Bóklászás bokros terepen

(tehénlepényeknek álcázott aknák vagy aknáknak álcázott tehénlepények között)

Amikor május 26-án elrepültem Amerikába, egy csöpögő vízmelegítőjü fürdőszobát hagytam hátra. A kád peremén lavór, kopogtak, majd tocsogtak benne ritmikusan a cseppek. New Yorkban, Ginsbergnél a kló víztartálya csöpögött: az ülőke mögött és a bal oldalán céltudatosan elhelyezett tálkákban és befőttesüvegekben ritmikus kopogás, tocsogás. A világ szerkezetileg megdöbbentően egységes, gondoltam kis hálókamrámban éjjel, a szomszédos helyiség neszeire fülelve. Tíz nap múlva, amikor a ritmus fenyegetően felgyorsult, a háziúr kérésére szakemberek új vécétartályt szereltek fel. Reménykedő szívvel repültem haza, majd be a lakásba, a fürdőszobába: a lavór még mindig a kád peremén, éppen kopogós állapotban, mert fiam nemrég öntötte ki belőle a vizet. A ritmus nem gyorsult fel és nem lassult le: a ritmus a régi maradt.

Átlapoztam az utolsó két hét Népszabadságait, Narancsait, ÉS-eit, Beszélőit, és csak humorérzékem mentett meg a kétségbeeséstől. Az Autentikus Értelmiség, amely a tömeggyilkos Kádár uralma alatt elég jónak talált minden ürügyet arra, hogy eltitkolja civil kurázsiját, most, amikor a civil kurázsihoz nem kell már kurázsi, hősileg rázza öklét megadott irányba, mert végre bűnbakot is talált. A Költő, a Publicista, a Humorista és az Esztéta kórusban kiabálja: „Herosztrátész”,„bajusszal ékesített turáni átok”, „Lajos bácsi, köszönjük”, „Drakula”.

A pénzügyminiszter az efféle villámokat csaknem kizárólag a szerzői és előadói díjak megsarcolásával vonzotta bajuszának hegyére. Amíg csak védtelenebb rétegek, valódi szegény emberek költségére próbált spórolni az állam, például a munkanélküliek, hajléktalanok, pályakezdő fiatalok, nyugdíjasak, egyedülálló anyák költségére, addig az Autentikus Értelmiség csak igen sporadikusan és hangfogósan tiltakozott. Mindenki érezte vagy tudta ugyanis, milyen nyomorúságot zúdítana az országra az államcsőd. Azzal is mindenki tisztában volt, hogy a létfontosságú reformok halogatása — ez a kollektív bűn, mely egy akolba tereli a késő Kádár-korszak felelős politikusait, majd a rendszerváltozás után az új hatalmi elitet, a szakszervezeteket és a televízió, a rádió és a nyomtatott sajtó hangadó munkatársainak túlnyomó többségét — csak egyre drasztikusabb és szociálisan egyre elfogadhatatlanabb kiutak lehetőségét hagyja meg.

Ezt a közös felelősség kényelmetlenségeivel járó és a bűnbakképzésre alkalmatlan tudást a Nemzeti Értelmiség magyar illúziókkal szelidítgette, a világpiacnak Földünket abroncsként szorongató kényszerűségeivel szemben Magyar Utat, Magyarságteljesítményt és egyéb hasonló sületlenségeket kínálva fel. Az Autentikus Értelmiség más dajkameséket agyalt ki önmaga megnyugtatására: például a Humanista Késztetésű Kapitalista Piacot és a Morális Alapokon Politizáló Amerikát. De Békesi lemondása — vagy inkább lemondatása — után eme reményhordozók kerek perec megmondták, hogy kitörik a nyakunkat, ha tovább húzzuk az időt.

Az új pénzügyminiszter megértette ezt, és megkezdte sarcoló tevékenységét. Abból a logikus, de erkölcsileg igen problematikus felismerésből kiindulva, hogy az elérhető nyakak könnyebben facsarinthatók meg, mint az elérhetetlenek, különleges figyelmével tisztelte meg — egyebek közt — az alkotókat, az alkotóműhelyeket és az alkotások létrejöttét és terjesztését biztosító infrastruktúrát. Az Autentikus Értelmiség szociális érzékenysége és tettre kész elszántsága ebben a pillanatban — nem előbb ám és nem is később — szökkent ki teljes fegyverzetben Zeusz feje helyett tulajdon impozáns koponyájából a világra.

