Népszabadság, 1994. december 24.
ESTERHÁZY PÉTER
Hangolás. — Gondoltam, megnézem, mit ír a komcsiról a szótár. De csak a komócsint találtam. Főnév. Nedves réteken élő, takarmánynak használt pázsitfűféle. Lehet; már nem nagyon emlékszem, még leginkább a nedvességre.
Ki kicsoda. — Nemzeti oldal, olvasom a nemzeti oldal lapjában. Ó, ó. Mintha a másik oldal nem volna az. Bizony, ez egy nagyon is nemzeti kormány. Hát hiszen az ún. nemzeti oldalnak éppen evvel kéne szembenézni, hogy a nemzet ilyen, és nem egészen olyan, mint ő vagy ahogy ő elképzeli. Ha pedig szeretné, hogy ne ilyen legyen — és ki ne szeretné —, akkor meg kell próbálni megváltoztatni. Volna munka, hazafias, elég. Persze ez mindenkire vonatkozik. Nem a nemzeti oldal hiányzik, de valami hiányzik.
Ady az országot szidta, a nemzetet, nem (csak) Tiszát. Folyamatosan mucsaizott, a miheztartás végett. Ez egy ilyen ország. De végül is minden ország ilyen. Többé-kevésbé. Ezen a többé-kevésbén múlnak a dolgok.
Az ország sosem Ady arcát viselte, és nem Kosztolányiét és nem Pázmányét. Legjobb pillanataiban a Herczeg Ferencét. Vagy az Apor Péterét. Vagy esetleg a nagy Jókai Mórét?
Jókai mint a magyarság géniusza, a kiegyezés géniusza. Haza a Jókaiban, jó magasban.
Balassa. — Politikai elemez a rádióban épp. Ha az un. nemzeti elkötelezettségű értelmiségiek (nem mintha mondjuk B. nem volna az, de ne bonyolítsuk) együtt, mindahányan a B. által most negyedórában elmondott kormánykritika mennyiség csupán egytizedét abszolválták volna a négy év egésze alatt — már akkor sokkal jobban éreznénk és éreztük volna magunkat (velük együtt természetesen).
Másfelől azért az is látszik, hogy a volt ellenzéki sajtó egésze az új helyzetben nehezen találja a formáját. Nem lett kormánypárti (ahogy az lett ama másik), de hezitálós, olykor mondja is meg nem is, illetve sajtóidegen megfontolásai vannak, afféle politikusiak. Például, hogy egy kicsi esetet említsek, Székely Ferenc tévéfőnök igazán ordenáré levélváltását Czakó Gáborral szinte csak a Beszélőben lehetett kommentálva látni. (Ott azért lehetett…) Gondoljuk el, mit „kapott” volna néhány éve egy ilyen pökhendi, nagyképű rapidra (és joggal!) valaki akkori…
Próbálkozás. — Finoman szólva nem szeretnék a nemzet lelkiismerete lenni. Egyébként is szél ellen nem lehet. Vagyis lehetni lehet.
Akkor tehát még egyszer: amiképp az elmúlt négy év alatt (sőt olykor ma is) mondani kellett, hogy az nem úgy volt az kérem, hogy véreskezű kommunisták rabigája alatt sínylődtünk, azonképpen, nyilván ugyanekkora hatásfokkal, ismétlem (egyszer már nem vált be): a legsilányabb demokrácia is jobb bármilyen (puha, laza, soft, fáradt) diktatúránál. Egyenesen beszélve: Antall jobb volt, mint Kádár, és ez nem elemzés, megfontolás eredménye, ezt kapásból lehet tudni, egyszerűen abból, hogy előbbi leváltható, utóbbi pedig nem volt az.
Horn is leváltható. Ez a fantasztikus a politikusokban Ez nem kis dolog, becsüljük is meg ezt bennük, a leválthatóságukat.
Az öncsili-csala csodái. — Példa e kettősen hamis működésre: a Népszava mintegy bizonyítékként közöl egy olvasói fényképet, amely elsőáldozókat ábrázol tán a hetvenes évekből, lám, mennyi igaztalan vádaskodás éri azon időket, pedig a vallás gyakorlásának semmi nem állt az útjába, amint ezt a kép is mutatja. Ezt megglosszázza az Új Ember, írván: „Elég szerény ellenbizonyíték. Igaz, a börtönökben nem készítettek fényképeket.”
Az a fotó az több, mint szerény ellenbizonyíték, az valóban vacak demagógia. De az Új Ember is sántít, a Kádár-rendszer nagyobbik felében már szó sem volt börtönökről. (Véletlenül kicsit pontosabb lett a fogalmazás, mint eredendően gondoltam: mert, ha voltak börtönök, börtönzések, ha nem, szó az sosem lehetett róluk.) Nem a börtön az ellenbizonyíték. Mondok jobbat: Annak idején elhatároztam (tehát el kellett határoznom, nem volt magától értetődő), hogy ismerős papnak az utcán is, a társadalom szeme láttára is hangos Laudeturral fogok köszönni, így is történt. És kicsit büszke voltam magamra. Hát ez a kajla büszkeség a bizonyíték arra, hogy nem volt vallásszabadság (legföljebb vallásengedés).
