A csata

A hadnagy megparancsolta Lalinak, hogy ne mozduljon a páncéltörő mellől, míg ő vissza nem érkezik az erősítéssel. A fiú elviselhetetlenül fáradt volt; mintha gépfegyver kattogna a fejében. Az országutat belőtte már, de azért figyelnie kellett szakadatlanul, mert bármikor feltűnhettek a tankok. Néha egy-egy órára átadta helyét valamelyik esdeklő ipari tanulónak, de nem alhatott nyugodtan. Félt attól, hogy méltatlannak bizonyul a hadnagy bizalmára.

Vékony derekú, nagy mellű fiatalasszony hordta neki lábasban az ételt. Míg Lali evett, melléült a fatönkre, és jópofa, szoknyavadász férjéről mesélt neki, akit két évvel ezelőtt munkahelyén agyonütött az áram. A fiú nem vette fel a kesztyűt, noha képzeletét izgatta a nő. Csakhogy a szolgálat: szolgálat.

A harmadik estén a nővel és a vacsorával egy időben végre megérkezett a hadnagy. Lali feszes vigyázzban jelentett neki — ő elismerően vállon veregette és ránevetett. Szerette a fiút, aki egyedül maradt meg mellette a szakaszból. Hatan elestek, hárman megsebesültek az első két napon. A többiek szétzüllöttek — de hát mit lehet várni kéthónapos katonáktól? A hadnagy jobb karja fel volt kötve, a bicepszét lőtték keresztül, aztán a falhoz állították, de a várt sortűz helyett csak egy ütést kapott puskatussal a vállára, majd két napig csücsült egy laktanyában, ahol barátságtalanul bántak vele. Jó híreket hozott.

— Fegyverszünet van, de azért reggel a Határ útról kijön ide tizenkét srác géppisztollyal. Önálló egység leszünk. Addig is aludd ki magadat, rád fér. Én majd őrködöm, eleget pihentem, a franc essen beléjük.

— Hol aludjak?

— A fiatalasszonynál nincs hely?

— Hogy gondol ilyet? — kérdezte a nő. — Mit szólna az anyósom?

— Fektesse őmellé, és akkor nem lesz kifogása — nevetett a hadnagy.

— Meg aztán ott a kisfiam is.

— Ne akadékoskodjon, Marika — szólalt meg Lali. — Mindjárt elered az eső, és én nagyon fáradt vagyok. — És máris megfogta a nő kezét.

Mire a közeli, ütött-kopott vityillóhoz értek, már esett is, apró szemekben, korbácsosan. A szoba-konyhás tákolmányt körülfogta a városszéli csönd és sötétség. Az anyós — apró, kerek öregasszony — barátságosan fogadta a fiút. „Idevonzotta a főztöm!” — kurjantotta meghökkentően mély hangján, majd leültette a konyhában az X-lábú asztalkához, és máris hozta a húslevest. A tűzhelynél állva nézte, hogyan fal a fiú, és közben áradt belőle a szó. Elmondott egy zaftos viccet is, majd harsány hahotára fakadt. Ezernyi ránca szeszélyes hadmozdulatokat végzett az arcán. Amikor Lali elbágyadva letette a kanalat, sírva fakadt: „Ha Sanyi ezt megérhette volna”.

Hanem a lefekvés csakugyan gondot okozott. Egyetlen kihúzható ágy volt a házban. Az öregasszony úgy határozott, hogy a kályha felőli oldalra feküdjön le Marika, aztán majd ő következik, aztán a hároméves Sanyika, aki egész idő alatt a katona bácsi derékszíjába tűzködött kézigránátok után kapkodott. Lalinak az ágy másik szélét utalta ki. Elfújta a petróleumlámpát, és alsóruhára vetkőzve becsusszantak a helyükre.

Az öregasszony két perc múlva horkolt, a kisfiú szuszogott. Lali azonban csak forgolódott, lerúgta, majd újból magára rántotta a takarót.

— Miért nem alszik? — suttogta Marika.

— Hármat találgathat. Hát maga?

— Melegem van.

Lali kinyúlt a fejek fölött, és megfogta a fiatalasszony csuklóját. Ez megrázkódott. Újabb csönd, csak az eső szemetelése hallatszott.

A fiú felkelt, a vaskályhához ballagott és leült a rozoga karosszékbe. Innen csak Marika bokáját érhette volna el. Némán, mozdulatlanul kuporgott az áradó melegben, a vaskályhát átszínező bíbor foltokra meredt, nem is nézett az ágy felé. Egyszer csak a nő átfogta a nyakát; a szék karfáján ült valami ingfélében és mezítláb. Vad csókolódzás kezdődött, a látó kezek felfedező útja, vacogás.

— Nem — mondta Marika. — Amikor ilyen őrült vagyok, nem bírok csöndben maradni.

— Muszáj — mondta Lali. — Amióta bevonultam, senkim se volt, és előtte se kívántam senkit ennyire.

— Vidd innen a kezed. Egyszer csináltam, tavaly, a ház mögött, akkor is rajtakapott. Vén sárkány. Még annál a kurvahajcsár fiánál is féltékenyebb.

— Jól van, na, akkor feküdj vissza, minek mászol a nyakamra?

— Bár törne ki egy csata a közelben! Ez a vén szipirtyó az első lövésre a pincébe szaladna Sanyikával.

Lali felpattant, csizmát húzott, felkapta géppisztolyát, kézigránátjait, és gatyában kirohant a viskóból. Az ablak alatt állati, tagolatlan üvöltés harsant, majd gránát robbant, jopt-vojemáty, rövidsorozat, jajdulás, az anyád, újabb kézigránát. Döbbent csönd, hosszú sorozat. A csata mintegy három percig tombolt borzalmas hevességgel.

A rekedten betámolygó Lali már csak Marikát találta a szobában. Ez volt a negyedik álmatlan éjszakája. Időnként kikecmergett az ágyból, hogy kilövöldözzön az ablakon, vagy kihajítson egy-egy kézigránátot a nyirkos feketeségbe.