Az írótársadalom 1957-ben állítólag azért tagadta meg nyilvánosan a forradalmat, mert nagy tekintélyű szóvivőinek a hatalom bitorlói megígérték, hogy árulásuk esetén elmaradnak az íróperek. Közben már jócskán akasztottak, persze nem írókat, hanem úgynevezett egyszerű embereket, munkásokat, diákokat, akik közül sokan az írók szavaitól fellelkesülve mentek ki az utcára és ragadtak fegyvert. Az Autentikus és Nemzeti Értelmiség akkori hőseit ez nem tartotta vissza attól, hogy erkölcsi élőhalottakká nyilvánítsák magukat. A baloldali nyugati szellemi elit is csak íróbarátaim: Gáli József és Obersovszky Gyula halálos ítélete ellen tiltakozott (hála istennek, sikeresen), a többi halálraítélt azonban nemigen zavarta álmát. Egy írónak nyilván rosszabbul áll a nyakravaló, mint mondjuk egy segédmunkásnak. Az is rosszabbul áll neki, ha megsarcolják. Kopogás, tocsogás: más hangnem, más dallam, de a ritmus a régi.

Még elutazásom előtt egy cikkben hangot adtam annak a véleményemnek, hogy minden épeszű ember és minden komolyan veendő szervezet elismeri a megszorítások szükségességét, és csak olyankor méltatlankodik, ha éppen őt tekintik facsarandó citromnak. Minthogy az Autentikus Értelmiség panasza dallamosabban szól, és több csatornán, lyukon, trombitán át, ártó feszültség keletkezhet közte és a még sokkal szegényebb rétegek között, és ennek következtében elvesztheti erkölcsi hitelének maradékát. De az se lenne jobb, ha a messzehangzó kórust szószólójuknak tekintenék a többiek: az általános lázadás a pénzügy ellen meghiúsítaná a Bokros-program legfőbb célját, és akkor egykettőre lesüllyednénk a Balkán alá.

Még mielőtt ez az utolsó mondatom megindíthatná a nyavalyatörések és gutaütések láncreakcióját, felhívom a figyelmet arra, hogy nem a programról, hanem ennek céljáról beszélek. A programnak ugyanis van egy módszertani gyöngéje, amely elviselhetetlen társadalmi feszültségeket gerjeszt, még ha fojtogató időhiánynak, nem pedig valamiféle recentralizáló diktatórikus akaratnak volna is tulajdonítható.

A Pénzügyminisztérium jelenleg nemcsak azt dönti el, hogy mely szakágazatból, tevékenységi területről mekkora összegű „megtakarítást”, „adót”, „illetményt”, „járulékot”, egyetlen, mindent helyettesítő szóval: zsozsót sajtol ki, hanem a kisajtolás módját is központi bölcsessége birtokában szabja meg. Így hát a mindentudás igényével lép fel, és ezzel az igazolhatatlan pátoszával állandó felkeléseket provokál. A szaktárcák, társadalmi szervezetek, szakemberek a legkülönfélébb területeken úgy érzik, valószínűleg többnyire joggal, hogy ők a megkívánt összeget kevésbé fájdalmasan hasíthatnák ki az élő testből. Ráadásul, ha az összeget nekik kellene előteremteniük, akkor nem kriminalizálhatnák az akciót önnön kriminalizálásuk nélkül. Most könnyűszerrel gyűlölhetik a központi hatalmat, akkor viszont a szakmai és szociális szempontok öntevékeny érvényesítésének kényszere belső konfliktusok egész sorába sodorná ugyan őket, de ezeket végigharcolva elvégeznének egy beláthatatlan — bár összegszerűen nem meghatározható — értékű citoyentanfolyamot.

