Időm Gombrowiczcsal

Witold Gombrowicz lengyel író 1939-ben, a háború kitörése előtt egy héttel Argentínába hajózott, és azután huszonnégy évig ebben a délamerikai országban maradt. 1969-ben bekövetkezett haláláig még csak haza sem látogathatott. Némi hírnevet hagyott maga mögött: — harmincöt évesen — első regénye, a Ferdydurke (1938) szenzációt keltett Varsó irodalmi kávéházaiban és szalonjaiban. Nem pusztán akklimatizálódási nehézségekre vall, hogy a háborús években mindössze néhány cikket írt, mégpedig kizárólag a szakácsművészet tárgyköréből. Valószínűleg nyomasztotta, hogy biztonságban él az Óceán túloldalán, miközben országán Hitler és Sztálin osztozkodik, családja, barátai végveszélyben, az ellenállók életüket kockáztatják, a lakosság valamennyi rétegéből sokan koncentrációs táborokban várják a csaknem elkerülhetetlen pusztulást, a művészet pedig képtelen luxussá vált odahaza. Gombrowicz fizikai értelemben nem tekintette bátornak magát, de mint író, volt olyan bátor, hogy nem titkolta el: örül, hogy megúszta a honi szenvedéseket, és hogy a hősiesség kényszere nem vonatkozik rá. Ez az öröm azonban nem lehetett felhőtlen, és ronthatta emigrációs közérzetét.

A Hazafiak tetemét náci és szovjet csizmák — továbbá harckocsik — taposták sárba, a Haza szenvedett, és átélte összes korábbi szenvedését, azt, hogy nagyhatalmak osztoztak rajta századokon át, áldozatait elfeledték, csillagjait másodrendűeknek tekintették, ha egyáltalán felfigyeltek rájuk. A háború után kommunista uralom alatt megkezdődött a szenvedés új periódusa, pedig egy népnél sem vagyunk alábbvalóak, mi adtuk a világnak Miczkiewiczet és Kosciuszkót, Chopint, Kopernikust, és 1683-ban Sobieski verte meg Becsnél a török világbirodalmat.

Ül Witold Gombrowicz emigráns lengyel író a messzi Buenos Airesben, az 1953-as év egyik csütörtökén, és esszét olvas a Londonban megjelenő Wydomosciban a lengyel és lengyelhoni irodalomról. Emigráns lapot olvas tehát, de rögvest megjegyzem, hogy más érzés lengyel emigránsnak lenni Londonban vagy Párizsban, mint Dél-Amerikában. London és Párizs hemzseg a lengyel hazafiaktól, ha közülük kettő összetalálkozik valamilyen bisztróban, akkor máris létrejön egy mini-Lengyelország. Ez csupa honfierény és nosztalgia, ahogy már Heine is megírta párizsi lengyel emigráns-kartársairól, akiket Crapülinskinek és Washlapskinak keresztelt el, és akik egyazon lakásban, szobában, sőt egyazon ágyban tanyázva ábrándosan várják, hogy a hős Sobieski után eljöjjön végül az új megváltó, a nagy Eselinski (vagyis Csacsinszki) is, hiszen

Még nincs véged. Lengyelország,
Asszonyaink szülnek csőstül,
Szüzeink is ezt cselekszik,
S mindegyikük csupa hőst szül.

Namármost az emigráns folyóiratok, mivel szerkesztőségeikben sok Honfi fordul meg, szinte maguktól változnak át kollektív szülőszobákká. Argentínából nézve viszont London és Varsó, sőt az elsüllyedt Lengyelország is nagyobb távlatból, tisztábban rajzolódik ki, amelyet az ember magával vitt a messzeségbe.

