Népszabadság, 1991. december 18.
EÖRSI ISTVÁN
Zimányi Tibor aggodalmaira (Aggódás Eörsi István közérzetéért, Népszabadság, 1991. december 9.) nincs kedvem felelni. Kitalált magának egy felettébb ostoba ellenfelet, aki az én nevemet viseli, majd diadalmasan megcáfolta azt a csacsi embert. Rontsam el az örömét? Annak idején órákon át ült mozdulatlanul az ágy vasszegélyén, fejét két tenyerébe temetve, és én legbuzgóbb bohóckodásommal is legfeljebb csak egy-egy fanyar mosolyt tudtam kicsalni belőle. Legalább most viduljon. Aggodalom-sorozatának csak egyetlen kitételére térek ki. Meg szeretném nyugtatni, hogy nem tartom a kádárizmus támogatójának, amiért a börtönben Churchillt fordított belügyi szakemberek számára. Azt sem hiszem, hogy a magyar nép hibát követett el, amikor túlélte a forradalom leverését követő terrort. Aprólékos válaszolgatás helyett hadd idézzek egy hosszabb fejtegetést A téma című 1988-ban írott cikkemből: „A valóságos életfeltételeket természetesen tudomásul kell venni valamiképpen. A lakosság porba sújtva, egyéb alternatíva híján, a hatvanas évek közepén cserébe a több szabadságért és húsért elismerte a meglévő uralmi viszonyokat. Ezt a diktátumot neveztük évtizedeken át finoman «közmegegyezés»-nek» vagy «konszenzus»-nak. De hogyan történt, hogy az értelmiség hangadói, majd túlnyomó többsége is ezt az egyedül lehetséges rosszat előbb «kisebb rossz»-nak, majd, «mem is olyan rossz»-nak, «egészen elfogadható»-nak, végül… «aránylag nagyszerű»-nek élte meg? Nem kielégítő magyarázat erre, hogy Kádárék betartották ígéretüket, és hosszú ideig a több szabadságon kívül több húst is biztosítottak a lakosságnak. Kollektív elfojtással állunk szemben. Úgy látszik, nagyobb közösségek nem bírnak tartósan rossz lelkiismerettel élni.”
Ez a kollektív elfojtás máig működik. Úgy születnek napról napra tömegesen az ellenállók, mint a partizánok a világháború után. Zimányi Tibornak, aki 1945 előtt gyakorló antifasiszta, ’56 után börtöntöltelék, a két időpont között pedig recski rab volt, tudnia kell ezt. Szabadulása után évtizedekig nem tapasztalhatott több Kádár-ellenes politikai megnyilatkozást, mint én. Most pedig — nézzen csak körül. A kormányfő elsők közt tünteti ki önmagát és egy sereg minisztert olyan forradalmi érdemekért, amelyek többségéről korábban senki sem tudott. Egy kiváló kartársam a fülem hallatára tudatta az álmélkodó külföldi publikummal, hogy ő bizony gimnazista korától ellenálló volt, mert Rilkét olvasott.
Az elfojtások, legendagyártások és öntetszelgő stilizálások korszakában azért is ellenzem a jogrendet megbontó Zétényi-törvényt, mert néhány önkényesen kiválogatott gazemberre hárítaná a felelősséget még azért is, amit sohasem hajthattak volna végre a lakosság hangadó részének nem is mindig csak hallgatólagos támogatása nélkül. Hazaárulók voltak, akik behívták a szovjet csapatokat. Feltétlenül, noha jöttek ők hívás nélkül is. De akkor minek minősítsük azt a több mint kétszáz magyar írót, aki már 1957 szeptemberében a nevével szentesítette, hogy „a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől”? Ez másfajta kollaboráló, mint a börtönbeli Churchill-fordítás. Továbbá: gyilkosok-e, akik a Parlament előtt vagy Salgótarjánban fegyvertelen embereket mészároltak le? Persze, hogy azok. Hát a vérbírók gyilkosok-e? Nyilván. Hát a halálügyészek? A Központi Bizottság tagjai, akik helyeselték a Nagy Imre-pert? Az Elnöki Tanács tagjai, akik nevüket adták a kegyelmi kérvények elutasításához? Az anonim tisztviselők, akik meghagyták a bíráknak, hogy milyen ítéleteket hozzanak? És hogyan minősítsük az újságírókat, akik helyeslően ismertették ezeket az ítéleteket? Hol vonjuk meg — harmincöt év elmúltával — a gyilkosok körét?
Okfejtésemnek ezen a pontján el kell oszlatnom egy félreértést. Kedves Zimányi Tibor, miért gondolod, hogy nálad kevésbé undorodom a pártállam vazallusaitól? Borsódzik a hátam, amikor, mondjuk, Hajdú János arról értekezik, hogy engem sorsközösség fűz össze vele. A baloldali gondolkodásnak egyebek közt azért olyan kevés a hitele manapság, mert a pártfirkászok szocialista realista publicisztikájukkal (ahol is a forma újságcikk volt, a tartalom pedig feljelentés) diszkreditálták azt. .Lehet, hogy Antall József vagy Kónya Imre éppoly kevéssé kedvel engem, mint őket, de ez nem teremt köztünk közösséget. Vonzalmaimat sosem tettem függővé kormányférfiak érzelmeitől.
Manapság, amikor — mint hallom — Hajdú János és elvbarátai csatlakozni óhajtanak a Demokratikus Chartához, feltétlenül le kell szögeznem: nem azért nem akarok bírói igazságtételt, mert megsajnáltam a régi rendszer fő- és közép-kolomposait. Én többet szeretnék elérni, mint a most elfogadott kótyagos törvény. Kilátástalan jogi igazságtétel helyett valódi erkölcsi igazságtételt kívánnék, hogy kialakulhasson végre ebben az országban az erkölcsi értékek egészséges hierarchiája. Ezt persze nem lehet ripsz-ropsz elérni, fütyülő és bömbölő kibicek előtt. Viszont egészen jól beválna, mint korszakos nemzeti program.
Eörsi István