Népszabadság, 1993. október 9.
EÖRSI ISTVÁN
Szarajevó, 1993. szeptember 17., alkonyi óra. Egy vetítőben bámultam kezdő helyi filmesek munkáit. A legjobbak groteszk trükkökkel kísérleteztek. Ez jelentékeny politikai fegyvertény. Ha hónapokon át gránátok és golyók zúdulnak a környező idilli hegyekből, ha a puskaropogásra a lakosság csak gyomorkorgással válaszolhat, ha számlálhatatlan hullatábor bomladozik diszkréten vékony földréteg alatt, ha a forgatásra igyekvő filmrendezőt megfuttatják vagy lehasaltatják néhányszor az orvlövészek, akkor a humoros szemlélet az ostromgyűrűbe zárt, szorongatott ember szabadságáról ad hírt, olyan terepet tár elénk, ahol a lövedékek ármányos U kanyar után visszatalálnak a puskacsőbe.
A vetítésnek vége, egy padon ülök a ház előtt, félig zárt, udvarszerű tér szögletében. Szemben velem Ademir Kenović filmrendező, igen vékony, igen magas, szakállas ember, körülbelül negyvenéves. Előző nap láttam vagy fél tucat dokumentumfilmet, melyet ő és tanítványai készítettek. Az egyik film a Burnts Legs (Elégett lábak) — főhőse egy főiskolás, aki 1992 júniusában egy szarajevói kórházban vállalt munkát. Feladatai közé tartozott, hogy egy kosárban a gyűjtőhelyre szállítsa az amputált testrészeket. A kisebb darabkák kevésbé dúlták fel, de a nagyobbak olyan érzést keltettek benne, miközben vitte a zárt kosarat, hogy lehetnének akár kenyerek is. Állt a fiatalember egy parkban, és monologizált. Nem tudja elképzelni, mondta, hogy újból koncertre megy. Elemezte érzéseit, a munkáját, eseteket regélt el a praxisából. Nyilvánvaló volt, hogy a háborúnak becézett népirtás kiperdítette a pályájáról, olyan érzések és gondolatok felé sodorja, melyeknek következményei kiszámíthatatlan módon, de perdöntően befolyásolják majd egész életét. Minden felmerülő emlékét és élményét latra vetette, talán azt is, hogy miért csinálja, amit csinál. Erre azonban nem emlékszem, és még ha beszélt is erről, nem volt rá szüksége, olyan természetesnek tetszett, hogy az a helye, amit betölt. Aztán feltűnt egy másik téren egy félkarú suhanc. Arról értekezett félszeg mosollyal, hogy sok mindent rosszabbul csinál, mint régen, amikor még megvolt mindkét karja. Például, mondta, rosszabb minőségű hógolyókat állít így elő. Fél kézzel nehéz keményre gyúrni a havat. Az ember persze segítségül hívhatja a testét, mondta, és már mutatta is, hogyan szorítja dörgöli törzséhez meglévő jobb kezével a fehér masszát. Amikor a hólabda ily módon összeállt, csüggedt mozdulattal odébb pottyantotta: elkészült a mű, de azért nem olyan mint régen.
Ülök Kenovićcsal az udvar zugában, és gratulálok neki ehhez a filmhez. Kiderül, hogy nem ő készítette, hanem tanítványa, Srdan Vuletić. Ő is csodálja az utóbb említett epizódot. Rémségekkel egyre kevésbé sokkolható a néző, devalválódott a tömeggyilkosságok, kegyetlenségek helyi értéke. Kiszúrt szemgolyókra már rá se ránt a néző, a hógolyók iránt azonban még őrzi fogékonyságát. Most értem meg, miért olyan megrázó az ő filmje, az Egy szörnyeteg vallomása: mert az elviselhetetlen iszonyatot a bűnöző szemszögéből tárja elénk. Egy szarajevói börtönben interjút késztett a halálra ítélt Borislav Herakkal, született 1971. január 18-án. Herak kopaszra nyírt hosszúkás fejű lény, megnyúlt, lefelé keskenyedő arcán pattanások. A kérdésekre pontosan felel, érzelmekről nem ad hírt, szánalmat vagy megértést nem óhajt ébreszteni. Beszámol arról, hogy kiképzése során először malacok torkát kellett elvágnia. Aki erre képtelennek bizonyult, azt irodai munkára osztották be. Ő azonban megállta a helyét, így hát néhány nap múlva három mozlim férfin kellett szemléltetnie frissen megszerzett tudását. Fél térdre ereszkedve, kézmozdulatokkal be is mutatja a mozlimvágás technikáját. Beszámol egyéb gyilkosságairól is, családirtásokról, melyeknek öregek és gyerekek is áldozatul estek, majd rátér — a kérdések nyomvonalában az etnikai tisztogatásnak e háborúban kipróbált speciális módszerére: arra, hogy bajtársaival együtt miképpen erőszakolt, majd ölt meg mozlim lányokat és asszonyokat, akiket e célra tároltak egy Szarajevó-környéki motelben. Kenović mintegy százötven perces anyagából huszonnyolc percesre sűrítette filmjét, de ezt az erőszakolási motívumot négyszer mesélteti el egymás után, rémballadai hatást keltve így. Az azonos mozzanatok dominálnak: az áldozat kiválasztása, leteperése, ellenállása esetén egy-két pofon, majd pisztoly a halántékra, az így végrehajtott aktus, három-négyszer egymás után, mert ennyi katona végzi el rajta a dolgát. Az utolsó epizód: az áldozat lemészárlása a természet lágy ölén. Az azonos motívumokba variációk vegyülnek: a nők keresztneve, külseje, életkora más, védekezésük intenzitása különböző. Egy ízben jelen van a lány apja, és más családtagok is. Ekkor hangzik el az egyetlen olyan kérdés, melyet Borislav Herak nem ért meg. Hogyan tanúsítottak volna ellenállást az eseményeket végignézők, hiszen fegyverek szegeződtek rájuk? Hát persze, hogy meg se moccantak, hogyan is tehették volna, szemtől szembe a géppisztolyokkal?
