Ady feketében

AZ OSIRIS-SZÁZADVÉG Kiadó útjára bocsátotta Ady összes verseit új, fekete öltönyben, 1190 forintért. Láng József és Schweitzer Pál gondozta a szöveget és állította össze a jegyzeteket, mint az 1977-ben megjelent 30. kiadás óta — talán egy kivétellel — mindig. Ez a 37. kiadás. A szerkesztőség kér, hogy írjak róla. Mit írjak? Fedezzem fel Adyt?

Ady feketében ismét bővült egy verssel. Reménykedve olvasom el A brigád haragját. 1902-ben jelent meg a Nagyváradi Naplóban; sikkasztó nacionalista diákok Kinizsi-kultuszán gúnyolódik. Vigyorgok: ezt ismerem. Ősmagyar bölénykedés, és a köz-, valamint magánvagyon megkülönböztetésének nagyvonalú felszámolása. De a vers mint vers nem forradalmasítja Ady-képemet.

Ellenállok a kísértésnek: ezúttal nem értékelem Adyt, nem jelölöm ki helyét a magyar és világköltészetben. Gyanítom, hogy idézgetni fogok, noha ezt sem volna szabad, mert Adynál — aki nem általános igazságoknak, hanem mindig egy-egy adott pillanatnak adta át magát — erre is, arra is akad ellen-idézet.

Na tessék: máris áthágtam az értékelő bölcselkedés határmezsgyéjét. Pillanatokon belül közlöm, hogy lírájának a magyar költészetben példátlan totalitása a Minden Egész eltörött érzetéből és tudatából épült ki. Meg hogy a legszemélyesebb tapasztalat a szimbólumokban általános törvénnyé emelkedik. Adyról írva többnyire efféle dialektikus fogalompárokra lyukadok ki. Szerencsére olvasása közben, ha minden jól megy, csak az épp soron levő vers jár az eszemben.

A posztumusz kötetet, Az utolsó hajókat lapozgatom. Miért épp ezeket? Hogy mosolygós öregúrként tréfásan pálcát törjek ezen az eljátszott öregségű emberen, aki folyvást vénségét, vénülését panaszolja? E könyv verseivel egy harminchét éves ember negyvenkét évessé aggott. Efféle sóhajokat bocsátott ki magából:

Nincsen visszafordulás,
Mert vénül ám az ember, vénül
S rettenetes kihullni
Rómából és Velencébül
S rettenetes, hogy kevesen vagyunk.

És ehhez hozzátette: „Régi édelgéseim / Ott vannak és mégis ott vannak”. Nyugtalanítani kezd ez a fantasztikus felismerés. Eddig sohasem törtem a fejemet azon, hogy hol vannak édelgéseink, amikor mi már nem vagyunk ott. Meg hogy mindenkinek van Rómája és Velencéje, amelyből öregedve kizuhan. Ám ha ez így van, akkor miért vagyunk kevesen? Kik vannak kevesen? De nagyon megkérdezném Adytól, hogy kik azok a kevesek, akik közé besorolja magát.

Egy fenét kérdezném meg, hiszen tudom. És miért akarok mindenütt, még e kesergések közt is oksági viszonyt keresni? Baj-leltár ez: nem térhetünk vissza boldogabb korunkba, kirekesztenek gyönyöreink kertjéből, ráadásul Ady kevesen van. Hajlok arra, hogy nem is lehetne kevesebben.

Ady ma is magányos. Ami ebben az országban és országgal az ő halála óta történt, az gyakran rá hivatkozva, de csaknem teljes egészében ő ellenére történt. A legfájóbb időszerűség: Ady anakronizmusa. De mielőtt újra labdázni kezdenének velem a dialektikus fogalompárok, vissza az utolsó hajókra!

Posztumusz versek: akkor születtek, amikor A halottak élén darabjai. Ebbe a kötetbe, mely öt hónappal a halála előtt jelent meg, nem fértek be. Nem volt rájuk pénz a háború utolsó évében. Jó néhány gyengébb költemény akad köztük. Halálos betegségű és elkeseredettségű ember dokumentumai, szemünk láttára zajlik le egy-egy versen belül is a modor és ihlet iszapbirkózása. De még a fáradtabbak burkain is áttör a személyiség rádiumos kisugárzása. És vannak itt felülmúlhatatlan remeklések is. Az Új s új lovat, példának okáért:

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Ez a muszájos remény a Mag hó alatt érzületköréből való. Lapozgatok a jegyzetek között: mindkettő a Nyugatban jelent meg, az idézett vers 1914. november elsején, a másik két héttel korábban. Engem 1957. nyarán a Mag hó alatt hajlított Adyhoz. Középiskolás koromban még azt becsültem benne a leginkább, hogy ugródeszkául szolgált Karinthynak zseniális paródiáihoz. Magamutogató pátosz, tölcsérbe harsogó önimádat. „Nem takart seb kell, inkább festett vérzés” — kéjesen idézgettem ezt a Babits-sort, kettőjük fölöttébb igazságtalan mérlegét. Vácon azonban a Mag hó alatt nem ezt vagy azt a nézetemet helyesbítette, pusztán arról győzött meg, hogy érdemes élni a börtönben is, sőt kiváltképpen itt, mert a dutyi eltakar, megóv. Innen túlláthatok „egy rövid Mának” a förtelmein. „S az emberségem ezután már / legyen kegyetlenebb.” Ez a lovas versben van. Kegyetlen emberség? Oké.

Már megint egy dialektikus fogalompár. De ezt legalább filológiailag igazolhatóan Adytól kölcsönöztem. Vác óta minden élethelyzetben találtam nála, az ellentmondások trágyájában, varázsigét. Lapozgatok Az utolsó hajókban — miért épp itt? Csak nem fehér szakállam okán? A kötetek persze a szokott sorrendben mind ott pompáznak a fekete fedőlapok között —, keresek a mi rövid Mánk számára lakonikus útmutatást:

Az élet szörnyű adóság
Terveidnek ma nincsen terve.
Hitek szalmája nyirkos pernye.
De mégis élni kell.

Ez az.

EÖRSI ISTVÁN