A kultúra szerelmesei

(1)

 „1906 varázslatos őszutóján Rilke, aki akkortájt Rodin titkára volt, délutánonként gyakran sétált egy titokzatos hölggyel a Bois de Boulogne-ban. Nagyapám, a Sorbonne diákja, aki a Stundenbuch megjelenése óta mindenkinél többre becsülte az osztrák költőt, egy ízben véletlenül megpillantotta őket. A hölgy rövid bundát viselt és hosszú, lila sálat, Rilke felöltője az avart söpörte. Halkan beszélt, maga elé, társa pedig, aki fél fejjel magasabb volt nála, szintén előre meredt, rezzenetlen arccal, de könnyes szemmel. Ettől kezdve nagyapám rendszeresen látogatta a parknak ezt a vidékét. Leült egy padra, elmélyedt a Stundenbuchban, ők pedig elvonultak mellette. A költő nem figyelt fel rá, így hát tisztes távolból kockázat nélkül követhette őket.

Történt egyszer, hogy Rilke véletlenül éppen a szóban forgó pad előtt megállt, elővett egy tarka zsebkendőt, és belefújta az orrát. Ahogy továbbsétáltak, háta mögött összekulcsolt kezéből kiesett a kendő. Nagyapám szíve hevesen dobogott. Hátha neki szóló ajándék ez, hátha a költő mégis észlelte őt meg a könyvét. Felemelte a kendőt, gondosan összehajtogatta, úgy, hogy száraz oldala legyen kifelé, és belehelyezte a Stundenbuchba, a hátsó fedőlap és az utolsó oldal közé.

Amikor nagyapám halála után páncélszekrénye egyik elzárt rekeszében megtaláltam a poros könyvet és a fakó, összeragadt zsebkendőt, őszintén szólva gáláns szerelmi emlékre gyanakodtam. Aztán megtaláltam zárt borítékban, igen bő lére eresztve ezt a történetet. Ezek szerint autentikus Rilke-relikvia került a birtokomba, mégpedig nemcsak egy tárgy, amelyet boltban vásárolt, hanem olyasvalami is, ami testi valójához tartozott, belőle vált ki. Noha én vagyok tehetős nagyapám egyetlen örököse, a hagyaték legértékesebb tételének ezt tekintem. Naponta kiteszem magam elé a kendőt, és egy-egy verset olvasok neki a Stundenbuchból. Mindezt senkinek sem regélem el, mert kinevetnének. De leírom, mert nem szeretném, ha halálom után elkallódna ez a kegytárgy. “

(2)

 „1957. május 7-én (sosem felejtem el ezt a napot) egy bajszos fiatalemberre lettem figyelmes. Állt a Szentkirályi utca és a Bródy Sándor utca sarkán a délután szürkületben, felszegte fejét, és vinnyogó hangokat préselt ki magából; vagy szűkölő hangokat, az állati szorongás hangjait. Orvostanhallgató voltam akkortájt, de versrajongó is, így hát azonnal megismertem. Odaléptem hozzá, megérintettem a karját, és bemutatkoztam. P. tovább nyüszített, nem vett rólam tudomást. Sokáig álltunk ott, szigetként az emberforgatagban, kérdezgettem, mi baja, nem válaszolt. Karon fogtam és megindultam vele közeli albérletem felé. Ellenállás nélkül lépegetett mellettem, és jött velünk, meg-megbicsakolva, hörgésbe fúlva az iszonyú hang is. Házinénim szerencsére nem volt otthon, észrevétlenül jutottunk be konyhából nyíló személyzeti kamrámba, ahol csak egy dívány volt, egy íróasztal, rajta néhány tankönyv és verseskötet. Rögtön felfedezte a sajátját, felkapta, és az ablakhoz ugrott vele. Ahogy dulakodtunk, ökölbe szorított bal kezéből egy újságcikk hullt ki. Címétől magam is megrendültem: »NEM TALÁLJÁK ATTILA SÍRJÁT« — ezt kiabálta vastag betűkkel. Hiába magyaráztam, hogy a tudósítás a hun vezérről szól, akit Csepel szigetén temettek el arany koporsóban a rabszolgáival együtt, ő csak zokogott, jóvátehetetlenül. A díványhoz vezettem, ahol egykettőre elaludt. Betakartam, majd a szemétbe dobtam az újságcikket. Mivel nem bírtam tanulni, se olvasni, kisvártatva lefeküdtem mellé.