Egyszóval ül Gombrowicz az íróasztalánál, és egy ismert költő tanulmányát olvassa az említett folyóiratban: „Írástudóink, éppen mivel túlnyomórészt a lengyelséggel foglalkoztak, nem tudták ellátni azt a feladatukat, hogy kijelöljék irodalmunk méltó helyét a többi irodalmak között, és mesterműveinket elhelyezzék a világ élvonalában… Csak valamely nagy költő, a nyelv mestere adhatott volna ízelítőt lírikusaink színvonaláról, akik nem maradnak le a világ legnagyobbjai mögött, csak egy ilyen alkotó bizonyíthatta volna be meggyőzően, hogy líránk ugyanabból a fémből való, és nemesérc-tartalma ugyanolyan, mint Dantéé, Racine-é és Shakespeare-é.”

Gombrowicz a fejét csóválja. „Ugyanabból a fémből?” — kérdi. No nem. „Miczkiewiczet Dantéval vagy Shakespeare-rel összehasonlítani annyi, mint gyümölcsöt befőttel, természeti terméket feldolgozott termékkel, rétet, termőföldet és falut székesegyházzal vagy várossal hasonlítani össze, vidéki lelket városi lélekkel, mely nem a természetben, hanem az emberekben gyökeredzik és tudást halmozott fel magában az emberi nemről. Mármost kisebb volt-e Miczkiewicz mint Dante? Ha már ilyen mérésekkel kell foglalkoznunk, akkor azt válaszoljuk, hogy Miczkiewicz Lengyelország lágy halmairól szemlélte a világot, Dante viszont egy hatalmas (ember)-hegy csúcsán állt, ahonnan más perspektívák kínálkoztak. Dante talán nem volt „nagyobb”, de magasabbról szemlélődött: innen származik fölénye.”

Mennyire ismerem az efféle fontolgatásokat! Már elemista koromban azt tanultam, hogy Petőfi a világ ötödik legnagyobb írója. Shakespeare – Goethe – Dante – Voltaire – Petőfi: ez volt a tanítónéni által megállapított és kötelezően előírt világsorrend. És ez kifejezetten szabadszellemű lista: Voltaire szerepeltetése kellemesen tér el annak a keresztény-nemzeti kurzusnak az értékrendjétől, amelyben nevelkedtem. Feltűnő persze, hogy Miczkiewicz sehol sincs — a becsvágyó kis nemzetek mindig csak a saját nagyjaiknak próbálnak kikönyökölni valami előkelő helyet a nagy nemzetek nagyjainak sorában. A mi tanítónénink a saját listáját ismertetve minden alkalommal megjegyezte, hogy Petőfi még előbbre rukkolhatna, ha a világ éppúgy ismerhetné őt, mint említett kollégáit. Ez az észrevétel már akkor zavart támasztott a fejemben, és ettől mindmáig nem szabadultam meg. Nagyobb lenne-e Petőfi, ha méltó fordításban olvashatnák angolul és franciául? Kisebb volna-e Kafka, ha megsemmisítik kéziratban maradt regényeit, ahogy végrendeletében meghagyta? Befolyásolja-e a mű hatása a művészi képességeket?

Mély lélegzetet veszek, és hangot adok annak a gyanúmnak is, hogy nem volna fenékig tejfel, ha Petőfi Összes Művei méltó fordításban jelennének meg. Mit szólt volna a Goethén és Shelley-n, Puskinon és Baudelaire-en nevelkedett közönség ehhez az összetett metaforához: „Ha a föld Isten kalapja. Hazánk a bokréta rajta!” Mert noha Petőfi legjobb versei világirodalmi színvonalúak, elképzelhető-e a fent említettekről, noha mindnyájan hagytak hátra kevésbé sikerült műveket is, hogy efféle rímes csacskaságra vetemedjenek? Ebben az esetben is azzal a perspektívakülönbséggel szembesülünk, amelyről a Miczkiewiczet Dantéval összehasonlító Gombrowicz beszélt.

