Lacik és Lajosok

Úgy kezdődött, hogy egy kicsit meguntam a kocsonyát. Pontosabban úgy; hogy meg kellett venni a lakást. De erről majd még írok. Egyszóval húgom, aki nálunk az anyagi kondíciókért felelős, mostanság minden hónapban egy héten át kocsonyával oldja meg a népes család élelmezését. Ezt egyáltalán nem panaszkodásból mondom, egyrészt, mert szeretem a kocsonyát, másrészt, mert Anna igen jó kocsonyát készít, a mostani különösen jól sikerült, még azt is elárulhatom, hogy ebben a kocsonyában nemcsak köröm, fej, fül meg ilyesmi volt, hanem a falatozó minden tányérban pár harapás színtiszta húsra is lelhetett, szóval igazán nem panaszkodom, csak éppen a negyedik napon arra lettem figyelmes, hogy hiába ettem jóízűen a kocsonyát, egyszerre két tányérral is, valahogy mégis éhes maradtam utána, valahogy mindig kívántam még valamit.

Mit volt mit tennem, bementem új munkahelyemre és megérdeklődtem, nem tudnának-e véletlenül delegálni valami sajtófogadásra.

Így vetődtem el múlt pénteken hajnali kilenckor a Gellért Szállóba.

Szeretem a Gallértet. Nem történelmi, hanem pusztán családi okokból, egyrészt, mert itt volt Lonci néni felírónő, másrészt mert a Gellért ugyebár fürdő is, a budai fürdőkhöz pedig mély érzelmi szálak kötnek — hogy mást ne mondjak, egyiküknek egy anyát is köszönhetek.

Békésen, meleg szívvel és éhesen léptem be tehát pénteken reggel a félemeleten lévő gobelinterembe.

Mivel előzőleg úgy értesültem, hogy valami sörügyi tájékoztató várható, így talán megérthető az a nem csekély csalódottság, ami akkor kerített hatalmába, mikor konstatáltam, hogy bizony, hiányzik a helyiségből az ilyen szertartások elmaradhatatlan kellékeként megismert és — mi tagadás — megkedvelt sörcsapoló toszoga.

Később megértettem e fájdalmas fogyatékosság okát: a sajtótájékoztatót tartó ausztrál magyar üzletember nem tudott megvenni egy sörgyárat. Na ja, akinek nincsen sörgyára, az hogyan is tudna sörrel szolgálni.

Sebaj, gondoltam, elvégre egy magyaros villásreggelire szólt az invitáció, csak-csak hozzájutok valami folyadékhoz, amely az ilyen ködös, havas, magyar reggeleken átmelegítheti a kihűlt szervezetet. Európai módon leplezett érdeklődéssel fordultam tehát a zörgő zsúrkocsikkal közeledő hölgyek irányába, ám elszontyolodva kellett elhárítanom az udvarias kínálást: nekem a dzsúztól savam lesz, a kávé — tisztesség ne essék szólván — meghajt: teát ihattam volna, de minek.

Én azonban már régóta úgy élek, hogy örülök mindennek, aminek örülni lehet: a büféasztalok felé kezdtem tehát orientálódni.

Az első asztalon azonban csak papírokra leltem. Gondoltam, azért amit el lehet vinni, azt elviszek, s már markoltam is egy paksamétát, amikor egy úr rám mordult: „Ne nyúlkálj, majd kapsz!’’

Első látásra rájöttem, hogy ő az ausztrál magyar. Mivel engem és mindenkit tegezett, tehát: Laci. Később, mikor az egyik kollégának a Laci ellen éppen lázadozó — föllázított? —, ám később mégiscsak az ő alkalmazottaivá válható sörgyári középvezetők esetleges sorsára vonatkozó, alaposan fölépített kérdését felfogta, Laci így kiáltott föl: „Ja! Hogy ki-e rúgom őket? Hát mondjad így, apukám!”) .