Tudom persze, hogy mindez naivnak hangzik, hiszen a szakmai képviseletek többsége a változást feltehetően úgy akarná végrehajtani, hogy azért lehetőleg minden maradjon a régiben, miközben a Világ Pénzpotentátjai egyre türelmetlenebbül követelődznének. Megrendítő az a friss hír, amely szerint a Nemzetközi Valutaalap a további hitelek folyósításának feltételéül szabta, hogy a kormány már most határozza meg az 1996-os költségvetés sarokszámait. A pénzvilág a monetáris szempontokon kívül más tényezőket mérlegelni sem óhajt. Ilyen körülmények közt indítványozható-e egy fuldoklónak, hogy oxigénpalackját veszélyeztetve végezzen tüdőtágító gimnasztikai gyakorlatokat? A roppant kockázat ellenére meggyőződésem, hogy legalábbis meg kellett volna, meg kellene indulni ebben az irányban. A központi agy mindent a maga struktúrája szerint ítél meg. De nem minden részterület alkalmas erre a megítélésre.

Zsámbéki Gábor mesélte 1990-ben, mennyire feldühítette őt Békesi László akkori pénzügyminiszter, amiért a színházak támogatását a jegybevétel összegéhez kívánta igazítani. Ez a szemlélet bukásra ítéli a kísérletező színházakat, az új szerzők és új drámák iránt elkötelezetteket, mindazokat a műveket — köztük a jövendő klasszikus alkotásait amelyek még csak ezután teremtik meg publikumukat. Még a közkedvelt és sokat játszott Shakespeare sem hozhatja be hátrányát a legrosszabb operettel szemben, ha ezt elég blikkfangosan tálalják fel.

Monetáris szemlélettel nem lehet a kultúrához közeledni, mert a kulturális alkotásokra semmilyen értéktörvény sem alkalmazható. Ady nyolc sora — például A ló kérdez című vers — értékesebb Pósa Lajos és Szabolcska Mihály teljes életművénél, pedig létrehozásához kevesebb munkaórára és kevesebb nyersanyagra — papírra, tintára, a munkaerő újratermeléséhez szükséges fogyasztási cikkre — volt szükség, ráadásul a fizetőképes kereslet is sokkal elenyészőbb volt e vers iránt megírása idején, mint amit a két említett költő alkotásai gerjesztettek. Fenti mondatban azonban az „értékes” szó kizárólag metaforikus értelemben használható, és csak annyiban érintkezik a valódi áruk fogalmával, hogy magában foglalja a minden jó árura jellemző tartósság fogalmát.

Ha Bokros Lajos a szükséges kulturális sarcot nem monetáris szemlélet alapján és bürokratikusan centrális módszerrel vetette volna ki az alkotó- és előadóművészekre, továbbá intézményeikre és infrastruktúrájukra, akkor a szakma reményeim szerint kigazdálkodta volna — részben a kommersz műfajok fokozottabb megadóztatásával — a megkövetelt összeget. Így viszont az infrastruktúra is veszélybe kerül, a sok új, független kiadó és az álladalmi összeomlás után ki sem épült könyvterjesztés — márpedig nélkülük nemcsak az irodalomnak fellegzik be, hanem a sarcnak is.

A művészet, a tanítás vagy az orvoslás az élet minőségének javítását szolgálja, akárcsak az árutermelő tevékenységek. Szolgálhatja persze, hozzájuk hasonlóan, az élet minőségének romlását is. Közös bennük, hogy mindezekre az ágazatokra szükség van, és hogy mindegyik önálló logikai, módszertani, szemléleti eszköztárral rendelkezik. Ezt a lapos, de megkerülhetetlen igazságot a Bokros-programnak be kellene építenie fájdalmasan megkerülhetetlen céljai közé.