Minden kis nemzet szenved attól, hogy egyoldalúan kényszerül részt venni a világ szellemi anyagcseréjében. Magába fogadja a nagy áramlatokat, megtermékenyül tőlük, de a megtermékenyített termék, amelyet ő állít elő, a belügye marad, ő maga nem termékenyít meg másokat. Shakespeare hatott Goethére, Goethe pedig Byronra — ez kölcsönhatás. Ilyet a lengyel vagy a magyar irodalom nem bír felmutatni. Kárpótlásul mi magunk toljuk fel íróinkat a külföldi minták mellé. Aki például kitalálta, hogy Kemény Zsigmond „a magyar Balzac”, az hízelegni akart a nemzeti tudatnak, holott valójában kinevettette. Az idézett állítás csak akkor adhatna önbizalmat, ha meg lehetne fordítani: „Balzac a magyar Kemény”.

Teázgat Gombrowicz lengyel író egy argentin úri házban, és egyszercsak valamelyik lengyel ott az asztalnál Lengyelországról kezd beszélni. Természetesen Miczkiewiczre fordul a szó, Kosciusco Tádéra, Sobieskire, a bécsi csatára. A jelenlevőknek értesülniük kell arról is, hogy Nietzsche és Dosztojevszkij ereiben lengyel vér kereng és hogy már két lengyel író kapott Nobel-díjat. Teáját kortyolgatva Gombrowicz arra gondol, hogy ez igen ügyetlen módja az öndicséretnek. „A mi félfrancia Chopin-ünkkel és nem egészen kóser Kopernikusunkkal nem győzhetjük le az olasz, francia, német, angol és orosz konkurenciát; éppen ebből a nézőpontból másodrendűségre vagyunk ítélve.” Feltehetően az jár a fejében, ami már máskor is ilyen alkalmakkor, hogy „Mi közöm Miczkiewiczhez? Ti fontosabbak vagytok nekem, mint Miczkiewicz. A lengyel népet sem én, sem senki más nem Miczkiewicz és Chopin alapján ítéli meg, hanem aszerint, ami ebben a teremben történik, és amit itt a lengyelek beszélnek.” Gombrowicz hajlani kezd arra a felfogásra, hogy Chopin és Miczkiewicz csak a hazafias szónokok törpeségének megmutatására szolgál. Egyre kínosabban érzi magát a teázók között. „Mint lengyel író, egyáltalán nem égek a vágytól, hogy bármit is képviseljek önmagamon kívül, de a világ, akaratunk ellenére, ilyen képviseleti funkciókat erőszakol ránk, és nem én tehetek arról, hogy ezeknek az argentinoknak a szemében a kortárs lengyel irodalom képviselője vagyok.” Választania kellett tehát, hogy szólaljon-e meg ő is a szegény rokonokra oly jellemző hanghordozással, vagy más hangot üssön meg, halomra zúzva azokat a többé-kevésbé hízelgő információkat, melyeknek a társaság az imént a birtokába jutott. Mivel azonban fejlett önérzetű lénynek ismerte magát, érezte, hogy ünneprontó szavainak nem szabad sértenie a nemzet becsületét, hiszen szavainak ódiuma — mivel őt is lengyelnek tekintik — visszaháramlana rá. Így hát némelyest lekicsinylő dallamvonalat kölcsönzött szavainak, így érzékelte, hogy nemzete múltjánál többre becsüli a jövőjét. Kitért arra, hogy Chopin, Miczkiewicz és Kopernikus ereiben részben idegen vér csörgedezett, és hogy „az a metafora, mely szerint mi, lengyelek hoztuk őket létre, nem vehető egészen komolyan; ebből annyi az igazság, hogy köztünk születtek.” Másrészt egyetlen rossz lengyel muzsikus műveit sem javítja fel Chopin származása, és a bécsi csata dicsősége nem varázsolhat dicsfényt mondjuk egy mai radomi polgár feje köré. „Nem (mondtam), mi nem vagyunk a múlt idők nagyságának vagy törpeségének az örökösei — sem az észnek sem a butaságnak — sem az erénynek sem a bűnnek és mindenki csak magáért felelős, mindenki az, aki.”

