Hang és visszhang

A 175 éves Marx tiszteletére rendezett konferencián a rendezők velem nem egészen egyeztetett akaratából arra a kérdésre kellett választ keresnem, hogy „Megszüntethető-e az elidegenedés?”. Kisértés fogott el, hogy e kérdés felolvasása után egy határozott „Nem!”-mel kimerítsem a témát. Mégsem tettem azt, tekintettel arra, hogy a szóban forgó konferencia általam fölöttébb tisztelt tárgyának fumigálása ma olyan értelmiségi társasjáték, melyben nem óhajtok részt venni.

Kimondtam tehát a „Nem!”-et, olyan magától értetődően, mintha azt jelentettem volna be, hogy a tárgyak lefelé esnek, de nem hallgattam el azt sem, hogy ez a „Nem!” korunk legnagyobb tragédiájára vet éles fényt, összeomlott — legalábbis belátható időre — a marxizmus jövőképe. Nem sikerült olyan gyakorlatban is működő stratégiát kidolgozni, mely megszüntetné az árutermelést és a piacgazdaságot, és ezzel együtt persze a munkaerő árujellegét. Pedig már a Gazdasági-filozófiai kéziratokban is írva áll, hogy „Amikor az elidegenült munka elszakítja az embertől termelésének tárgyát, akkor nembeli életét, valóságos nembeli tárgyiságát szakítja el tőle, és az állattal szembeni előnyét azzá a hátránnyá változtatja át, hogy szervetlen testét, a természetét elvonják tőle.” Marx részletesen fejti ki, hogy mihelyt az ember elidegenül munkája termékétől, elidegenül a másik embertől, valamint — ismét az ő kifejezésével élve — „az emberi lényegtől” is. A Tőkében pedig, mint köztudomású, az áru misztikus jellegét csereértékéből vezeti le. Mivel árutermelő társadalmakban ez a misztikus, fetisisztikus jelleg mindent áthat, és a termelés és értékesítés folyamatában magától értetődően reprodukálódik — ezzel összefüggésben mondja ki Marx a „nem tudják, de teszik” perdöntő igéjét —, álmodni sem lehet az elidegenedés megszüntetéséről, míg az árutermelésnek és a piacgazdaságnak nincs elfogadható és a gyakorlatba átültethető alternatívája.

Ezután hosszasan idéztem a Tőke harmadik kötetéből a szép látomást, melyen nemzedékek nevelkedtek, a szabadság birodalmáról: ez a szükségszerűség birodalmán túl kezdődik, a szabad emberi erőkifejtés öncél lesz benne, itt ugyanis „megszűnik a munka, melyet a nyomor és a külső szükségszerűség határoz meg”. E marxi fejtegetés szerint már a szükségszerűség birodalmában is elképzelhető, hogy „a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a természettel való anyagcseréjüket, ahelyett, hogy ez mint vak hatalom uralkodna rajtuk”. A „társult termelők” kifejezés, ha jól értem, a termelőegységek dolgozói tulajdonára utal, a „közös ellenőrzés” pedig központi tervezésre. A társult termelők tulajdonosi jogosítványai tehát nem foglalják magukban annak eldöntését, hogy mennyit és mit termeljenek, és hogy termelésüket milyen piacon értékesítsék; ezt a „közös ellenőrzők” végzik, az összes termelő és fogyasztó érdekeinek maximális figyelembevételével, miközben — mint mondtam — az áru: áru, a piac pedig piac marad.

Előadásomban még ennyi kommentárral sem láttam el a hosszú idézetet. Úgy véltem, nagyképű fölényeskedés volna, ha az 1917 óta összegyűlt tapasztalatok birtokában ironikusan kezelném Marx szövegének költészetét. Egyszerűen csak megállapítottam, amit mindnyájan tudunk, hogy a bővülő szükségletek és a gyarapodó termelőerők ésszerű szabályozása helyett totális elvadulásuk következett be. Az atomipar virágzásának és természeti környezetünk tragikusan fokozódó tönkretételének korában nincs olyan erő, mely az emberi élet puszta fennmaradását szavatolhatná. Egy Einstein, egy Szaharov szellemi gyümölcsei fölött Reaganek és Brezsnyevek rendelkeztek, és ez a helyzet még romlani is bírt, mert ma már a hatalom betokosodott tökfejei sem ellenőrizhetnék az atomipart és az atomfegyverkezést. Szovjet alezredesek járják targoncáikkal Ázsia és Afrika piacait, „Atombombát vegyenek!” kiáltással kínálgatják portékáikat.