A kis gyávaságok kora, a kicsi nagy vereségeké. Szinte csak öregasszonyok, öregemberek vetettek keresztet templom előtt. Nem börtön, csak ferdén nézés, talán. A következmények kiszámíthatatlanok, többnyire semmi. De ki tudja. Tényleg senki. Ha egy pap jól végezte a dolgát, akkor azonnal áthelyezték, el a világ végére (persze a világ végén is kell a jó pap). Szóval se börtön, se vallásszabadság. Se-korszak (jobb a nem-nél).
Marcell (17). — A kommunistákban a számháború volt jó meg a Túró Rudi.
Körmagyar. — Hogyan van az, hogy eddig boldog-boldogtalan mintegy a piaristáknál végzett, jó is az, zsebében Jelenits-citát, most meg egyszer csak mennyi kivagyi pártfőiskolás! Amiképpen ’45 után a partizánok, azonképp május után a reformkommunisták. Tessék legalább egyvalakit mutatni, aki ne refkom lett volna! Egy sincs! Mind az! (Még a Grószban is jobbító indulat munkált. Hát ha mindezt tudtuk volna…, nem lett volna semmi.)
Arról nem is beszélve, hogy a refkom se fenékig tejföl. A refkomok a Kádár-korszak hercegei voltak, okosabbak és/vagy cinikusabbak a mezei elvtársaknál, de hát azért ez nem a világ teteje. Most szívesen állítják be magukat úgy, mint akik világéletükben többpártrendszert és így tovább. Ugyan, ugyan. Akkor itt meg megismételném a Kádár-rendszer definícióját („ahol ők voltak a csókkirály”): velejéig hazug, mocskos vidék, egy szarság mint olyan, amelyben, ettől eltekintve, lehetett élni, eltekintve attól, hogy ettől nem lehet eltekinteni, noha eltekintettünk volt.
Kis magyar néprajz. (Új gyűjtés.) — Nyilván elszólásból származik a mondat, de mintha kifejezné ezt a szocialisztikus, demokratisztikus tikusságot, amelyben kezdünk élni. A mondat: Megyek az Oktogon hetedike térre.
Munka. — Én nem kedveltem az előző kormány történelemóráit, homályos történelmi távlatosságát. Cserébe most (a Fidesz megfogalmazása szerint) a történelem ’90-ben kezdődik és az önkormányzati választásoknál ér véget. Tényleg így van valahogy. De ez nem valami gonosz MSZP-összeesküvés eredménye, ahogy olyankor ellenzéki oldalról sejtetik, hanem inkább tehetetlenség, és szokás (és persze jól felfogott érdek, hisz a ’90-et megelőző időkre vonatkozó amnézia csábkísértése az MSZP-re az országátlagnál erősebben hat). A kis lépések szokása. Így is leírható a Kádár-rendszer: kicsiket lépni, hogy ne változzék semmi, lehetőleg jót lépni, úgy, hogy az ne zavarja a rendszert, és úgy, hogy közben ne is kelljen gondolni a rendszerre. Ez az elgondolás, reflex most, ez derült ki, kevés, mert nincs rendszer. Hogy frivolan mondjam: a szabadság nemcsak az MDF-nek, az MSZP-nek is új.
Miközben ez a tehetetlenség őszinte is, amennyiben valóságos. A kormánynak nincs víziója az országról. (Jellemző tévedésem egyébként, hogy úgy beszélek a kormányról, mintha az csak szocialista volna. Pedig nem az.) De hát semmilyen politikai csoportnak sincs víziója, illetve ahol meg van, az rémületes paródia. (Az elmúlt négy év is, fájdalom, legfőképp parodisztikus volt.) A zsebek üresek, a nyugat-európai zsebek is üresek, az értelmiségieké is, a híres, nagy nemzeti zsebek is üresek (név nem fontos), az én zsebem is üres (név nem fontos).
De talán ez a sokat fölhánytorgatott jövőkép nem olyasvalami, amit egy nem okvetlenül jobb sorsra méltó bűvész mozdulatával húzunk ki a zsebünkből. Nem az, ami hiányzik. Hanem egyrészt annak megértése, hogy ez a helyzet problematikus, igenis kéne tudni valamit gondolni a múltunkról és a jövőről, másrészt hiányzik az ezen való gondolkodás, a szellemi munka. Megint: munka. Helyette ignorálások és metaforák.
Ha nincs is kész képünk, képzelgésünk legyen. Ehhez kell közös nyelv, a különbözőséghez, a különbözhetőséghez, a vitához. Az ország közös mű. Ismétlem magam (és másokat).
Mi kié. — Az elmúlt négy évben olykor azt lehetett gondolni, ez Horthy Miklós országa. Aki így gondolta (például néha én), tévedett. Most meg hogy a Kádár Jánosé. Ez sem igaz, noha egyik sem véletlenül jutott az eszünkbe. A birtokviszonyok bonyolultabbak, már-már az is kiderülhet: az ország a miénk. Akkor lesz aztán nagy mulatschag. Tánc lesz az életünk meg nullakulcsos áfa.
Esterházy Péter