Az ős patkány szívóssága

Az utóbbi időben latrinaszagú hecckampány bontakozott ki ellenem, és ez arra kényszerít, hogy a publicisztika műfaji szabályait megszegve elöljáróban félreérthetetlenül leszögezzek két tényt. Először is: mindazok, akik azt állítják, hogy szerintem a kommunisták túl kevés embert öltek meg vagy tettek tönkre, aljasul és tudatosan hazudnak. Másodszor is: mindazok, akik azt állítják, hogy én nem a fasiszta csőcselékmentalitás szétzúzását kérem számon az elmúlt évtizedektől, hanem általában a jobboldali gondolkodásét vagy hagyományét, tudatosan és aljasul hazudnak. Ezt a két állításomat az alábbiakban be is bizonyítom.

*

Pár nap óta azt latolgatom, hogy mikor vágjak neki ennek a cikknek. Hazaáruló máris vagyok, ne várjam-e meg, amíg kútmérgezővé léptetnek elő? Vagy esetleg olyan sötétben bujkálónak, aki a legjobb magyarok, Tom Kennedy és Lezsák Sándor meggyilkolására sző fondorlatos összeesküvést. Lezsák egyszer már hírül adta, hogy gyilkos szándékkal lesett rá egy lakitelki útkanyarulatban valami éjszakai autó — várjak-e, amíg napvilágot lát, hogy az én Opelem volt az?

November 8-án többedmagammal interjút adtam a német ZDF televíziós társaságnak az Egyenleg-botrányról. A műsort december 17-én sugározták, egy nappal Antall József temetése előtt. Kisvártatva röpülni kezdtek felénk „nem is üres állapotban” (Heine), a bilik. Először a halottgyalázás vádjával rukkoltak elő, holott a műsor nyilvánvalóan Antall halála előtt készült, ráadásul egy szót sem szóltunk a miniszterelnökről. Aztán eldördült egy-egy lövés élesben is. A hamisítások és rágalmak csúcspontjukat január 9-én érték el először, A Hét című folytatásos televíziós képtelenségben, melyet, mint neve is mutatja, kifejezetten a három héttel korábbi események ismertetésére hoztak létre.

Tom Kennedy, a Nemzeti Tájékoztatási Iroda sajtótanácsadója, a ZDF-műsorról nyilatkozva „enciklopédikus tudatlansággal” (Heine) művelte az Antall által újból divatba hozott műfajt, a horthyászt. Engem azonban elsősorban antiszemitizmusának a libalegelők zöldjére emlékeztető naiv bája nyűgözött le. Ausztriában is dúlt, ugyebár, a médiaháború, de ott „például az erőviszonyok és hát, gondolom, a cél valahogyan más volt, mint itten. A cél mind a két oldalon osztrák volt, itten nem vagyok benne egészen biztos, hogy mind a két oldal magyar…” A nem magyarokról beszélve feltehetően nem a vizigótokra gondolt, az én „megjegyzésemre” ugyanis ezt mondta: „…Oda fog kerülni, ahol a Landesmann-megjegyzések függenek manapság, amit mind a zsidóság, mind a magyarság egyöntetűen és egy szóval elítélt.” Ily módon kapcsolatba hozott azzal a személlyel, akit megbocsáthatatlanul magyarellenes megnyilatkozása miatt valóban minden ép felfogású ember elítél, és aki éppen ezért alkalmas arra, hogy lencseként összegyűjtse és személyével legalizálja, sőt mi több, az értelmes önvédelem látszatával ruházza fel az antiszemita indulatokat.

Egyszer régen, az ántivilágban a Magyar Hírlap kulturális rovatának vezetője azzal adta vissza egyik novellámat, hogy antiszemita írást nem publikálhat. „De hiszen én nem szeretem a zsidókat” — válaszoltam. Tudtam róla, hogy párttag ugyan, de hajdan nyilas volt. „Kérlek szépen — felelte — ez a te magánügyed.” — „Még nem fejeztem be — mondtam. — Én ugyanis nemcsak a zsidókat nem szeretem, hanem a nem zsidókat sem.” Az illető az ajkába harapott, és haláláig egyetlen soromat sem közölte. Engem viszont boldoggá tett bejelentésem: azért nem szeretem sem a zsidókat, sem a nem zsidókat, mert nem így osztom fel az embereket, és ezt a felosztást értelmetlennek találom, akárki próbálkozik vele. A mi Tomunkkal sem az a bajom, hogy olyan nagyon-nagyon jó magyar. Azt viszont felrovom neki, hogy meghamisítja mondandómat, a megmérgezett szöveget szétspricceli az országban, majd lebüdöslandesmannoz, miközben a képernyő arcomat mutatja, célpont gyanánt.