A papirosokat tehát hagytam, és a másik sarokban lévő asztalhoz léptem. Több csalódás nem ért aznap.

Mindenekelőtt a petróleumégővel alámelegített rézládából szedtem magamnak: semmi sem tesz jobbat a reggeli gyomornak, mint éhomra egy meleg kanál.

Vettem, szedtem, kanalaztam a hidegtálakból, salátákból, húsokból is, majd fogtunk magunknak tányérommal egy jó kis helyet az U alakú asztal egyik szegletében.

Rövid spekuláció után azonban fölmértem, hogy az előadás alatt nemigen lesz mód mászkálásra, ezért föltápászkodtam, és olyan képpel, mintha még soha nem jártam volna arra, újra megközelítettem a büféasztalt.

Ezt a másik tányért elhelyeztem aztán a magamé mellett, mintha csak várnék valakit, aki megkért, hogy addig is, míg megjön, szedjek neki.

Kezdődhetett a sajtófogadás.

Az egy pillanatig sem merült föl bennem, hogy Lacira figyeljek: egyrészt mert, mint már említettem, nem azért jöttem, másrészt, mert a laptól jöttek e célból többen is, harmadrészt — azért, mert tisztában voltam azzal, hogy semmihez nem értek abból, amiről itt várhatóan szó esik majd; fogalmam sincs mi az az opció, mi az, hogy ügynökség, mi az, hogy bankgarancia; őszintén megmondom, hogy én magyar bankban is csak egyszer jártam életemben, a múlt héten, amikor Anna húgom elküldött a Sallai utcai OTP-be, hogy kérdezzek meg valamit, és ott azt mondták, álljak be a sorba (nem volt nagy sor, talán ha háromszáz méteres), mondtam, hogy csak információt szeretnék kérni, mire a bankosok mondták, hogy ahhoz is be kell állni a sorba, azóta, ha meghallom, hogy bank, bennem egy olyan intézmény képe ködlik föl, ahol tizenkét órát kell sorban állni azért, hogy közöljék az emberrel: „Nem”.

Tehát a rántottával kezdtem, mert hidegen az már nem az igazi, bizony mondom, hogy jó volt a rántotta, könnyű, szinte habszerű, külsőre is gusztusos, zsírnak nyomára sem leltem, érezhetően tejjel könnyítettek a tojáson, de mégis az egész egy szép, élénksárga_; szerves, ízletes egységet alkotott, kár, hogy paprikát nem találtam a közelben, mert azzal még inkább kiemelhettem volna ezt a szép sárgaságot, mindegy, kentem rá vékonyan egy kis mustárt, haraptam hozzá egy falatnyi uborkát is, mikor megütötte fülemet a szó: „privatizáció”.

Afenébe! — gondoltam. Még csak ez hiányzott. Még elrontják nekem ezt a nehezen megharcolt villásreggelit!

Én ezt a szót annyit, de annyit hallottam régi munkahelyemen, és olyan, de olyan rossz szájízem támad, ha ezt a szót meghallom, hogy gyors elhatározással megragadtam a teához mellékelt kiskanalat, és magamba tömtem egy adag mustárt, csak úgy, minden nélkül, afféle szájöblítés gyanánt.

Kicsit vívódtam ekkor, mivel folytassam: a papírvékony, ropogós sült szalonnával vagy a kolbászkákkal. A kolbászkák mellett döntöttem. Megvallom őszintén, ilyen finom kolbászkákat még nem ettem addig. Egészen vékonyak voltak, sötét színűek, majdhogynem színhús volt az egész, szinte szétomlott a szájban, az az érzésem — de nem akarom blamálni a lapot —, hogy a pártállam idején egy ifjúsági szervezet nevét viselhette ez a kolbász, de most már nyilván egy másik ifjúsági szervezet nevét viseli, mindegy, jó volt, nagyon jó, igyekeztem is lassan enni, tördelgettem mellé egy-egy falás rozskenyeret, és már az utolsó kolbászkát emeltem a számhoz, amikor a következő mondat zavart meg a koncentrálásban: „Ekkor a MOSZ-os, vagy kicsoda, az a szakszervezetis, az a kisvárosi szarkeverő visszafordult az ajtóból, itt, fönn az ügynökségen, és azt mondja a főügynöknek: »Na, Lajos bátyám! Kirúgjuk azt a Balkayt?«”

Lajos bátyám?! Hát én még eszek! Lajos bátyám?!