Arra ébredtem, hogy vakaródzik; én is viszkettem iszonyatosan. Bemutatkoztam még egyszer, elmeséltem, hogyan került ide, csak a cikkről nem tettem említést. Végighallgatott, majd búcsú nélkül megindult kifelé. A bejárati ajtónál megszólalt mégis: »Ha szállóvendéget fogad, feltétlenül szerezzen be előbb rovarirtót«. Távozása után a lepedőn jóllakott poloskára bukkantam. Megrendülten gondoltam arra, hogy boldog testében a költő vére az enyémmel keveredik. John Donne-nak volt hasonló élménye szűzi kedvesével és egy bolhával kapcsolatban, de ez itt egészen más, tisztán szellemi öröm. Gyufaskatulyába zártam, tudományosan tápláltam a kis állatot, és amikor a költő ugyanennek az évnek a decemberében megölte magát, jóleső érzéssel gondoltam arra, hogy vérének egy cseppje az én jóvoltomból túléli őt.”

(3)

 „Jean Genet-vel Nyugat-Berlinben találkoztam, 1983-ban, a Shaubühne foyer-jában. Odaléptem hozzá, hogy készíthetnék-e vele interjút. »Szeretem az ilyen szép barna fiúkat — mondta —, maga román?« Aztán megmondta szállodája nevét, majd nyomatékosan hozzátette: hetedik emelet 707-es szoba. »Mikor jöjjek?« — kérdeztem. — »Amikor akar — válaszolta —, de amerikai katonai alsónadrágot viseljen!« És kezet fogott velem.

A barátnőmnek azt hazudtam, hogy leforráztam a tenyeremet, ezért van rajta kötés. Bal kézzel ebédeltem, fölöttébb fáradságosan. »Hol van Berlinben Army-shop?« »Hát az mire kell neked?« »Állítólag kitűnő tegnapi iránytűket kapni ott.« Lehülyézett, mire összevesztünk.

A Clay-Alleen ötven márkáért kincstári alsónadrágot vásároltam egy amerikai katonától. Hazamentem, lezuhanyoztam, és taxiba vágtam magam. Útközben levettem jobb kezemről a kötést, és azon tűnődtem, miként titkolhatnám el, hogy még sosem voltam férfival. 73 éves, a mellbimbómig ér, kopasz és görbe, göcsörtös. Verbálisán ő kezdeményez majd, de a tettek mezején rám vár nyilván a tevőleges szerep. A Cselédekre gondolok majd, vagy még inkább a Querelle-re, a Les paravents-ra. A szellemére gondolok majd, gondoltam, a Balkonra és a szellemére, A négerekre és a szellemére, a falak által elválasztott rabok kölcsönös gerjedelmére, a börtönőrre, aki felmeredve hátulról közeledik már. A taxi megállt. Szent Genet-re gondoltam, a mártírra és komédiásra, aki nemzőszervek erdején, tomporok csapdáin át vergődött el eddig a hotelig szellemének, ennek a mindent átható fluidumnak a védőburkában. Fizettem, fel a hetedik emeletre, bekopogtam a 707-es szobába, alig fértem el az amerikai katonai alsógatyában. »Genet úr?« »Elutazott — mondta a nagymellű takarítónő —, öt perce ment el.« »Nem!« — kiáltottam, mire végigmért, és vihogni kezdett könyörtelenül.

Eörsi István