Ezzel rátértem a hamisításra, mely ZDF-es megnyilatkozásom óta mindennapos jelenség. A mi Tomunk volt az első csúcspont, a második pedig Lezsák Sándor. Ők jelenleg az én ihletőim.

Mintegy 35-40 percig beszélgettem a ZDF Aspekte című műsorának szerkesztőjével. Még a felvétel kezdete előtt megajándékozott Nahlik Gábornak a külföldi sajtó számára kibocsátott nyilatkozatával, amely szerint Göncz Árpád 1992. október 23-án a lárma miatt nem jutott szóhoz a Kossuth téren. „Lárma — kacagott a szerkesztő-riporter azt agyalta ki, hogy lárma.” Amit erről mondtam a műsorban, azt most magyarra fordítom annak a hiteles szövegnek az alapján, amelyet a szerkesztő elküldött nekem: „Egyszerűen kétségbevonhatatlan, hogy Göncz Árpádot kifütyülték, hogy egészen jobboldali beállítottságú fasiszta csőcselék segítségével megakadályozták, hogy beszéljen, és most azt mondja Nahlik úr, hogy lárma volt. Ez egyszerűen nevetséges.”

Ehhez a megállapításhoz kapcsolódott a következő reflexióm: „Az volt a kommunisták legnagyobb bűne, vagy inkább azoké az embereké, akik kommunistáknak nevezték magukat — én egyáltalán nem tekintem őket kommunistáknak, ők, mondjuk így, reálkommunisták —, hogy még ezt a söpredéket sem tudták kipusztítani. Nem testileg, hanem szellemileg értem ezt a kipusztítást. Ez a politika olyan rossz volt, és annyira ártalmatlan volt jobb felé, hogy ezek a jobboldali figurák most teljesen sértetlenül, mintha mi sem történt volna, mint Csipkerózsikák semmit sem változva feltámadhattak negyven évig tartó alvás után.” Szövegem pontosabb lett volna, ha a „kommunisták legnagyobb bűne” helyett a „kommunisták bűneinek legszörnyűbb következményé”-ről beszélek, de mondandóm így is olyan egyértelmű, hogy német ismerőseim fel sem bírják fogni, mi lehet vele idehaza a baj.

A Hét riporternője megkérdi a mi Tomunkat: „Hogyan értékelhető az a kijelentés, hogy a kommunisták nem végeztek elég tiszta munkát, és a jobboldali gondolkodást nem irtották ki teljesen?” A közbeiktatott félmondat a kérdező hölgy szellemi tulajdona, mely ellenkezőjére fordítja felfogásomat. Tiszta munkát az végez, aki tudatosan nekilát valaminek, ez esetben a jobboldali gondolkodás kiirtásának. Én viszont azt állítom, hogy a kommunisták politikája rossz volt, és ezért támadhatott fel sértetlenül a negyvenéves kommunista uralom után a fasiszta mentalitás. A mi Tomunk persze veszi a labdát: „Az áldozatok, a százezrek és a milliók ebben az országban vagy akárhol, akik a kommunista pogromok alatt meghaltak, akik megcsonkultak, akiknek élő halottként kellett leélni az életüket, hogy ez nem volt elég…” Itt már jobboldali gondolatról sincs szó, a mi Tomunk szerint én azt vetem a kommunisták szemére, hogy nem öltek meg és nem tettek tönkre több magyart.

Ezt úgy nevezik, hogy uszítás. Szerencsére — gondolom — ezt a hülye sem hiszi el rólam, a mi Tomunk és az aládolgozó bájos hölgy csak szalmát csépelt. És ekkor jön Lezsák Attila: „Eörsi úgy fogalmazott, hogy a kommunista rendszer az elmúlt negyven évben nem végzett tökéletes munkát, mert megmaradt Magyarországon a jobboldal… Iszonyatos belegondolni abba, hogy mit is jelent ez a mondat, amikor a nácizmus, a bolsevizmus több milliónyi áldozatáról kell beszélnünk. S ekkor valaki képes megfogalmazni azt, hogy a kommunisták nem végeztek alapos munkát.” Emlékszünk rá: ezt a kifejezést A Hét ügyes riporternője csempészte bele a kérdésébe, de Lezsák már nekem tulajdonítja: „Eörsi úgy fogalmazott…” Attilánk megismétli Tomunkat: keveslem a többmilliónyi áldozatot. „Ezt olyan hazaárulásnak nevezem, amely árt hazánk belső nyugalmának és külföldi megítélésének, és árt egész Kelet-Európának is.”