Kenović semmiképp sem akarta démonizálni interjúalanyát. Kezdetben nem is hőstetteiről, hanem olvasmányairól, zenei ízléséről faggatta, majd családjáról, világnézetéről. Egyik nagyanyja horvát, imádott nővére mozlim férjet választott, akit fölöttébb nagyra tart. A családba egyéb oldalakról is áramlott nem szerb vér, Herakot tehát nem a fajtisztaság mítosza vezette. Akkor hát micsoda? Se politikai, se vallási, se nemzeti fanatizmus, se végletes érzéketlenség, mert akármilyen szenvtelen a hangja, beszámol arról is, hogy áldozatai álmában visszajárnak. Ilyenkor verejtékesen, rémülten riad fel, valóságos III. Ricsi.
„Filmednek csak a címével vitáznék — mondom Kenovićnak. — Miért nevezed Herakot szörnyetegnek? Ő a normális ember.” Barátságos mosoly árad felém a magasból. „Így igaz — hangzik a válasz. — Csak azt csinálta, amit elvártak tőle.”
Bólintott. Herak példája megerősít régi nézetemben, hogy az első lépést nem szabad megtenni. Aki parancsra elmetszi malacok torkát, az elmetszi majd az emberekét is. És aki az első emberét elmetszi, annak nincs többé választása. Ha ugyanis másodszor vonakodik, akkor ezzel elismeri, hogy először bűnt követett el. Az ilyen ember csak előre menekülhet a bűntudat elől, oly módon, hogy bűnét rutinnal vonja be, megszokássá avatja.
Mint egyén, nem tehetne így, ezért a testület anonim részének tekinti magát. A testületben testesülnek meg a normák, melyeket a normális ember a magáévá tesz. Herak a fogságban természetesnek tekinti, hogy a bosnyákok kivégzik majd, mert az ő körükben nem érvényesek azok a normák, amelyekhez korábban igazodott.
Talán ezért nem próbál részvétet ébreszteni maga iránt.
Első gyilkosságaira visszaemlékezve megjegyzi: „Tudtam, hogy ez az én városom, de most távolinak tűnt”. Az ő városa Szarajevó, ahol három népcsoport békésen élt egymásba fonódva a legutóbbi időkig. A rémtettek után távolinak kellett tűnnie: a normális ember eltávolítja magától mindazt, ami gátolja abban, hogy a követelményekhez igazodjon.
Kenović egyetért mindezzel, és nagy nyomatékkal hangsúlyozza, hogy a rendszer a szörnyeteg, mely magához idomította Herakot. Bennem felébred egy ördög, nem hagy nyugodni. Elmesélem a rendezőnek, amit reggel a CNN-televízióban láttam. Mozlim harcosok hatvan kilométerre Szarajevótól kiirtották egy horvát falu lakosságát, öregeket és asszonyokat, gyerekeket, mert fegyverforgató férfiakat nem találtak ott. Még az állatokat is leölték, látható volt például egy iszonyatosan megcsonkított kutyatetem. Megkérdem Kenovićtól, hogy erről a rémségről is csinálna-e filmet. A rendező bólint. Ez az őrület is hozzátartozik a rendszerhez. Őt nem a bosnyák igazság érdekli, hanem az igazság. Ebben a háborúban a totális elállatiasodás veszélye fenyeget. A nagy televíziós társaságok persze ebből azt a nyugati szempontból önigazoló tanulságot akarják levonni, hogy mindenki egyformán gyilkos, tehát mindenki egyformán felelős. Minden gyilkosságot egyformán el kell ítélni, de a felelősség és a bűnök nem egyformán oszlanak meg a fasiszta agresszorok és áldozataik közt.
Kenović szerint tehát a bosnyák tömeggyilkosok is a szerbek által az országra oktrojált rendszer részei, normalitásuk ennek állati természetéből vezethető le. Aki ebből a bosnyák rendező elfogultságára következtet, annak feltétlenül számításba kell vennie, hogy az ostrom során csak Szarajevóban háromezer gyerek halt meg. Örömmel tölt el, hogy Kenović érdeklődése és kamerája mégsem ismer tabut. Ülök szemben vele a padon, az udvar zugában. Már majdnem besötétedett. Távolból puskaropogás. Ma éjjel telihold lesz. Remélem nem Herak tojásfeje gördül fel Szarajevó fölött az égre. Amikor felállunk, Kenović még vékonyabbnak, még magasabbnak látszik, szakállából szomorúság árad. Ezért aztán locsogunk és nevetgélünk még kicsit, mielőtt elbúcsúznánk egymástól.
Eörsi István