Távollétem két hete alatt a Bokros-programnak egy a Nemzeti és Autentikus Értelmiség kiválóságainál veszélyesebb ellenfele jelentkezett. Az illetőt Bokros Lajosnak hívják. A 16 milliós végkielégítés, amelyet azért fogadott el, mert a Budapest Bank elnöki székéből áldozatosan átült a sokkal kevésbé lukratív pénzügyminiszteri székbe, a lakosság szemében példátlan provokáció. Mármost Bokros Lajos közingerültséget kiváltó tulajdonságai közül én a leginkább pimaszsággal határos makacsságát kedvelem, amely fittyet hány a népszerűség-hajhászás politikusi környezetben obligát szempontjainak. A politikus, aki szemét folyvást a népszerűségi mutatókra függeszti, egyetlen nagy távlatú gondolat szolgálatába sem szegődhet, mert a struktúraváltó koncepciók, főleg kényszerpályákon mozgó társadalmakban, kezdetben feltétlenül népszerűtlenek. Bokros leplezetlenül vigyorgott a parlamenti ellenzék szemforgató, demagóg vádjain, ugratta az egyetemista tüntetőket, amiért a társadalom páriáinak pátoszában tetszelegnek, és sohasem próbálta csinosan becsomagolni rút ajándékait. Ez az őszinteség és makacsság most végzetessé válhat. Ha jól rekonstruálom az eseményeket, végkielégítését Bokros először jogi érvekkel védelmezte. A jogi érvelés azonban már a Fidesz fatális székházbotrányának idején is cinikusan csengett. Akkor a sarokba szorítottak a velük szemben fellépő etikai igényeket moralizáló, infantilis akadékoskodássá próbálták degradálni. Bokros szerencsére nem így járt el, hanem a jogi érvet erkölcsi szemponttal egészítette ki. Azt mondta, hogy kiemelkedő munkájával busásan kiérdemelte a 16 milliót. Csakhogy mielőtt mi. magyar állampolgárok felfoghatnánk ezt, azon kezdünk tűnődni, hogy milyen pompás munkával érdemelhetnénk ki hasonló összeget. Én például az utolsó néhány év alatt létrehoztam egy könyvet, amelyről optimistább óráimban azt remélem, hogy túléli a Budapest Bankot. Háromszázezer forintot kaptam érte bruttó. 53 ilyen könyvet kellene írnom, hogy kiérdemeljem, amit Bokros kiérdemelt. Mert én nem vitatom, hogy ö valóban kiérdemelte a 16 milliót, ha ezt ahhoz az összeghez viszonyítjuk, amellyel növelte bankja értékét, de a lakosság azt a politikust látja benne, aki megnyirbálja az ő nem kevésbé kiérdemelt garasait, és ezért a kiérdemlés hallatán gutaütés kerülgeti. Egyszóval Bokros esetében a jogi és a morális szempontokon kívül, sőt ezek felett jelentkeznek létfontosságú politikai szempontok is. Ha a pénzügyminisztert egyébiránt vonzó makacssága meggátolja ennek felismerésében, akkor egész eddigi munkája veszélybe kerül. Ha személye végleg elfogadhatatlanná válik, akkor fölöslegeseknek bizonyulnak az eddigi áldozatok, a már amúgy is mérges konfliktusok végleg elgennyednek, a program vele együtt szégyenletesebben bukik meg, mint az előző pénzügyminiszteré, folytathatatlanná válik a koalíció, az ország még meglévő hitele összeomlik, a következmények pedig előre láthatóak és iszonyatosak. Mivel a Cassandra-szerepkör fölöttébb rosszul áll nekem, itt félbehagyom fejtegetésemet abban a reményben, hogy Bokros Lajos, akit személyesen nem ismerek, kihallja e szavakból a kérést, és megérzi, hogy ezt nem a mások zsebében kutakodó irigy rosszindulat diktálja.

A két hét alatt felgyülemlett újságokból és baráti beszámolókból az is kiviláglott, hogy a szabaddemokraták a legutóbbi időben lehetetlen helyzetbe cseleződtek. Abból az erkölcsileg méltánylandó szempontból kiindulva, hogy a párt képviselőcsoportja nem buktathatja meg a Bokros-programot, vállalták — látszólag szinte kritikátlanul — ennek egyöntetű támogatását, és ilymódon dühös kiábrándulást váltottak ki saját, legsajátabb híveikből. Talán elegendő idő, erő vagy gyakorlati lehetőség sem volt arra, hogy a népszerűtlen célt antietatista reformelképzelésekkel és működőképes alternatívákkal tegyék elfogadhatóbbá. Mindenesetre tény, hogy a Bokros-program céljainak érvényesítéséhez szükséges politikai és erkölcsi támogatást egy politikailag és erkölcsileg meggyengült tekintélyű párt szolgáltatja. Szükségtelen likak és repedések keletkeztek, kopognak, tocsognak a cseppek, mégpedig egyáltalán nem a régi, jól megszokott ütemben. Ha tovább csökken demokratikus oldalon a hiteles politikai szereplők száma, akkor az egész csőrendszert szétlöki a mind tébolyultabban keringő víztömeg.

Eörsi István