Fellapozom hatályos törvénykönyvünket, a hazaárulásról szóló 144. § első bekezdésének első pontját: „Az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel, vagy tart fenn, bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Ehhez mit szólsz, Lezsák Sándor?

Szegény Lezsáknak most be kell bizonyítania, hogy országromboló célzattal adtam interjút a ZDF-nek, és hogy ez a német televíziós állomás országunk szuverenitására tör. Olyan gordiuszi csomót remekelt, amelyet csak Attila kardja vághatna szét. Ámde ez a kard egy kelléktárban piheni ki fáradalmait, és — hallottam néhány percet a dalműből — ha előkotorná, sem volna az igazi.

Ráadásul Lezsákra a büntetőtörvénykönyv 150. §-ának harmadik bekezdése, ennek is az első pontja állampolgári kötelezettségeket ró, ha komolyan veszi a saját szavait. A szóbanforgó törvény szerint ugyanis ha valaki egy tervezett vagy még le nem leplezett hazaárulásról tudomást szerez, „és erről a hatóságnak, mihelyt teheti, nem tesz jelentést, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Ha tehát Lezsák nem jelent fel, akkor törvényt sért, és esetleg arra késztet, hogy én jelentsem fel őt. Nagy kedvem volna nyerni néhány millió forintot, vagy akár csak pár százezret is, a Szeta számára, a Lakitelek Alapítványtól.

„A nacionalizmus hirdetői iránt érzett gyűlöletem miatt már-már csaknem szeretem a kommunistákat” — most értem meg, miért jut eszembe e cikk írása közben folyton-folyvást Heine. 1855-ben előszót írt Lutetia című könyvének francia kiadásához. Akkor már hatodik éve feküdt hátgerincsorvadásosan híres matracsírjában, és mivel érezte, hogy vége felé közeledik ez a „borzalmas tragédia”, végső erejét és humorát latba vetve összegezte politikai helyzetmegítélését vagy látomását. A jövő szerinte a kommunistáké, akik feldúlják majd az ő rózsaligeteit, és krumplit ültetnek a rózsák helyébe. A Dalok könyvéből pedig zacskókat sodornak, hogy kávét meg dohányt tölthessenek beléjük a jövendő szegény öregasszonyai számára. Ez a kommunizmus szemben áll érdekeivel és hajlamaival, mégis varázserővel hat rá, két okból. Először is azt súgja fülébe a logikus ördög, hogy minden embernek joga van enni: legyen igazság, ha belepusztul is a világ. Másodszor is a kommunisták legalább a német nacionalizmussal végeznek majd, „azokkal a hamis patriótákkal, akiknek a hazaszeretete csupán együgyű ellenszenv a szomszédos népekkel és mindazzal szemben, ami idegen”.

Heine mindezt Hitler előtt írta, de zsigereiben is megérezte előre a hitlerájt, mint a „teutománság” várható következményét. Persze — mivel Hitleren kívül Sztálint is túléltem — tudtam, hogy az öreg nénikéknek a kommunizmusban még kevesebb kávéjuk és dohányuk lesz, mint más igazságtalan rendszerekben. Egy öncsaló illúzióm mégis megmaradt: hogy a hamis hazaszeretet és idegengyűlölet viperái méregfog helyett csak a protézisüket villogtathatják majd, ha a kommunizmus egyszer búcsút int az árnyékvilágnak. Nem így történt. Életre keltek a múlt árnyai, és mind vidorabban adnak hírt magukról. Ez a kijózanító, kétségbeejtő felismerés adta számra a ZDF-interjú során a nem éppen legpontosabban megválogatott, de ép ésszel félreérthetetlen szavakat.

„Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat” — azt állítottam, nem többet és nem kevesebbet, hogy az ős patkány, akit József Attila is mint gondolatot határozott meg, él és virul. A sínek közti résbe lapult, a történelem villamosa átdöcögött fölötte, most pedig előmászik és terjeszti a pestist, melyet szép magyar nyelven döghalálnak hívnak. Kennedy és Lezsák urak ezt a patkányt a magyarsággal azonosítják — megtehetik, hiszen ők minden gyanú felett álló hazafiak. Nem tőlük kérdem tehát, hanem a tisztelt olvasótól: mit csináljunk egy ilyen patkánnyal? Tapsikoljunk, amiért megúszta? Így teljes a család?

Eörsi István

 
Utóirat: Fenti írásomat január 15-én, vasárnap 15 óra 10 perckor fejeztem be. Az ezután várható hasonló szellemű megnyilatkozásokra a továbbiakban csak akkor reagálok, ha lényegesen új elemeket tartalmaznak.