Egy emlék feltámadása

Péterfy Gergelynek és Péterfy-Novák Évának Umbriába,
hogy ne hagyják magukat!

Réges-régen, már igaz se volt, 1999 késő őszén, egy vasárnap este Friderikusz Sándor Szubjektív című tévéműsorában beszéltem egy pártállami (nem mai) besúgó író, Tar Sándor esetéről. Akkor még élt. Nem azt tartottam bűnnek, hogy megrettenve besúgó lett. Az akkori belügyesek kiderítették, hogy meleg, és ezzel megzsarolták. Ő meg talán félt attól, hogy ez nyilvánosságra kerül. Akkor még ezt sokan szégyennek tartották. Írni akart, és megjelenni. Hát jelentett is. A gyalázatos az volt, ahogy aljasul túlteljesített. Legközelebbi barátairól jelentett, olyat is, amivel veszélyeztette őket. Csak egyszer láttam, de rólam is nyomban jelentett. Érdekes élmény volt jelentéseiben találkozni egykori, rég elfelejtett szavaimmal.

Ekkora igyekezettel jelenteni semmiképpen sem volt feltétele annak, hogy író legyen. És amikor lelepleződött, szinte tetszelgett az áldozat szerepében. Azokat az író barátait gyűlölte, akikről jelentett. Még azokat is, akik a lelepleződése után is segíteni próbáltak neki. Örök titok, hogy már előtte is idegenszerűek voltak-e számára, mert polgáriak, értelmiségiek voltak, vagy még rosszabb, mert sok volt közöttük a zsidó származású. Ezt nem ragozom tovább. Vagy csak lelepleződése után érezte úgy, hogy ezzel védheti meg a lelkét. Hogy mindenki csak rosszat akar neki. Így lehet ő jó és ártatlan.

Volt olyan író, aki merte visszautasítani a besúgást. Ez itt most nem a nevek helye.

Az akkori, népi demokráciának nevezett, kádári bolsevista rendszer idején nem igazán lehetett számítani arra, hogy az ember megéri annak a világnak a megsemmisülését. Ahogy ma sem, a maiét. Minden út egyéni, senkinek sem írható elő a másiké. Én a megélhetésünket családommal úgy oldottam meg, hogy mérnök lettem. Tudtam, mit vállalok azzal, hogy csak mellette írhattam. Leszek, ami vagyok.

Ez határozta meg azt is, hogy kikkel barátkoztam az írói világban, és kikkel nem. Kétségtelen, kevés íróval barátkoztam, korabeli professzionálisokkal meg egyáltalán nem. Szerkesztőségekben pedig végképp nem jártam. Nem ezektől függött a sorsom. Egy idő után már állásban se voltam sokáig, szabadon úsztam. A szerkesztőségekben kötetlen volt a munkaidő, de azért az mégis egy láthatatlan függés volt. Ettől se függtem. Nagy különbség. Reménytelen dolgokkal minek foglalkozzam? Jó volt nekem a korabeli underground, még ha soványka is. Ott nem éreztem, hogy furcsállva néznek rám. Azt nem gondoltam, hogy ezzel a felfogásommal, viselkedésemmel kirekesztenék bárkit. Csak éppen voltak, akikhez nem volt semmi kedvem. Végül is csak az én dolgom, hogy ki nem érdekel, és kit ajándékozok meg akár a barátságommal, akár a kölcsönös közösséggel. Vagy netán: a támogatásommal. Például, hogy kiknek írnék ki pályázatot. Annyira azért ne kelljen már empatikusnak lenni íróként se, hogy azokkal érezzek közösséget, akikkel nem. A szolidaritás semmit se ér az elkülönülés joga nélkül.

Az interjú után néhány nap múlva (tehát akkor, 1999 késő őszén, nem ma), az éjszaka közepén, mély álmomból riasztott föl a vonalas telefon csöngése. Gyorsan tudok ébredni, hozzáedződtem, mindig hirtelen ébresztettek a börtöncellában is 1956 után.

– Veres Miklós vagyok.

Én vagyok az idősebb, nem akartam megbántani ismeretlenként sem a Mozgó Világ egykori szerkesztőjét, később pedig, 1989-ig az Élet és Irodalom főmunkatársát azzal, hogy lemagázom. Életünkben nem találkoztunk: – Szervusz.

Úgy éreztem a hangján, mintha meglepődött volna: – Láttalak a tévében.

– Köszönöm.

Ekkor azt mondta: – Hogy mersz te olyasmiről nyilatkozni, amihez nem értesz? Te gépészmérnökként messze voltál az irodalmi élettől, nem tudhatsz semmit arról, hogy milyen egy író helyzete.

– Már miért ne tudtam volna, mikor író vagyok? – válaszoltam zavartan.

– Te nem vagy igazi író – mondta. – Az igazi írók olyanok, mint Nagy Gáspár. Nemcsak Kenedit, de téged se közöltelek volna akkoriban…

Nem futotta a lélekjelenlétemből, hogy megjegyezzem, egy elbeszélésemet (Hős kamikadze) éppen az ő szerkesztése idején fogadták el közlésre. Nem értettem, most mi történik az éjszaka közepén, amikor a gépészmérnökök már alszanak, és nagyon szégyelltem magam, amiért egyáltalán bizonygattam, hogy író vagyok.

– Hogy jössz te ahhoz, hogy ítélkezzél arról, amihez semmi közöd nem volt – ismételte el megint. – Sehol sem voltál akkoriban, senki sem találkozott veled, nem láttak szerkesztőségekben, milyen alapon nyilatkozol? Ugyan kik tolnak téged a tévé elé?

Ez utóbbi különösen szép volt. Mára az ilyet már tökélyre fejlesztették. Egy kicsit magamhoz tértem.

– Szemtelenkedni akarsz, vagy barátkozni?

– Nem szemtelenkedni akarok – mondta. – Neked semmi közöd sem volt hozzánk, nem is ismerhetted a helyzetet, nem tudhatod, mit jelentett íróként megélni, mégis veszed magadnak a bátorságot, hogy nyilatkozzál. És ítélkezzél. És vedd tudomásul, hogy az úri gépészmérnöki távolságtartásoddal semmire sem vagy feljogosítva.

Valóban. Még jó, hogy nem említette, hogy nem is pályáztam soha semmire.

Megharagudtam.

– Hol van az előírva, hogy aki ír, az csak abból élhet meg, amiből a többi író?

Ekkor megszakadt a vonal, nem tudom, miért. Ha most élne, kinek telefonálna?