Népszabadság, 1994. október 21.
EÖRSI ISTVÁN
Kezdetben vala a pártállami privatizáció. Aztán leve a keresztény-nemzeti privatizációs pártállamosodás. Most pedig az a kérdés, hogy a mindkét periódusban közös, rossz tendenciák szabaddemokrata közreműködéssel folytatódnak-e?
A privatizálódási folyamat kezdetén a késő Kádár-korszak gazdasági nómenklatúráját szaktudása, kapcsolatrendszere és anyagi helyzete roppant előnyökhöz juttatta, és így fáradság nélkül válthatta át hatalmi pozícióit gazdaságiakra. Ezt a folyamatot az 1990-ben hatalomra került jobboldali koalíció sem csinálhatta vissza. Minthogy a szabadversenyes kapitalizmus hívének vallotta magát, senkit sem zárhatott ki politikai okokból a gazdasági verseny szereplői közül, csak a privatizáció tempóját lassíthatta le. Erre amúgy is hajlott, hiszen Antall József és csapata a pártállam évtizedeiben megtanulta, hogy egy kormányzat annál erősebb, minél mindenhatóbb államot irányít, és az állam annál mindenhatóbb, minél nagyobb tulajdonnal rendelkezik, vagyis minél több ember függ tőle közvetlenül.
A szabadság jogos mámora és illúziója
Az 1990-es választás után a szabadság jogos mámorát az az illúzió hatotta át, hogy a Nyugat eszmerendszerére voksolva egy csapásra magunkévá tesszük a nyugati életszínvonalat is. Sajnos a szovjet tömb országainak politikai felszabadulására a szabad világ gazdaságpolitikáját meghatározó intézmények kisszerű szatócslogikával reagáltak. A Nyugat totális gazdasági rendszerváltást követel tőlünk, csak a pártállamtól örökölt adósságok ügyében ragaszkodik a kontinuitáshoz. A láthatatlan pénzügyi függés a lakosság szemében misztikusabb és végzetszerűbb, mint a kézzelfoghatóbb katonai elnyomás, noha ez utóbbit a Kádár-rendszer vége felé már kevésbé érezte a saját bőrén, és kevésbé hozta közvetlen összefüggésbe romló életkörülményeivel.
A szélsőjobb felé sokáig végtelenül nyitott kormány a Nyugattal kapcsolatos várakozások csődje folytán felszabadult illúziókontingenst a nemzeti talajra próbálta átirányítani. Ismét szalonképes lett a csodadoktor-recept, mely a magyarságból az amerikánus-judeokozmopolitizmus fertőző fekáliáját magyaros purgálással magyarkodta volna ki. Antall József, továbbá kedvenc gyerekkori barátai és rokonai az MDF centrumában orrukat fintorgatták e demagógia csőcselékszagától, az ő gyengéjük a történelem volt. Horthy második temetésén, 1993-ban olyan paripás-föveges-buzogányos-kacagányos Magyarország sorakozott fel az ámuló tévénézők szeme előtt, amely — abszurd rémlátomás lévén — már nem vonzhatott magához illúziókat. Fokozódó népszerűtlenségét érezve, Antall József, majd Boross Péter keresztény-nemzeti pátosszal új lendületet adott a kormányzásában már korábban is jelentkező pártállami tendenciáknak. Agresszív buzgalmuk eloszlatta a nemzeti eszmébe, sőt a rendszerváltás boldogító mivoltába vetett illúziókat. A Magyar Szocialista Párt 1994-es választási sikerei főként annak tulajdoníthatók, hogy a létbizonytalanságba zuhanó, elszegényedő tömegek nemzeti maszlag helyett disznóoldalasra vágytak, mégpedig államilag támogatott, Kádár-korabeli áron. Az új kormány azonban — a régi állampárt és a régi demokratikus ellenzék utódszerveinek meghökkentő frigye, amelyben a kerítőnő tisztét a jobboldal silánysága töltötte be — magasba ívelő életszínvonal helyett megszorításokat helyez kilátásba, a szegények további elszegényítését. A szocialista pénzügyminiszter a kemény kapitalizmus receptjével gyógyítaná az államháztartás elviselhetetlen deficitjét, a szabaddemokraták szociális piacgazdaságról beszélve ugyanarra gondolnak, mint a pénzügyminiszter. A legnagyobb szakszervezet vezetői a munkahelyek és a reálbérek fenntartásának képtelenségét követelik, a miniszterelnök pedig támogatja az összes egymással összeegyeztethetetlen irányzatot.
