Népszabadság, 1992. március 17.
EÖRSI ISTVÁN
Meghitt hagyomány: a kormányzatok azonosítják magukat a nemzettel. Aki nem kedveli a kormányt, az a nemzet ellensége. Ez a felfogás biztosítja a folyamatosságot Horthy, Kádár és Antall vezetési stílusa között.
Horthy idejében a baloldal számított nemzetellenesnek, kiváltképpen a kommunisták és a szocialisták és persze — világnézeti alapállásuktól függetlenül — a zsidó származásúak. A „nemzetellenes” szó helyett szívesen alkalmazták abban az időben a „hazaáruló” kifejezést.
A Kádár-korszakban az számított nemzetellenesnek, aki gyakorlati magatartásában nem fogadta el a párt és a nemzet érdekazonosságának tételét. Ezért a nemzetellenességet gyakran pártellenességnek nevezték, a kezdeti stádiumban pedig inkább az „ellenforradalmár” vagy az „ellenség” kifejezést használták.
Antall idejében az számít nemzetellenesnek, aki nem azonosítja a kormányzat törekvéseit a magyarság érdekeivel. Ideológiailag nemzetellenesnek számít a kereszténység kivételével az összes nagy nemzetközi eszmeáramlat, főként a liberalizmus és a szocializmus, melyet a rendszer néhány mérvadó ideológusa nagyvonalúan egybe is mos. Ez az eljárás kapcsolja össze közvetlenül az Antall-rendszer uralkodó ideológiáját a horthyzmussal. A horthyzmust is az jellemezte, hogy eszmei határai bal felé szilárdak, jobb felé eltolhatóak voltak. A liberalizmusnak és a szocializmusnak, mint nemzetietlen áramlatoknak az egybemosása Horthy rendszerét alkalmassá tette arra, hogy a fasizmusba torkolljon. A mai kormányzat által teremtett eszmei légkörben is bimbóznak már az efféle lehetőségek.
A pluralizmus nem egyszerűen többpártrendszert jelent, vagyis nem tudható le bizonyos intézményes keretek kiépítésével. Csak akkor eresztheti mélyre a gyökereit, ha a kormány és az ellenzék egyaránt természetesnek tekinti, hogy maga a nemzet plurális, vagyis nem határozható meg teljességének egy részével.
Szavaink — főként a minduntalan használatosak — egyaránt alkalmasak a dolgok megnevezésére és elfedésére. Minél érdekeltebb valamely embercsoport abban, hogy különleges céljait az általános érdekek terhére érvényesítse, annál következetesebb pontatlansággal használja a szavakat. A félreértelmezések rendszerré állnak össze, és dogmákká sűrűsödnek. Ha a pártállamok évtizedeiben valaki a proletariátusról vagy az internacionalizmusról szónokolt, valójában az új uralkodó osztályról vagy az éppen időszerű szovjet politikáról beszélt.
Aki manapság a nemzetről szónokol, az többnyire a kormány céljait óhajtja szolgálni.
Akik nemzeti tévét és nemzeti rádiót követelnek, azok valójában azért törnek lándzsát, hogy a kormány irányítsa ezeket az intézményeket. Mivel a kormányzat az értelmiség — és ezen belül az újságíró-társadalom — mérvadó többségét nem nyerte meg, most szalonképtelen parlamenti és parlamenten kívüli eszközökkel próbálja megszerezni a tömegtájékoztatás monopóliumát, és annak intézményes lehetőségeit, hogy központilag alakíthassa az állampolgárok szemléletét és ízlését. Minél hangosabb és agresszívebb a nemzeti hajcihő, annál egyértelműbb az üzenete: ha nem segít a szép szó, az erőszak is jó, nincs olyan demokratikus törvény, amelyet egy jól szervezett, céltudatos többség nem rúghatna fel vagy nem helyezhet hatályon kívül.
Hadd idézzem Karinthyt: „Minden másképpen van.” Én követelek nemzeti rádiót és tévét. Nem óhajtok eltekinteni attól, hogy magam is a nemzethez tartozom. A nemzet részei azok is, akik nem fogadják el a nemzeti ideológiákat, a különleges nemzeti értékrendeket, nemzeti utakat, nemzeti hivatástudatot. Még az is tagja a nemzetnek, aki ennek nem tulajdonít különös jelentőséget, aki ezt pusztán életrajzi, születési ténynek tekinti. Mert az ilyen ember fejlődésében is perdöntő szerepet játszik országának általa átélt története, az az anyagi, erkölcsi és szellemi környezet, amelyben felnövekedett, és amelyben életét éli.
Nemzeti — vagyis kormánytól és pártoktól független — rádiót és tévét követelek tehát. Jelszavam: A nemzeti rádió és tévé nevében le a nemzeti rádió és tévé jelszavával!
Eörsi István