Egy tüntetés elé

A rádióskamara felhívását követve szombaton 14 órakor elmegyek tüntetni a Magyar Televízió épülete elé. Tudom, hogy az ilyen döntés veszélyeket rejt magában. A Hankiss–Gombár duó ellen tüntetők mentalitása rossz hírbe keverte, utólagos hatállyal is, az efféle akciókat. Azt remélem azonban, hogy a sajtószabadság védelme más magatartásra kötelez, mint a sajtószabadság ellen szervezett akciók.

Le szeretném szögezni, hogy csakis és kizárólag a sajtószabadság védelmében megyek ki az utcára. Erre személyes okom is van, életrajzilag megalapozott. Ennél fontosabb az a felismerésem, hogy a rádió és televízió alvezetőinek legújabb intézkedései a pártállamiság restaurálásának globális stratégiájába illeszkednek. Nem érzek kedvet ahhoz, hogy újból pártállami keretek közt éljek. A népnemzeti pártállam nem vonzóbb a számomra, mint a kádárista volt. Horthy lovát nem kedvelem jobban, mint Sztálin pipáját. A liberális férgek irtásának nemzeti programját nem tartom lelkesítőbbnek a láncos kutyák vagy az „ellenforradalmi banditák” elleni hadjáratnál.

Nem azért megyek tehát az utcára, hogy a kisokosokat támogassam, akiknek minden politikai divathoz volt ruhatáruk, és most már a jövő évi módi lebeg a szemük előtt.

Bánó Andrást sem szeretném támogatni, nagyrabecsülésem ellenére sem. A jelek szerint elkövette azt a hibát, hogy erősíteni akarta az igazságot. Csakhogy az igazság erre nem szorul rá. Nekünk van újból és újból szükségünk az erősítésre, hogy hűek maradhassunk hozzá. Bánónak szerintem nyilvánosan el kellene ismernie, hogy júniusban a vitatott adás technikai problémáiról pontatlanul beszélt, sőt tán valótlanságot is állított. Ha erre a nehéz lépésre nem szánja el magát, kétes fény vetődik majd a lényegre is, amiben vitathatatlanul igaza van: hogy az Egyenleg 1992. október 23-án 17 órakor nem manipulált a Kossuth téren, nem hamisította meg a történteket, és nem ő keverte rossz hírbe az országot, hanem a belügyminiszter, továbbá a rendőrségnek azok az irányítói, akik lehetővé tették a szégyenletes botrányt.

Nem vidáman készülök erre a tüntetésre. Szívesebben tüntetnék az Államvédelmi Liga valamelyik akciójának a keretében, vagy mondjuk azért, hogy a homoszexuális párok is házasodhassanak. Nincs ínyemre, hogy ismét valamennyiünk alapvető emberi jogaiért kell síkraszállni. Nehezen szánom rá magam az ehhez szükséges patetikus gesztusokra. Azt is tudom, hogy bármit teszünk, bármiképp viselkedünk, szervezetten és rosszindulatúan félremagyarázzák majd. Így hát magyarázkodásra szorulunk mi is, amihez szintén nincs kedvem.

Júniusban Keszthelyen egy tévéről szóló vita alkalmából Nahlik Gábor jelenlétében megjósoltam, amihez nem kellett jóstehetség: hogy a híradósfeljelentők a tévé vezetőségének jóváhagyásával az Egyenleg betiltását készítik elő. Nahlik Gábor hosszú válaszbeszédét úgy jellemezhetem, hogy a mondatok többsége egyenként szintaktikailag elfogadható volt, de nem hangzott el két olyan egymást követő mondat, amely következett volna egymásból. A beszéd riasztóan hasonlított Lucky monológjára, a Godot-ra várva című nevezetes színműből. Azóta tudom, hogy az ő problémája nem pusztán politikai és szakmai, hanem orvosi természetű is. A demokráciát fölöttébb veszélyezteti, ha ilyen gondokkal viaskodó emberek hatalmi pozícióba jutnak.

Az őrület visszaszorítása nem pártérdek. A sajtószabadság védelme sem az. Abban a reményben megyek ki az utcára, hogy olyan emberekkel is találkozom majd a Televízió előtt és a Kossuth téren, akikkel egyébként sok fontos kérdésben nem értek egyet. Pluralista felfogású vagyok, pluralista tüntetésre áhítozom. És még jobban áhítozom olyan közállapotokra, amelyek feleslegessé teszik a tüntetéseket.

Eörsi István