A szabaddemokraták, ellenzékben maradva, halálos ítéletüket írták volna alá; de a párt fölött a koalícióban is ott függ Damoklész kardja. Ha nem sikerül igen eltérő hagyományaiból fakadó arculatát megőriznie a szocialistákkal szemben, akkor a történelem olyan ítéletet mond majd róla, mint Peer Gyntről a Gomböntő: „A hivatását nem töltötte be. / Selejt. Öntőkanálba vele.” Hogy ez mennyire nem elvont erkölcsi probléma, arra hadd hozzam fel ismét a privatizáció példáját. Okkal feltételezhető, hogy mind Grósz Károly és Németh Miklós, mind pedig Antall József és Boross Péter kormánykodása alatt számos nagy horderejű visszaélés történt ezen a téren, még sokmilliós értékben is sokszor károsították meg a nemzeti vagyont a pozíciók jogszerűtlen kiaknázása vagy törvénysértő lobbyzások útján. Kézenfekvő annak veszélye, hogy az MDF és az MSZP az egymást terhelő kínos információk tömegének birtokában kölcsönösen magáévá teszi a „Ne szólj szám, nem fáj fejem” undorító bölcsességét. Ha a kormányzati visszaélések terén eddig még ártatlan SZDSZ szemet huny efölött, akkor a panamisták színvonalára süllyed; ha pedig nem huny szemet, akkor állandósult konfliktushelyzetben kell együtt kormányoznia erősebb partnerével.
Magam is tudom, hogy csak a nagy visszaéléseket célszerű napvilágra tárni, mert a kis privatizációs perek ezrei rossz hírbe kevernék gazdaságunkat, általános bizonytalanságot okoznának, ráadásul azt a vélekedést támasztanák alá, hogy az új uralkodók bosszúhadjáratot folytatnak a régiek ellen. De ha mindent elkenünk, akkor azt a benyomást erősítjük, hogy az egymást váltó elitek cinkosokként funkcionálnak. Ez esetben még a demokratikus választásoknak sem lenne értelmük, hiszen az uralmon lévők bármikor bármit megtehetnek, ha bízhatnak abban, hogy később sem vonják őket felelősségre. A Csúcs- és Nahlik-féle intézmények főbűnöseinek végkielégítése, mellyel a megérdemelt fegyelmi, sőt feltehetően bírói eljárás helyett ajándékozták meg őket, jól mutatja, hogy mennyire jelen van politikai életünkben, és milyen felháborodást okoz az elvtelen elkenési stratégia, mely a közvélemény szemében magán viseli a „kéz kezet mos” pecsétjét. Ez a stratégia látszik érvényesülni a politika területén is. Nem tudható például, hogy miért titkolják el az 1992. október 23-i Göncz-ellenes tüntetés ügyében lefolytatott vizsgálat eredményét; mint ahogy a katonai titkosszolgálat miniszteri jóváhagyással végrehajtott csínyeire és a vajdasági magyarok politikai megosztását szolgáló alapítványi pénzek kalandjaira is — fogadni mernék — fátyol terül majd.