Ó istenem, hát az én kiebrudalásom is egy Lajos bátyámmal kezdődött! Kollégám ugyanis, akinek — annyi mindent ettem már azóta — elfelejtettem a nevét, félrehívott a múlt ősszel körülbelül akkortájt, amikor a fegyverbarátság jegyében mindenféle puskákkal megrakott kamionok hagyták el déli határunkat és azt mondta: „Beszéltem Lajos bátyámmal, aki azt mondta, hogy kell nekik a lap …”

Azóta úgy vagyok vele, hogy ha csak meghallom, hogy „Lajos bátyám”, én már tudom, hogy valaki ki lesz rúgva, vagy valaki nem vehet sörgyárat, vagy valami más kellemetlenség várható.

No, Lacikám, neked lőttek, gondoltam, amikor óvatosan, nehogy idejekorán jóllakjak, megpróbálkoztam a sült szalonnával. Indokolatlan volt az aggodalom: ebből a szalonnából imponáló gondossággal kisütötték a zsírt, szinte kenyér nélkül lehetett fogyasztani, úgyhogy úgy is fogyasztottam, késsel-villával, minden falatra egy csipet mustárt téve, majd a töltött dagadónak gyürkőztem neki, elsőrangú volt ez is, jó, nem sajnálták a töltelékből a petrezselyemzöldjét, attól lett olyan friss, harsány, tavaszízű.

A hús után viszont újra csak megzavart egy kicsit ez a Laci, mert azt mondta, hogy különféle állami hivatalnokok vagy bankosok, vagy nem tudom milyen pártemberek egészen egyszerűen a szemébe hazudtak őnéki.

Jaj, Lacikám, Lacikám, csóváltam a fejemet, miközben magam elé vettem szomszédom tányérját, hát hova hazudjanak? Nekem is például a szemembe hazudott az én bátyám, amikor azt kívánta tőle a párt. Ez van. Mit csináljunk. Ilyenek. Legföljebb most nem lesz sörgyárad, Lacikám…

Viszont a salátából sehogyan sem tudtam pontosan azonosítani a komponenseket: hús volt benne biztosan, mi tagadás, én apróra vagdalt parizerre gyanakodtam, de még volt a szószban valami fehér apróra vagdalt valami, miről sehogyan sem tudtam megállapítani, mi lehet. Afenébe! Nem szeretem a talányos dolgokat.

Talán még jól is jött, hogy elterelte figyelmemet egy még általam soha nem hallott kifejezés; „sörapadás”.

Azt mondta a Laci, hogy az általa megvásárolni vágyott gyárban 170 ezer hektoliter az évi sörapadás. Ennyi sör tűnik el sehova. Meg 13 millió üveg törik. Meg 46 millió forintnyi rekesz. És véletlenül éppen ennyi sör fér éppen ennyi üvegbe, és véletlenül éppen ennyi üveget lehet elhelyezni éppen ennyi rekeszben.

No, de Lacikám! Hát ezért nem hagysz enni? Hát nálatok Ausztráliában mit lopnak egy sörgyárban? Cementet?

És mit gondolsz, ha temiattad én nem tudnám meglopni a heti betevő sörömet, én talán nem haragudnék reád, és nem alakítanék azon nyomban demokratikus szakszervezeteket, különösen, ha még Pestről is jönnének ilyen-olyan bátyámék akik nagyon szeretik a demokratikus szakszervezeteket?