Ezen a ponton észrevette, hogy nem hatolt elég mélyre. Pótlólag elismerte tehát, hogy valamely nemzet nagy műveiben kollektív értékek és erények is testet öltenek, továbbá „azok a feszültségek, energiák, ingerek, amelyek a tömegekben keletkeznek, és amelyeknek kifejeződései ezek a művek”. Teáját kavargatva hangot adott annak a véleményének is, hogy egy valóban életerős nép egyaránt ért érdemeinek feltérképezéséhez és önnön lebecsüléséhez, és fölébe emelkedik mindannak, aminek nincs köze napi, akutális ügyeihez, és szemünk előtt végbemenő alakulásához.

Furcsa módon hosszú asztali szónoklatának csak a végén bukkant rá arra a mondatra, amelyet a legtalálóbbnak érzett: „Az embernek semmi sem imponálhat, ami a sajátja; ha tehát nagyságunk vagy múltunk imponál nekünk, ez csak azt bizonyítja, hogy még nem váltak húsunkká és vérünkké.”

 
Miközben ezeket az oldalakat írom, ki-kiszaladok a hallba: a Sat 1 csatorna az amerikai szabadtéri teniszbajnokság mérkőzéseit közvetíti. Néha Manhattan tündéri és mégis oly valóságos üvegóriásai is feltűnnek a képernyőn. Nosztalgia fog el és irigység: drága Amerika, mennyire idegenek tőled az efféle lengyel-magyar gondok! Tegnapelőtt a kínai Chang játszott amerikai versenyzőként, majd a fekete Zina Garrison, a feltehetően spanyol eredetű Mary Joe Fernandez, tegnap a skót McEnroe, majd Aaron Krickstein, aki neve és édesapjának a profilja alapján zsidó származék lehet, aztán jött az iráni eredetű Agassi, majd a görög születésű Sampras elképesztő szerváiban gyönyörködtem. Fel sem vethető, hogy melyikük az igazi amerikai, olyan nyilvánvaló, hogy mindnyájan azok. Éppen különbözőségükben rejlik Amerika nagysága, sokrétűsége, vagy ha úgy tetszik: indentitása. És mi nekik magyarázzuk mindmáig, mintha ez bármit is jelentene a számukra, hogy Chopin alapjában véve lengyel volt, és „hírhedett zenésze a világnak”, Franz Liszt alapjában véve magyar. Nemrég olvastam, hogy Edward Teller, bocsánat. Teller Ede, a magyar származású nagy amerikai atomtudós még mindig szívesen olvassa eredetiben Ady Endre verseit. Éreztem, hogy ezt azért közlik velem, hogy büszke legyek — de mire? Kívánom Tellernek, hogy olvassa Adyt, de ez éppoly kevéssé válik dicsőségünkre, mint ahogy az angolok keblét sem dagaszt ja, ha esetleg Shakespeare-t és Shelleyt is kedveli és eredetiben olvassa az érdemdús öregúr.

Az efféle okfejtésekkel az a baj, hogy a nemzeti dicsőség megszállottjait — akiket évek óta szívesen nevezek bölényeknek — szitokra ingerlik, mindenki mást pedig untatnak, annyira triviálisak.

 
Ajtósi-Dürer sor — milyen mulatságos utcanév! A két világháború közt megjelent magyar lexikonokban olvasható, szerencsére a „D” betűnél, hogy a nürnbergi festő apja egy Ajtósi nevezetű kivándorolt magyar volt. Vagy talán Ajdósinak hívták, és a fia valójában Türer? A Pesti Hírlap Lexikona Ajtós címszó alatt megjegyzi, hogy „hajdani falu, ma Ajtósfalva néven Gyulához tartozó puszta Békés vm-ben. Innen származtak Albrecht Dürer (Ajtósi) ősei.” A lexikoncikk sajnos hallgat arról, ami engem a leginkább érdekelne: hogy miért emigrált a papa? Talán égi szózat tudatta vele, hogy festőt nemz majd, mire elképzelte, milyen sorsra jut a sarja festőileg 1471 és 1528 között Ajtóson. Így juthatott arra a gondolatra, hogy Nürnbergben talán többre viszi.