Szolidaritás Solt Ottiliával
Még egy olyan területet szeretnék megemlíteni, ahol fenyeget bennünket a Gomböntő nagy öntőkanala. Az SZDSZ elveszíti arcát, ha gyengül emberi jogi érzékenysége, szolidaritása a kisebbségek iránt. E hajlamokat, minthogy többnyire népszerűtlenek, nehezebb kiélni kormányzati pozícióban. A lakosság többsége például a cigányverő rendőröknek szurkol. Nekünk azonban jól hallhatóan a cigányok pártját kell fognunk ilyen esetben még akkor is, ha a rendőröket felügyelő miniszter szabaddemokrata. És még ha nem tartunk időszerűnek egy olyan törvényt, mely engedélyezi a könnyű drogokat, akkor is szót kell emelnünk azokért a fiatalokért, akiket meghurcolnak, tönkretesznek pusztán azért, mert néhány marihuánás cigarettát találnak náluk. Megítélésem szerint az emberi jogi szempontok a ludasak abban is, hogy a szabaddemokraták több vezetőjének aggasztóan közönyössé, sőt ellenségessé vált a viszonya a Beszélővel. Ebben szerepet játszanak — a lap számos hibáján kívül — a politika és a sajtó viszonyáról kialakított pártállami sémák. Csakhogy egy demokratikus párt még a hozzá közel álló értelmiségi műhelyektől sem követelhet taktikai fegyelmet, egészséges kapcsolatukat csak a világnézeti alapvonalak közössége biztosíthatja. Amíg hasonló elvi és erkölcsi értekekért száll síkra az újság és a párt, addig a köztük óhatatlanul felmerülő vitákat annak tudatában kell lefolytatni, hogy mindkettő ugyanazt a közönséget szólítja meg, rokon célok érdekében. Ha a szabaddemokraták képesek arra, hogy együttműködjenek Horn Gyulával és Nagy Sándorral, akkor Solt Ottiliával sem mondhatják fel a szolidaritást.
Itt jegyzem meg, hogy egy pártnak, akárcsak valamely személynek, arra is törekednie kell, hogy rendet tartson az érzései között. Akivel együtt kormányzok, azzal nem feltétlenül közösek az ünnepeim. Akivel viszont együtt ünneplek vagy gyászolok, azt nem szívesen áldoznám fel a napi politika oltárán.
Lesz magyar Haider?
(Miközben ezt írom, a televízió képernyőjén Pető Iván és Molnár Péter szembeszáll a szocialisták médiatervezetének etatista elképzeléseivel. Ez a kiállás talán fordulatról ad hírt, hiszen a pártvezetés a koalíció kezdete óta először vállal partnerével — és most nem a privatizációs vitára, hanem a kormányfő kinevezési, felmentési és ellenőrzési aspirációnak elvetésére gondolok — elvi okokból nyílt konfrontációt. Nem bánkódnék, ha kiderülne, hogy nyitott kapukat döngetek!)
Ami parlamenti szereplésünket illeti, erre bizony nem lehetünk büszkék. Engem is elképeszt, hogy a kormányzó pártok nyomasztó többségükkel élve, szükségtelenül módosították az alkotmányt, és új választójogi törvényt kényszerítettek ki közvetlenül a helyhatósági választások előtt. Válaszképp az amúgy is önbizalomhiányban szenvedő ellenzéki pártok már most alkotmányos diktatúráról kiabálnak. Különösebb jóstehetség nélkül állíthatom, hogy ez szokásukká fog válni, még ha a kormánypártok nyuszivá szelídülnének, akkor is. De ha parlamenti diktatúra dúl, ugyebár, akkor a jobboldal az utca bölcsességéhez folyamodik majd. Vajon hány elkeseredett — ifjú és vén — ellenzéki politikus készül Jörg Haider szerepére? Kik remélik, hogy megetethetik nemzeti maszlaggal a jólét édes álmából korgó gyomorral ébredező lakosságot? Ez érzi már, hogy nehéz éveknek néz elébe, de mintha még ragaszkodna reményeihez. Bölcsen is teszi, mert kiszolgáltatottá válik az olyan közösség, amely gyors egymásutánban túl sok fajta illúziót vészit el. Még mindig az alagútban zötyög vonatunk, és ha feltételezzük, hogy ezúttal nagyjából elfogadható irányba, akkor az a magyar politika legdöntőbb kérdése — mely körül a szabaddemokraták felelőssége is kikristályosodik —, hogy elfogy-e vagy sem az illúziókba tunkolt bizalom utolsó maradéka, mielőtt felderengne az alagút vége.
Eörsi István