelenlegi politikai status quo fennmaradása — azt jelenti, hogy egész bizonyosan tovább rójuk az ellenségeskedés rossz köreit. Az pedig önmagában is elegendő volna a parlamentáris intézmények teljes megbénulásához.

Parlamenti vagy elnöki rendszer?

Ezen a ponton megállnák. Nem foglalkozom azzal, hogy milyen eljárások segíthetnének át egy új, immár szilárdabb kormányhoz és a jelenleginél működőképesebb parlamenthez. Csupán egy szkeptikus ellenvetést szeretnék még, befejezésül, elhárítani.

A fent vázolt két alternatíva mindegyike annyi veszéllyel terhes, hogy könnyű arra a vélekedésre jutni: a köztük levő különbség elhanyagolható. Amiből önként adódik a következtetés: a parlamentarizmus Magyarországon már meg is bukott, nincs más megoldás, át kell térni az elnöki kormányzásra.

„A parlamenti demokrácia annyi kísérletet érdemelt meg, amennyit eddig kapott” — mondja ki a verdiktet egy Népszabadság-beli cikk szerzője (az MDF volt választási kampányfőnöke), aki az Egyesült Államok és Franciaország példájára hivatkozva állítja, hogy az elnöki rendszer is lehet a demokrácia egy formája.

Nem szeretnék itt az amerikai és a francia elnök hatalmának természetéről és parlamentáris korlátairól vitába bonyolódni. A lényeges vitakérdésnek azt tartom, hogy egy esetleges magyar elnöki rendszer valóban az amerikai, netán a francia demokráciára hasonlítana-e, vagy inkább a latin-amerikai diktatúrákra. Hogy az erős elnöki hatalmat megpályázó népvezérből egy magyar De Gaulle válnék-e vagy egy magyar Perón.

Én inkább az utóbbit tartom valószínűnek. Olyan viszonyok között, amilyeneket ma Magyarországon — és egész térségünkben — megélünk, rendkívül nagy a csábítás, hogy az erős elnökből populista diktátor váljon, és rendkívül gyengék a társadalmi korlátok, amelyek az elnököt megtartanak az alkotmányos demokrácia határain belül. Arra sincs biztosíték, hogy a gazdaság stabilizálása és a tulajdonviszonyok átalakítása nagyobb sikerrel menjen végbe elnöki uralom alatt, mint a demokrácia keretei között. A társadalomra azonban mindenképpen szenvedéseket mérne, politikai fejlődését mindenképpen visszavetné a diktatúra. Ezért azt gondolom; a parlamenti demokrácia megérdemelne még egy kísérletet.