Emberi vonatkozásban sem váltak valóra Marx várakozásai. A szükségletek és képességek hallatlan kifejlődése és differenciálódása nem a sokoldalú személyiségek, hanem a szorgos, sőt olykor zseniális szakkriplik kibontakozását segítette elő. Mivel a magukat szocialistának becéző országok a kapitalista demokráciák szörnyűségeivel szemben nemcsak még sokkal szörnyebb etatizmusuk és szabadsághiányuk, hanem életképtelenségük miatt sem kínálhatnak alternatívát, tanácstalanságukban még éles elmék is eljutottak addig, hogy kétségbe vonják a modern civilizáció és a tudományos világnézet létjogosultságát és használhatóságát. Ennek egyik oka, hogy a demokráciák képtelenek megfelelni a saját társadalmi alapjukból áradó életveszélyes kihívásnak. A gazdaságilag erős csoportok, az állammal összenőve, mindig érvényesíteni tudják közvetlen érdekeiket a lakosság távolabbi érdekeinek rovására. Az időszakos választásokon alapuló politikai mechanizmus is úgy működik, hogy csak a közvetlen érdekek cinikus — mert a következményekkel nem törődő — felkarolása kecsegtetheti a pártokat sikerrel. Ráadásul a „természeti korlátok visszaszorítása”, melyet Marx végtelen folyamatnak képzelt el, egyre problematikusabbá válik. A természeti korlátok visszaszoríthatók ugyan, és sokáig még csak nem is derengtek e folyamat végső határai, de aztán a természet, mint különösen csökönyös szamár, váratlanul visszarúgott, korlátokat szabva korlátai visszaszorításának.

Mivel fiatalkoromban Hegelnek és Goethe Faustjának a történetszemlélete nevelt, mely a Rosszat tekintette a fejlődés motorjának, nem akarhatom meg nem történtté tenni civilizációnkat és kultúránkat, nem nyeshetem le róla a Rosszat se a tudomány, se a transzcendencia vagy a miszticizmus késeivel. A társadalmi rend, mely létrehívta a tömegtermelést, a tömegfogyasztást, a tömegpusztítást, a tömegembert, egyben megteremtette szükségleteink, élvezeteink, szabadságlehetőségeink differenciált skáláját is. A világtörténelmileg Rossz — például: a nyers érdekek diktatúrája, a profithajhászás, a társadalom jogi szabályozás útján csak tökéletlenül megszelídített farkastörvényei — nemcsak a végveszély motívumait akkumulálták, hanem felbecsülhetetlen értékeket is. Marx a saját filozófiai előfeltevéseinek hányt fittyet, amikor azt képzelte, hogy a Rossz leoperálható arról a komplikált gépezetről, melynek ő maga a hajtóereje. A „szabadság birodalma” ugyanis csak így jöhetne létre. Ez a jövőkép összeomlott. Marx hegelianizmusa legyőzte Marx utópizmusát.

Mindehhez hozzáfűztem még, hogy amennyiben az ellentmondások egységének, a hegeli és marxi dialektika eme alapvető tanításának talaján állok, ami egyébként szakmai — drámaírói — szempontból elementáris érdekem, akkor el kell fogadnom, hogy a világtörténelmi Rossz, akárcsak Goethe Mephistophelese

„…az erő része, mi
Folyvást a Rosszra tör s folyvást a Jót teszi”,

így hát nem is ábrándozhatom arról, hogy meglegyek nélküle. Mire törekedhetek akkor a jelenlegi, kilátástalan helyzetben? Legfeljebb arra, és ez lehet nagyon sok is, hogy finomuljon a kín, amíg nem kínálkozik lehetőség újra olyan programra, mely a mind tűrhetetlenebbé váló egyenlőtlenségen, és a mind életveszélyesebbnek mutatkozó szűk homlokú gazdasági és nemzeti érdekérvényesítésen alapuló világrendszer gyökeres humanizálását tűzheti ki célul. Ez a követelmény persze — mint az eddig elmondottakból kiviláglik — nem a Rossz megszüntetését, hanem pusztán kordában tartását jelentheti. Amíg azonban nem dolgozható ki ilyen program, és amíg nem mutatkoznak perspektívák a Teljesség megváltoztatására, a marxizmus, mint totális világnézet, totálisan defenzívába szorul. De vajon okvetlenül árt-e ez neki? Szerintem — mondtam előadásom végén — inkább használ ez a marxizmusból annak, ami benne életképes: kritikai szemléletének. Ezzel az elidegenedést nem szüntetheti meg, de konkrét elemzései és intellektuális felismerései megnehezítik, hogy a világ állapotát végső soron elfogadhatónak és véglegesnek tekintsük.

Körülbelül így beszéltem a szóbanforgó Marx-konferencián, és mindezt feldúsítottam — vagy felhígítottam — Időm Gombrowiczcsal című könyvem néhány fejtegetésével. Másnap rövid összegezést olvastam a Népszabadságban előadásomról. Hogy más összefüggésben már használt hasonlatommal éljek: mintha egy hegytetőn elkiáltottam volna magam: „Szeretlek!”, és a visszhang ezt válaszolta volna: „Tedd szét a lábad!”. Hadd másoljam ide a tudósító velem foglalkozó sorait: „Eörsi István szerint a marxizmus jövőképe összeomlott. Tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy még hosszú ideig csak a kapitalizmus reformja képzelhető el, más társadalmi rendszer nem. Ábrándozni lehet, de fölösleges, a politikusok feladata, hogy finomodjon a kín, mely a társadalom peremén élők osztályrésze.” Így is összesűríthető egy előadás.

Eörsi István