Népszabadság, 1993. december 22.
Eörsi István
Ady Endre a Nyugat 1918. november 16-i számában, tehát Tisza István meggyilkolása után tizenhat nappal tette közzé Üdvözlet a győzőnek című nagy versét, és benne ezt a szakaszt:
Bal-jóslatú bús nép a magyar.
Forradalomban élt s ránk-hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.
A költőt nyilván az a belátás vezérelte, hogy a halál csak pontot tesz valamely történelmi személy műve után, de nem módosítja ennek jelentését és jelentőségét.
Ma persze se Ady Endre, se Tisza István, mások a mércék és az elvárások. De nem változtak a hagyományos sztereotípiák, melyeket az emberi élet nagy eseményei — és ezek közül is elsősorban a halál — alakítottak ki. Ezek a sztereotípiák, elhatalmasodva, gátolják a normális agyműködést.
Farkasházy Tivadart — mint ez a Magyar Hírlap december 14-i számában olvasható — „átmenetileg mentesítik” a Rádiókabaré szerkesztésének gondjai alól. Idén szilveszterre kormánypárti humor kívántatik, mint az ántivilágban. Ezt a vaskarikát fából farigcsálják, és e célból mondvacsinált ürügyekkel kifúrják a helyéről Farkasházyt. Ő azonban fütyül az egészre, „mert én ma gyászolok. Nagyon tiszteltem a miniszterelnök urat”. Ez a vallomás minden összefüggésben leírható, csak ebben nem. Mert hát ki volt annak a kormánynak az elnöke, mely mindenáron egy Csúcs Lászlót áhított a magyar rádiózás ormaira? Vagy személyesebb megfogalmazásban: kinek a kreatúrája rúgja most két talppal fenékbe Farkasházyt?
Ugyancsak december 14-én, de a Népszabadságban György Péter a szívéhez kap, amiért Pálfy G. István még a gyász napját is acsarkodásra használja, indulattól fuldokló Bencsik Andrást enged a képernyőre, és Moldoványit, akiről nem mondható rosszabb, mint hogy olyan, amilyen. György Péter felsóhajt, nosztalgikusan: „…egy, csupán egy éjszakára meg kellett volna állítani az idő kerekét…” Csakhogy Pálfy G.-t az Antall-kormány azért passzírozta vissza oda, ahol most van, mert tudta róla, hogy folyamatosan ontja lényét, és nincs tekintettel az idő kerekére. A nap süt, a szél fúj, Pálfy G. pedig uszít és torzít, ebben rejlik használati értéke. A publicista, ha követ dobnak a tóba, még kegyeletes állapotban sem döbbenhet meg azon, hogy a kő lesüllyed.
A halál — és főként a hősiesen felvállalt, amilyen Antallé volt — tiszteletet parancsol, de az említett sztereotípiák olyannyira eltorzítják ezt a tiszteletet, hogy az elhunyt személye és viselt dolgai hamis megvilágításba kerülnek. Ha egy marslakó ezekben a napokban csöppent volna Magyarországra, a közmegnyilvánulásokból csak arra következtethetne, hogy Antall József integráló személyiség volt. Mármost Antall érdemeiről és korlátairól vitatkozhatunk a végtelenségig, de az vitathatatlan, hogy működése nem egyesítette, hanem ellenkezőleg, egymástól példátlan élességgel elkülönülő táborokra osztotta a közvélemény irányítóit. Nem állítom, hogy a gyászeset alkalmas légkört teremtett az objektív értékelésre, de az általános szellemi eltompulás sem kötelező. Ezt bizonyítja egyebek közt Fehér Ferenc kitűnő cikke a Népszabadságban és Lengyel Lászlóé a Magyar Hírlapban.
Ez az eltompulás, mint a beteg szervezetben terjedő kór, immár nem korlátozódik a halál okozta gócokra. A három ellenzéki párt nem győzi hangsúlyozni (a cikk hétfőn íródott — a szerk.), hogy a kormányfőválasztáskor nem Boross Péter személye, hanem a kormányprogram ellen szavaz majd. Ha ez a személy megfelel, akkor ki nem felel meg? Ez egy olyan személy, aki Auschwitzért és a Gulagért — olyan elődöket követve, akiket mérhetetlen tapintatomban nem nevezek meg — a liberális eszméket teszi felelőssé. Kövér László ifjú-liberális frakcióvezető ennek ellenére, mint a Népszabadság december 15-ei számában olvasható, „szilárdnak tartja Boross elkötelezettségét a demokratikus intézményrendszer iránt”. Csakhogy 1992. október 23. óta minden józan ember potenciális Arturo Uit lát a belügyminiszterben, és nem is láthat mást. Ha Szabó Iván lenne a miniszterelnök-jelölt, akkor mondhatnák az ellenzéki pártok, hogy nem a személye, hanem a programja ellen szavaznak, de így? Kinek a rokonszenvére számítunk, ha mi is elfogadhatónak tartjuk Borosst mint személyt?
Nem hallgathatok saját pártom külön-ügyéről sem. Gadó György lelkiismeretét követte egy olyan kérdésben, melynek nincs köze a szabaddemokraták programjához, sem világnézeti alapvetéséhez. Nem kegyeleti, hanem politikai aktusnak fogta fel a döntést, mely a miniszterelnök temetésének napját nemzeti gyásznappá avatta. E vélekedését igazolták az események: minden rádióhallgató és tévénéző tanúsíthatja ezt. De ettől eltekintve: demokratikus pártban frakciófegyelem csak elvi vagy stratégiai döntések esetén követelhető meg. Gadót legnagyobb elképedésemre mégis kikergették a frakcióból. Mardos a kíváncsiság, hogy mit tesz majd a frakció azzal a másik szabaddemokrata képviselővel, aki — a Népszabadság december 18-i számában — De Gaulle-t és Adenauert nevezi a második világháború utáni európai tömegdemokráciák legkiválóbb államférfijának, szembeállítva őket baloldali, liberális kortársaikkal, akiket gunyorosan „a modernség bajnokainak” becéz. E „küldetéses államférfiak” sorában az utolsó a cikkíró szerint Antall József, ez a „belülről vezérelt ember, a kívülről vezérelt emberek korában”. A kívülről vezéreltek közé tartoznak nyilván saját pártjának vezetői is, egy kivétellel persze. Ez a kivétel, mint a cikk rejtett utalásaiból kisejlik, maga a szerző, Tölgyessy Péter. Írása egyébként az összes általam olvasott hódoló megnyilatkozás közül a legbecsesebb: hitelesen és konzekvensen, jelentékeny szellemi erővel vallja meg, amit már régóta tudok róla: hogy ízlése, stílusa, társadalomfilozófiája őt Antall József szellemiségéhez köti. Ilyen bensőséges és tartalmas vonzalom a Magyar Demokrata Fórum vezetői közül megítélésem szerint senkit sem fűz a halotthoz.
Elképzelhető, hogy ez a beállítottság következmények nélkül vállalható egy szociális elkötelezettségű liberális pártban? Vagy csak a nemzeti gyásznapról jelenthető ki: Hic Rhodus, hic salta, ami magyarul szabad fordításban annyit jelent, hogy „Most ugrik a majom a vízbe”?
Eörsi István