József Attila apját ellenben Áron Josef néven anyakönyvezték, és teljes mértékben román volt, sőt mi több: román cigány. Ezt is nemrégiben olvastam. Várom, mikor jelenik meg országunkban az első Josef-József Attila utca.

 
1956. október 24-éröl 25-ére virradóra az írószövetségben töltöttem az éjszakát. Vagy húszan gyűltünk ott össze, néhány neves író, továbbá mi, fiatalok, és hallgattuk a rádióban a statáriumhíreket, -határidőket és ezek meghosszabbításait. Ezen az éjszakán Szepesi György sportközvetítő, akinek izgatott — mondhatnám úgy is: angazsált — hangján keresztül követte a lakosság a megelőző években futballművészeink lélegzetelállító sikereit, s ilymódon ezeket bizonyos mértékig a bemondó személyéhez kapcsolta, egyszóval ez a Szepesi György felszólította a felkelőket, hogy tegyék le a fegyvert, mert igazságukkal veszélyeztetik olimpiai csapatunk nyugodt felkészülését. A futballközvetítő hazafisága — a hazafiság egyetlen engedélyezett, sőt támogatott formája a sztálinizmus bimbózása idején — egycsapásra kimutatta foga komikus fehérjét. Az írószövetséget egyébként szovjet tankok fogták körül, nem kis mértékig nyugtalanítva az érzékeny idegrendszerű alkotókat. „Nézz ki, ott vannak-e még?” — kérlelt Zelk Zoltán költő, akit — mivel már ötvenéves volt — öreg embernek tekintettem. Kérése mégis meglepett, hiszen mindketten három lépésre voltunk az ablaktól. „Miért nem nézel ki te?” — „Hogyhogy? Hát lőnek!” — válaszolta felháborodottan Zelk.

Ezen az éjszakán a hírek szünetében ugyanő hevesen szidta Lukács Györgyöt, ami abban az időben, különösképpen a reformkommunisták között, még nem volt kötelező napi penzum. Főként kozmopolitizmusát vetetté szemére. Felháborítónak találta, hogy Thomas Mannt többre tartja Móricz Zsigmondnál. Világhírét Lukács nem a magyar értékek külföldi propagálására használja fel, ellenkezőleg. Pedig Móricz primer tehetség — Zelk ez esetben Veres Péter parasztíró kategóriáját használta Thomas Mann pedig szekundér. Hosszú monológját nekem címezte, mivel én Lukács tanítványi köréhez tartoztam, sőt már magyarítottam is néhány kozmopolita esszéjét.

Azt válaszoltam, hogy tudomásom szerint Lukács sohasem hasonlította össze a két szóban forgó írót. De ha már ő, Zelk megteszi ezt, akkor meg kell jegyeznem, hogy bármennyire bámulom is Móricz írásművészetét és szociális igazságérzetét, úgy vélem, gondolati és életanyaga, szemlélete és érdeklődése a magyar valósághoz köti, legtöbb műve határainkon túl még ideális fordításban is csak excentrikus jelenségnek számítana. Ezzel szemben Thomas Mann világszellem, németsége, európaisága és összemberiségi dimenziói harmonikusan kiegészítik egymást. Ilyesformán szónokoltam, de nem sokáig, mert a szavamba vágtak többen is, lehurrogtak, kiterjesztve rám is a kozmopolitizmus vádját.

Ez a nyugtalan éjszakán kirobbant vita jutott eszembe, amikor Gombrowicz tűnődéseit olvastam a Miczkiewicz kontra Dante dilemmáról.