Nézzük inkább ezt a füstölt marhanyelvet. Az az igazság, hogy a sajtótájékoztató ezen fázisában egyre inkább kezdtem vágyódni egy egyszerű vajas kenyérre, fölvágottal, sajttal, uborkával, amit csak úgy két marokra fogva ennék meg, valahogy kezdett elegem lenni ebből a késvillaságból.

De hát mégiscsak egy lapember vagyok, úgyhogy szépen késsel szeltem ketté a nyelvemet, éppen amikor azt mondta Laci, hogy ő úgy tapasztalja, hogy ez a kormányzat elriasztja a külföldi tőkét.

Ha nem lett volna teli a szám, itt bizony ellenvéleményemmel éltem volna: ez ugyanis nem igaz. Ez a kormányzat igenis szereti a tőkét. Szereti a tőkét, csak nem mindegyiket. Ez a kormányzat csak azt a német tőkét szereti, amelyikkel már együtt vacsorált. Látod, Lacikám, lettél volna német, mentél volna vacsorálni, most lehetne sörgyárad.

Már a szilvakompótnál tartottam — nem csekély gondot okozott, hogy miként szabaduljak meg a szájamban fölhalmozódott magoktól —, mikor Laci valami olyasféle konklúziót fogalmazott meg, hogy meglátása szerint itt az állami vezetők és az állami hivatalok szinte már szándékosan ártanak a nemzeti érdekeknek.

Hát persze, ahogy ártanak. Ez a kormány nem szereti a magyarokat. Árt nekik. Árt az itthon élőknek és megkülönböztetett alapossággal árt a határon kívülieknek. Mit csináljunk? Ez egy ilyen kormány. Ez van. Túl fogjuk élni. Ki fogjuk bírni. Annyi mindent kibírtunk már, olyan hihetetlenül erős, szívós, edzett ez a nemzet, olyan bámulatos életerővel bír, oly sok szenvedésen ment már keresztül, és mégis itt van, itt él, és nyitja az egyik játéktermeit a másik után, hidd el Lacikám, ez a nép még ezt a kormányt is túl fogja élni. És talán egyszer még neked is lehet sörgyárad. Ha másutt nem, hát Szlovákiában. Miniszterelnökünk ott is illetékes. Ha már úgyis írsz neki, gondoltam, miközben, ahogy azt olvastam az európai kosztolásokról szóló szakirodalomban, sajtot kezdtem majszolni almával, és egyre nagyobb részvéttel néztem Lacit, akinek gyönyörű szállodája van a lepkeopera tőszomszédságában, és gyára van meg mindene van neki, és mégis annyira, de annyira elkeseredettnek látszott ez a szegény Laci, hogy miközben kissé madárláttán — hosszú az út a Gellérttől hazáig — hazavittem a tőle kapott viszkit, s szűk családi körben elfogyasztottam, és ledőltem egy kicsit — mert ahogy egy kedves olvasóm írta: sóhajtozós, ókori, degenerált típus vagyok —, bizony sóhajtoztam nagyokat és spekuláltam, egyre csak spekuláltam, hogy hogyan is tudnék segíteni szegény Lacin, amikor nekem nincsen se sörgyáram, se opcióm, se bankgaranciám, és már kissé félálomban arra gondoltam, hogy azért majd üzenek neki: ha már végképp nem sikerülne neki semmi se: se sörgyár, se Magyarország, se házikó a Svábhegyen, akkor még mielőtt visszaröpül Ausztráliába, jöjjön el hozzánk nyugodtan, ha más nem is, de egy tányér Anna-féle, ízes, nem túlságosan, de éppen kellően fokhagymás, kormos, de azért pár falatnyi combbal is enyhített, áttetsző, reszkető, bajai pirospaprikával meghintett kocsonya lesz biztosan …

Bächer Iván